Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)

2016-07-30 / 177. szám, szombat

www.ujszo.com | 2016. július 30.

VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR

7

Smer: irány a mély

A párt belefárad a kormányzásba, sok „ügy

Nem, sem Boris Zala, sem Monika Flašíková-Beňová nem jós, csupán ismeri a közelmúlt szlovákiai párt- politikáját és „nekünk már mindegy” alapon szabadjára engedi a száját. A két száj az utóbbi hetekben azt találta kiejteni: ha a Smer nem változtat gyökeresen, a HZDS és az SDKU sorsára jut.

Vagyis irány a mély. Főként a HZDS és a Smer népszerűségi íve és története között fedezhető fel erős hasonlóság. Erős és karizmatikus vezető, flexibilis és időben változó program és ideológia, a balos és a nacionalista szólamokra fogékony tábor. A kormányzásaik során pedig maximális elvtelenség: talicskázzuk haza, ami belefér! Tudjuk, hol kezdte a HZDS, ereje teljében milyen csúcsokat döntögetett, s hol végezte: Nora Mojsejová pártjának hóna alatt, végül a belügy archívumában. Hivatalosan ugyanis már nincs.

A Smer előtt most valóban két út áll, ám egyelőre nem látni, miért a hosszú távon racionálisabb, ám göröngyösebb ösvényt választanák. Merthogy a másik út a totális ellehetetlenülés irányába vezet. Persze mindez nem egy-két év alatt következik be, ám a 30-40%-os csúcsokra már keresztet vethetnek. Robert Fico sem lesz már népszerűbb, megkopik, erodálódik, a harmadik kormányidőszak bedarálja politikai sármját. Azt pedig nem nagyon látni még, hogy ki válthatná. A koronahercegek hasonló tempóban buktak orra mögötte, mint anno Mečiar pártjában. Pavol Paška politikai hulla, Robert Kaliňák az utóbbi hetekben mindent megtett azért, hogy kövesse őt a hullaházba, Marek Maďarič karizma nélküli megkopott arc. Peter Pelleg- rininek még idő kell, hogy építse magát - egy láthatatlan minisztereinök-helyettesi poszton ez mennyire lehetséges?—, pénzügy- miniszterből mifelénk ritkán lesz főgóré (Peter Kažimír), a sokak által új líderként várt Richard Raši pedig már most annyi lokális botrányt visz a batyujában kassai fopolgármester- sége révén, amennyit Fico kormányfőként gyűjtött össze. Ráadásul

tapad a kezéhez

ő világ életében valakinek a politikai strómanja volt, nem pedig líder. Sokat írtunk a nevekről, ám a Smemél több kellene, mintsem egy jól sikerült vezetőváltás. A párt lassan, de biztosan belefárad a kormányzásba, irgalmatlanul sok „ügy” tapad a kezéhez, ideológiailag pedig kiüresedett. Eddig egy szerencséje volt: hogy nincs alternatívája. Az SDKU elől elszívta a levegőt a sok konkurensjobboldali párt, a HZDS-t pedig a Smer zabálta ki. Egyelőre még nem látni, meddig ér az SNS potenciálja, ám Ficóék joggal aggódhatnak. A hullarabló már becsengetett.

Zala szerint a Smer az utóbbi időben egyre kevésbé viselkedik szoc- dem pártként. Tegyük hozzá: sosem volt az, az egykori pártalapító emlékeit csak a feledés jótékony homálya szépítette meg. Ám tegyük hozzá gyorsan azt is: a hazai viszonyokat, hangulatot és témákat ismerve nem is válthatna a néhányak által óhajtott nyugati szocdem irányba. Képzeljük el Ficót szivár- ványos pólóban a hétvégi melegmenet egyik allegorikus kocsiján, és nyomban rájöhetünk, miért lenne értelmezhetetlen alternatíva választói számára egy ilyen váltás.

(Ľubomír Kotrha karikatúrája)

Halálosan komoly dolog

KOCURLÁSZLÓ

Erősödésüket látva sokszor ostoroztuk a sajnos, egyre többek mindennapi szellemi betevőjét jelentő kamuoldalakat. Ezek külsőségeiben igyekeznek úgy tenni, mint ha (komoly) sajtótermékek lennének, közben vagy csak nettó ordas marhaságokat ontanak, vagy orosz propagandát csepegtetnek, vagy a kettőt együtt. Mindkét tevékenység mentális béresmunka, az oroszoknál egyértelmű a motiváció, a téveszmék teijesztői pedig a kattintásszámra hajtanak, reklámbevétel-hozóként tekintve a látogatóra, miként a szemantikus web korában szinte mindenki (ám ezt is lehet/ne/ tisztességesen csinálni). Ma egy domaint lefoglalni egy perc (telefonról), egy blogot regisztrálni pár perc, egy honlap is összedobható nagyon rövid idő alatt. Innentől már csak a kreativitás és a hirdetésre fordítható keretösszeg szab határt a teijedésnek. Ebben a közegben kell a sajtó normális részének talpon maradnia, ami, most már látjuk, nem is olyan egyszerű, hisz a másik oldal kiinduló tézise, hogy a mainstream sajtó a nemzetközi nagytőke/zsi- dók/kínaiak/gyíkemberek/Szíriusz fiai (a nem kívánt törlendő, illetve a sor tetszés szerint folytatható) gatyamadzagján függ.

A sajtó átmeneti periódusban van, és itt most nem elsősorban annak médiumára gondolok. Amióta Richard M. Hoe 1843-ban megalkotta a rotációs nyomdagépet, később William Bullock előállt a rotációs gépre alkalmazható „vég nélküli papír” koncepciójával, a digitális nyomdák megjelenéséig a hardver szintjén hasonló horderejű változás nem volt a nyomdaiparban. Az előállítás fizikai valóságára utaló sajtó szó lassan anakronisztikus lesz, bár jó ideig még fennmarad, kiüresedett metaforaként, amitől George Orwell is óvja a nyelv használóit. Ezzel együtt az alanyi jogon járó webkettőig a nyomtatott sajtó mértékadó pozícióját a rádió és a televízió ugyan megingatta, de messze nem annyira, ahogy azt piacra dobásukkor valószínűsítették. A nyomtatott sajtó egyirányú elektronikus média által megácsolt koporsójába a szögeket az internetes portálok kezdték belevetni. A médiummal párhuzamosan változtak meg a médiafogyasztási szokások. Az álló- és mozgókép lett a meghatározó, és ezek befogadási mintájára a webes olvasók jobbára nem olvassák, csak „nézik” a szöveget. E sorok írója azt vélelmezi, ezt az írását, mely 2004 óta a 603. az Új Szó véleményoldalán, a nyomtatott kiadás olvasói tán’ még elolvassák. A ne- ten szinte biztos, hogy csak a töredéke annak, aki rákattint. A folyamat visszafordíthatatlan, a felette való kesergés is meddő volna, a sajtónak kell alkalmazkodnia. A rétegpiacok sajátos piaci jellemzőkkel leírható területén kívül, a fösodorbeli médiában, a hűiparban ugyanazokért az olvasókért folyik a küzdelem, úgy, hogy egymás mellett a sokkal alacsonyabb költségvetéssel működő kamuoldalakkal is konkurálni kell. Mert bár baromságokat szerkesztőségi berkekben is le lehet írni a naponta végzett, állandó készültséget igénylő, idegfeszítő munka vadhajtásaként, de ha kifejezetten ez a cél, ahhoz még szerkesztőségre sincs szükség, elég egy laptop, ami a várható haszonhoz képest elenyésző befektetés. Amikor bárki újságűónak mondhatja magát, részben demokratikusnak tűnhet a szólamok polifóniája szempontjából - és virágozzék is minden vúág -, ám a hiányzó szakmai háttérrel és a felhígulással kéz a kézben járó minőségromlás és megbízhatatlanság a sajtómunkások egész rendjére vet baljós árnyat. Kusza, megbízhatatlan információktól tudatosan és vé(le)tlenül hemzsegő médiakáoszunkban talán sosem volt akkora felelőssége a minőségi, megbízható és szerkesztett tartalmakat közlőknek, mint napjainkban. Krúdy Gyula azzal kezdi A hírlapűó és a halál című, 1928-as novelláját, hogy „Széplaki Titusz hírlapírót halálra ítélte a Kaszinó igazgatósága. (...) Széplaki sértő cikket írt lapjában a Kaszinóról: ezért kellett meghalnia”. Bár ma már nincsenek szolgálaton kívüli huszár ezredesek, akik végrehajtanák a Kaszinó verdiktjét, szeretnénk hinni, hogy az újságűás, a szöveg megjelenésének helyétől függetlenül még ma is halálosan komoly dolog.

Az egyforma sokféléről

A franciák és a németek az óriáscsapások után a spóraterrorizmus mindennapi lidércnyomásával ismerkednek, a magyarok a migránsok befogadásáról szóló népszavazásuk értelméről vitatkoznak - magukkal.

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését? ” - Orbán Viktor kérdése így szól, a bojkottra szólító ellenzékiek válasza pedig az: nem létező problémára feltett hamis kérdés, mert a menekültek fogadása nemzeti hatáskör, tehát a kényszerbetelepítés riogatás, nem eshetőség. Következésképp a kérdésre adott bárminemű válasz a

kormányfő politikai játszmáihoz adott támogatás: a szavazás aktusa Orbán támogatása.

Én nem egészen így gondolom, de ezt a logikát is el tudom fogadni, főleg, ha minden életeseményt Orbán politikai koordinátái között értelmezünk. Mégis megfosztanám ettől az értelmezési kényszertől a referendum ügyét, s rögtön érthetővé válik számomra, ha valaki elmegy szavazni és nemmel szavaz.

Tegyük fel, a kényszerkvóta humbug, kamuriogatás. Akkor viszont fel lehet fogni a nemmel voksolást elvi véleménynyilvánításként arra az esetre, ha egyszer mégis ki- fundálnának valami ilyesmi központi kényszert a betelepítésre. S miután a polgár történelmi tudata lehet fantáziadús, egyben óvatos, elképzelheti ezt a kérdést jövő idejűként (a nyelv is megengedi).

Ha van gyanakvó szavazó (van bőven, okkal), aki egy ma még nem feltétlenül fennálló kérdésre szívesen ad elvi nem választ a mi lesz kiszámíthatatlanságának tudatában, azt nem érzem akkora bajnak: simán elválasztható az orbánizmus össz- megítélésétől, mint Quimby- koncert Trumptól. Megértem az elvi nemet mondó polgárokat, akik a hamis és blőd hazai kampánynál a brüsszeli központtal kapcsolatos kétségeiket érzik erősebbnek.

Aztán persze vannak a népszavazási kérdésre voltaképpen igennel felelők, akik a menekültbefogadás mellett állnak, akik a multikulturális társadalom képét festik fel, akiknél erkölcsi parancs a migráns idegen szeretete és segítése elvi alapokon. A radikálálmodozó társadalommémö- kök nem fogadják el, hogy a régi Európához ragaszkodók nem milliókat akarnak megbélyegezni, hanem előbb milliókat akarnak megvédeni: hogy a sorrendjükkel van a baj, meg a veszély- és valóságérzékelésükkel. Nem értik, hogy a népvándorlók száma végtelen, ami kontinensünk

véget nem érő átformálását hozhatja. Úgy tekintenek a migrációra, mint egyszeri létszámkorlátozott lélekmegnyugtató aktusra, s - mint minden erőszakos fantaszta társadalomátalakító a náciktól a kommunistákig - gyűlölik a lassú, szerves építkezést, mert unják; szétverni mindent, újat a helyébe, ez a haladás. Ezek a koncepciók egyformává akarják tenni a bolygót, uniformisba bújtatni: a mindenhol ugyanolyan multikulti ideológiájával, amelyet a boldogan fogyasztó lények szelíd, irányítható tömege biztosít sűrűn ültetett tilalomfák közé szorítva. A mindenhol egyformán sokféle fából vaskarikája olyan világnézet, amely nemes szónoklatai ellenére voltaképp az emberek iránti mély megvetésről tanúskodik.

A világ egy rettegett rengeteg, amelyre négyzetrácshálót borít az Ember.

De a Fenevad - amiképpen a Zseni - minduntalan kibújik alóla.

Ósdi nemzeti kérdésben Albert Camus-t tartom iránymutatónak: „ ha választanom kell anyám és az igazság között, az anyámat fogom választani ” - tudjuk, rendszerek épültek arra, hogy megtagadd anyádat, jelentsd fel apádat és legyen az emberiség - mint elvont fogalom persze —a legközelebbi testvéred. (Camus megint: „ általában szeretjük az emberiséget, hogy ne kelljen külön- külön szeretni az embereket ”.)

A ragaszkodás ellenállás az idő ostromával szemben. A ragaszkodás hiábavaló, s éppen ezért szükségszerű hősi ellenállás az idő mindig győztes ostromával szemben. Amikor az értékesebbet olcsóbban adják a kisebb kereslet miatt, mégis jóval nehezebb beszerezni lelked belső piacán - ragaszkodj tehát hozzá: magadhoz. Szeresd a rászorulót és segítsd: az egyént, ne kollektív, távoli, konstruált képét.

A szerző magyarországi publicista