Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-23 / 171. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. július 23. SZOMBATI VENDÉG 9 Rio de Janeirót is megbolondítja David Černý: „Valahogy sajnos ma is abban a hiszemben élünk, hogy a művészet nem SZABÓ G. LÁSZLÓ Csehországban huszonöt évvel ezelőtt egyik napról a másikra vált híressé. Rózsaszínre festett éjjel egy szovjet tankot. Brüsszelben, 2009-ben, az Európa Tanács épületében a tagállamok sztereotípiáit figurázta ki. Cápáját, az akváriumban boxeralsóban úszó Szaddám Huszeint Ostendében betiltották. Metalmorphosisát Észak-Karolinában tátott szájjal csodálja a város. David Černý a kortárs cseh képzőművészet javíthatatlan fenegyereke. Ám mondhatnánk azt is: a köztéri szobrászat Mick Jaggere. Underground művész. Lekörözhe- tetlen elme. Nevéhez hűen mindig feketében jár. Alkotásai színesek. Pedig nem a színekre épít. A tartalomra. A gondolatra. A filozófiára. Szellemes, leleményes alkotó. Bírál, elgondolkoztat, megmosolyogtat. Nincs még egy köztéri szobrász Közép-Európában, aki nála nagyobb viharokat kavarna. Aki nála merészebbeket, értékesebbeket, maradandóbbakat alkotna. Negyvenkilenc évesen David Cer- ný európai szinten az egyik legellentmondásosabb és a legprovokatívabb alkotó. 1996-ban végzett a prágai Iparművészeti Főiskolán. A svájci Boswil után két évig New Yorkban tanult. Nem egy munkája politikai vonatkozású. Feldolgozta a cseh történelmet, megmutatta a Rolling Stones tagjaival söröző Václav Ha- velt, Hrabalt az Arany Tigrisben. A terezíni koncentrációs tábor borzalmaira utalva készített egy fiktív terméksorozatot: „elgázosító” sprayt különböző nyelven és annak megfelelően eltérő dizájnnal. Külföldön több helyen is kiállított. Londonban, Rotterdamban, Berlinben, Chicagóban, Rómában, Poznanban, Budapesten, Bécsben, Madridban, Manchesterben, Sao Paulóban, Szöulban, Philadelphiában. Petr Zelenka Gombdili című filmjét belsőépítészként jegyzi, de játszott is benne. A legrangosabb cseh képzőművészeti elismerést, a Jindŕich Chalupecký- díjat csak azután volt hajlandó átvenni a Nemzeti Múzeum igazgatója iránt érzett ellenszenve miatt, hogy Václav Havel eleget tett óhajának, s kint, az utcán, és nem a múzeum falai között nyújtotta át neki. Havel pedig ezzel is jelezte, az ő szemében David Černý világklasszis, akire igenis büszke lehet az ország. A csehek pedig szeretik is excentrikus fiukat. Kiállnak mellette. Megvédik, ha politikai támadás éri. Az a tank, amelyet rózsaszínre festett, a megszálló Szovjet Hadsereg harci járműve nagyon sokaknak az 1968-as bevonulást jelentette. De nem sokáig maradt rózsaszín. Az orosz nagykövetség embereitől ugyanis visszakapta eredeti, zöld színét. De a cseh parlament néhány tagja nem hagyta annyiban. Ok meg átmázolták pinkre. Lenyűgöző a kreativitása. Ezzel együtt a humorérzéke is, amellyel nekifog egy-egy munkájának. 1990-es Trabantja kerekek helyett négy lábon menekül. A prágai Fu- tura Galériánál látható két előrehajoló emberalak végbélnyílásába beleső egy-egy videofilmét láthat, amelyben „ősi ellensége”, az alkotásaiért egyáltalán nem lelkesedő prágai múzeum igazgatója és az ország korábbi elnöke, Václav Klaus bébipapival etetik egymást, miközben a Queen We are The Champions című dala szól. Mindkét szereplőről lesújtó véleményt mond. Csehország védőszentjének ikonikus szobrát a Lucernában állította ki. Szent Vencel halott lovon ül. Egy Moldva-parti luxusvendéglő udvarán - turistalátványosságként - olyan férfialakokat állított ki, akik egy Csehországot ábrázoló medencébe pisilnek. A prágai tévétornyon tíz csecsemője mászik egyre magasabbra. Nem kérdezem, honnan ez a feneketlen fantázia, hiszen grafikus az édesapja, restaurátor az édesanyja. Lehet, hogy a kreativitásomat a dédnagyapámtól örököltem, aki feltaláló volt. Én az áramkörök összeillesztésénél éreztem rá először a fantázia erejére, még a villamosipari szakközépiskolában, amelyet utáltam, mert dögunalmas volt. Az iparművészeti főiskola jobban érdekelt. Az Egyesült Államokban töltött időszak azonban felülmúlhatatlan volt. Meg is hálálta ezt a két évet. Észak-Karolinában, Charlotte városában Metálmorfózis címmel alkotott egy emberi fejet formázó hatalmas, forgó szökőkutat. A negyven különböző vízszintes idomból álló, hét méter magas, tizenhárom tonnás fej különböző irányban mozog, mint Franz Kafka feje Prágában, a Národní tŕídán levő Quadrio bevásárlóközpont előtt. Hogyan fogadták az amerikaiak a kinti, szájból spriccelő szökőkutat? A szoboravatón, amikor lehullott a lepel a fejről, csak bólogattak. „Szép fej, nagy fej, krómozott acél, nem rozsdásodik.” Amikor elindult a vízsugár, döbbenten bámultak. Öt perccel később mozogni kezdtek az idomok. Erre már felzúgott a tömeg. Nem akartak hinni a szemüknek. Úgy álltak a szobor körül, mint az indiánok Kolumbusz hajója előtt. Ekkora csodálkozás még soha sehol nem fogadta a munkámat. Nagyon sajnálom, hogy nem mehetek oda mindennap, hogy lássam a csodálkozó arcokat. A Vencel téri Lucernába hányszor megy el hetente, hogy lássa az elképedt turistákat a fejjel lefele lógó, lábaival az égnek meredő ló alatt? Egyszer sem. Tudom, hogy ott van, tudom, hogy sokan ácsorognak alatta, elolvasom a kommenteket, de hogy elbújnék a közelben, és gyönyörködnék az ámuldozó arcokon... azt nem! Vannak ennél nagyobb indulatokat, sőt botrányokat kavaró alkotásai is. Például a vörös ökölből kiálló, tüskés hímvessző Fuck the KSCM felirattal, amelyet Keith Richards, a Rolling Stones tagja is a trikóján viselt az együttes prágai koncertjén. Vagy a Moldván úszó, felfelé mutató hüvelykujj, amellyel a prágai Vár mai kiskirályairól alkotott egyértelmű véleményt. Vagy Sigmund Freud mint akasztott ember Prága óvárosában, a Hús utcában. Ez az alkotása 1999-ben Stockholmot, 2007-ben pedig Chicagót és a Michigan állambeli Grand Rapids városkát is megjárta, ahol többen is értesítették a tűzoltókat és a rendőrséget, mert azt hitték, valaki valóban öngyilkosságot követett el. Itthon sajnos a párt megrendelésére javarészt sztálini emlékművek születtek, s valahogy ma is abban a hiszemben élünk, hogy a művészet nem tartozik közterekre. Pedig a szobrok, a szökőkutak szépen oldják a civilizációs építkezések betonstruktúráját. Az amerikaiak, akiket mi csak hamburgerzabagépeknek nevezünk, örülnek, ha a felhőkarcolók sűrűjében egyszer csak egy ötletes szobrot látnak. Az a hatalmas, forgó fejű szökőkút Észak-Karolinában nem váltott ki ellenérzéseket a városka elöljárói között? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Az alacsonyabb beosztásban dolgozó hivatalnokok hosszasan és óvatoskodón intézték az ügyet. A főnökeikkel ellentétben nem igazán hittek a mű sikerében. Jött egy pszichopata, fura alak valahonnan Közép- Európából, és majd ő fogja megmutatni nekünk? Ez volt az arcukra írva. Később, a fej leleplezésénél be is vallották, hogy mennyire nem volt szimpatikus számukra egy ilyen költséges elképzelés. Velük ellentétben a cég vezetői remekül kalkuláltak. Tudták, hogy e rendkívüli látványosságnak köszönhetően sokan megkeresik őket, amiből nekik lesz anyagi hasznuk. Ugyanakkor számoltak azzal is, hogy sokszorosára emelhetik a téren álló irodaházak bérleti díját. A szobor ugyanis teljesen megváltoztatta a helyszín hangulatát. Nagyon nagy lecke volt ez számomra is, mert láthattam, hogyan lehet a művészetet a biznisz szolgálatába állítani. Egyvalamit persze szem előtt tartottak: a művész alkotói szabadságát nem lehet megnyirbálni. Egy ilyen komoly visszhangot kiváltó alkotás bizonyára újabb felkéréseket eredményezett. Ha ez a fej nem Észak-Karolinában díszeleg, hanem mondjuk Chicagóban, ott tizenöt évre biztosan megoldja az életemet. Charlotte-ban azonban aránylag kevesen látják, így a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy valamelyik híres amerikai kollégám ellopja az ötletet, csavar rajta egyet, vagy hozzátcsz valami apróságot, s neki tulajdonítják majd az egészet. És nem egy eldugott kisvárosban, hanem mondjuk New Yorkban, a Central Parkban teszi közszemlére. tartozik közterekre..." Két nagy botrányt kavaró munkája volt az utóbbi években. Az Európa Tanács brüsszeli épületében kiállított, az összes tagállamot kigúnyoló Entropával a bolgár kormány tiltakozását vívta ki. Az ország imázsképét ugyanis az arrafelé használatos guggolós vécével ábrázolta. Mellékesen jegyzem csak meg, hogy mi, magyarok sokkal jobban jártunk a Pick szalámival. De nagyon erős indulatokat váltott ki azzal is, hogy Szaddám Huszeint akváriumba zárva, formaldehidben lebegtette. Már a mű címével, A cápával is sokakat provokált. Főleg a radikális muszli- mok körében. Nem egy e-mailt kaptam halálos fenyegetéssel arab aláírásokkal. Pár nappal azelőtt kezdtem dolgozni az installáción, hogy az amerikaiak közzétették Szaddám elfogásának filmfelvételét, ahogy majdnem meztelenül rángatják elő földalatti búvóhelyéről. En ezt puszta kommentárnak szántam, az eset egyfajta művészi rekonstruálásának. Zöld vízben lebeg, egy szál boxeralsóban. Sokat töprengtem, mibe öltöztessem, egyszer csak beugrott, hogy nem kell rá sok minden. Vettem egy hozzá illő alsónadrágot, és készen is voltam. Nem sokkal később pedig megjelentek a fotók a világhálón, hogy valóban csak egy kisgatya volt rajta, amikor elfogták. Először Prága karlíni negyedében állítottam ki az alkotást. Csehország akkori amerikai nagykövete is megnézte. Tökéletesnek találta. Az iraki nagykövet természetesen kikérte magának. Azt mondta: Szaddám valóban zsarnokoskodott az ország népe felett, sőt néha gyilkolt is, de akkor is... iraki volt! Megvalósulatlan ötletei közül melyik miatt bánkódik a leginkább? A szilikonkeblek miatt, amelyeket magamnak akartam elkészíttetni. Hogy bármikor „kéznél” legyenek? Mindennapi létem nagyon erősen függ a női nemtől. Hogyan is fejezzem ki magam szépen? Cicifii vagyok. Nem tudom, persze, hogyan fogadták volna a látványt, ha a nyári hőségben mezítelen felsőtesttel közlekedtem volna. Műkeblekkel! Sajnálom, hogy semmi sem lett belőle, így nincs mit simogatni magamon. Egy excentrikus művész megindító vallomása, mondom nem kis iróniával. 2012-ben, a londoni olimpiára egy fekvőtámaszokat nyomó emeletes piros busszal lepte meg a világot. Elöl, a kerekei fölött két erős karja volt a busznak. Hátsó része egy termetes emberi fenék volt. A hattonnás monstrum természetesen motorral működtetve tornázott. Rio de Janeiróba Emil Zátopek, a leghíresebb cseh futóbajnok lábait küldi el. Ezek „díszítik” majd a többmilliós brazil város jól megválasztott falait, házait. Száz pár láb. Deréktól lefelé, tomanadrágban és nem éppen habkönnyű cipőkben. Futópályát is kijelöltettem a lábaknak, mert valóban mozogni fognak. Kíváncsi vagyok, nevet-e majd rajta a világ. Mert annak szántam. Groteszk látványnak. „Mindennapi létem nagyon erősen függ a női nemtől..." (Zuzana Mináčová felvétele)
