Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-01 / 153. szám, péntek
www.ujszo.com I 2016. július 1. KÖZÉLET I 3 Molnár: Korrekt tizenegy év volt Az Új Szó leköszönő főszerkesztője azt tartja legfőbb érdemének, hogy egy piacképes lapot adhat át kérdeznek tíz embert, milyen újságot olvasnak, anélkül, hogy ügyelnének arra, hogy a megkérdezettek között arányosan legyenek képviselve az ott élő magyarok. Ha véletlenül a tíz ember között nincs magyar, akkor az Új Szónak rossz eredményt mérnek. Az egyetlen terület, ahol nagyobb gondot látok, a reklám. A szlovákiai reklámpiac mintha nem venné figyelembe, hogy az itt élő magyarokat külön kell megszó- litani, s ez hatványozottan érvényes azokra a cégekre, amelyeknek Csehországban van a központjuk. Ez azonban nem új keletű probléma, régóta küzdünk vele. kell olyan tartalmaknak, például a mellékleteknek, amelyek az internetre nem kerülnek fel. Itt felmerül egy tágabb kérdés a kisebbségi média helyzetét és jövőjét tekintve. Merthogy Szlovákia eleve kis piac, és nekünk azon belül egy még kisebb piacon kell megélnünk. Mit jelent ez a kisebbségi média szempontjából? Azt gondolom, hogy hosszú távon csak azoknak a médiáknak van esélyük életben maradni, amelyek függetleníteni tudják magukat a pártoktól és mindenféle intézménytől. Amelyek erre nem képesek, azok toMolnár Norbert, az Új Szó leköszönő főszerkesztője (Somogyi Tibor felvétele) CZAJLIK KATALIN Tizenegy év után önként távozott az Új Szót éléről. Mit tart legfőbb sikerének és mit kudarcénak? Hol áll ma az egyetlen hazai magyar napilap? Milyen érzés az Új Szó főszerkesztőjének lenni? Molnár Norberttól beszélgettünk. Miért döntpttél úgy, hogy lemondasz az Új Szó főszerkesztői posztjáról? Egész egyszerűen elfáradtam. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy nem látom a fától az erdőt, nem tudok bizonyos problémákat megoldani, mert nem tudom kívülről nézni a dolgot. S ez számomra annak a jele volt, hogy át kell adnom a stafétát valaki másnak. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen poszt betöltése bizonyos terhekkel jár. Magyarán, nincs magánélete, állandó nyomás nehezedik rá. A bejelentés azonban már tavaly elhangzott. Miért tartott egy évig, amíg megvalósult a váltás? Amikor múlt év júniusában bejelentettem a távozásomat, a kiadó arra kért, hogy maradjak legalább addig, amíg meg nem találjuk az utódomat. S mivel én nem akartam, s nem is akarok teljesen szakítani az Új Szóval, elfogadtam ezt a felkérést. Az elmúlt tíz évet összegezve szerinted honnan hova jutott el az Új Szó? Öt dolgot sorolnék fel. Az első a hírírás mikéntje. Ha kezünkbe veszünk egy 2005-ös Új Szót, azt látjuk, az egyalanyú hírek nagyon gyakoriak voltak. Tehát valaki mondott valamit, mi pedig azt leírtuk, s nem konifontáltuk mások véleményével. A többalanyú hírírás bevezetése szerintem nagyon fontos momentum volt. A második dolog összefügg ezzel, ez pedig a kritikai gondolkodás megerősítése. Ma az Új Szó sokkalta kritikusabb, mint tizenegy évvel ezelőtt volt, ami részben válasz lehet arra a kérdésre is, miért nem szeretnek minket a politikusok. A harmadik változás, ami látható, az, hogy a lap sokkal színesebb lett. Számos melléklet jött létre, ami elválaszthatatlan része lett a lapnak. Részben ennek is köszönhetően ma sokkal szélesebb olvasókört tudunk megszólitani, nem csupán a politika iránt érdeklődőket. A negyedik dolog az, hogy több nagy sporteseményről a helyszínről tudósítottunk. Ki tudtuk küldeni a londoni és a szo- csi olimpiára kolléganőnket, aki idén Rióban is ott lesz. Négy éve és idén is volt emberünk a labdarúgó-Eb-n és több BL-döntőn is ott voltunk. Korábban ezekre nem volt példa. Az ötödik pedig szerintem az, hogy sikerült konszolidálnom a szerkesztőséget, aminek következtében ma egy aránylag jó hangulatú, korrekt műhelymunka folyik az Új Szóban. Mi volt a legnehezebb momentum a tizenegy év alatt? A Radiéová-kormány bukása. Mi aznap este nyolckor úgy küldtük el a lapot a nyomdába, hogy bukott a kormány, holott ez csak hajnalban következett be. Igaz, minden jel arra utalt, hogy ez megtörténik, s nagyon ostobán nézett volna ki, ha az Új Szó ezt másnap nem írja meg. Ám mellé is foghattunk volna. Aznap este ezért azt mondtam, másnap valaki menni fog: vagy a kormány, vagy én. Végül a kormány volt az. Visszanézve néha elképedek azon, hogy mertem ezt megtenni, de megtették mások is, például a Sme. Ez is illusztrálja, mekkora felelőssége van a főszerkesztőnek. Rövid idő alatt kell nagyon súlyos döntéseket meghoznia, amiket utána már nem lehet visszavonni, mert az újság megjelenik. Mit tekintesz a legnagyobb sikerednek? Azt, hogy egy modem és piacképes lapot tudtunk létrehozni, amely képes eltartani magát, s nem függ attól, ki milyen támogatást ítél oda. Igaz, kap az Új Szó állami támogatást, ez azonban csak kiegészítő jellegű, a lap léte vagy nem léte nem ettől függ. Egyértelműen kijelenthető, hogy mi egy kereskedelmi lap vagyunk, amely a piacról él, ennek ellenére számos közszolgálati feladatot vállalunk magunkra. Mi az, amit a legnagyobb kudarcodnak tartasz? Szerettem volna kibővíteni a szerkesztőséget, arra azonban nem elég a piacról érkező pénz. Ha tíz emberrel többen imák az Új Szót, azt gondolom, sokkal jobb lapot adhatnánk az olvasó kezébe, de ez általános probléma, minden újságot érint. Milyen ma az Új Szó piaci pozíciója? Főként a választási kampány idején elhangzottak olyan információk, hogy a lap helyzete drámaian romlik. Ezt csak egy pártblogon írta egy olyan ember, aki nem tud különbséget tenni olvasottság és eladott példányszám között, de nem sejti azt sem, mi az a remittenda, tehát alapvető dolgokról nincs fogalma. A választások előtt volt egy kampány, ami arra hívta fel az embereket, hogy mondják le az Új Szót, aminek hatására összesen két előfizetőnket veszítettük el. Erre alapozva írta meg valaki, hogy zuhan a példány számunk, mert egyre többen mondják le az előfizetést. Arról is olvashattunk, hogy távoznak az újságíróink, miközben senki sem ment el a szerkesztőségből. Végül persze kiderült, hogy ez a kampány nem hozta meg a gyümölcsét annak a pártnak sem, amely talán remélt ettől valamit, de azt hiszem, már nem érdemes visszatérni ehhez a történethez. Milyen tehát a reális piaci helyzet? A napilapok piacán ma átlagosan 9%-os az évi csökkenés, azaz átlagban ennyivel csökken a lapok eladott példányszáma éves szinten, de van olyan nagy országos lap, amelynél 20% ez a szám. Van olyan napilap, kettő is, amely nem meri méretni magát, és csak blöfföl a számpkkal, ami persze utólag kiderül. Az Új Szó példányszámcsökkenése 4% körül mozog, ami a legalacsonyabb esés a napilappiacon. Sokan kérdik is tőlünk, hogy csináljuk. Ami a gazdasági helyzetünket illeti, stabilnak nevezhető. Az olvasottsági mutatóink eléggé ingadozók, ami viszont annak a következménye, hogy ezt olyan ügynökség méri, amely nem használ nemzetiségi mintát. Magyarán, elmennek mondjuk Galántára, s megSokat hallani a nyomtatott sajtó végéről. Az Új Szó hogyan áll e tekintetben? Szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis a mi olvasóink konzervatívak. Megkockáztatom a kijelentést, hogy eljön a nap, s talán nem is kell rá olyan sokat vámunk, amikor az Új Szó lesz a legnagyobb napilap a hazai piacon, persze leszámítva a bulvárt. Azt gondolom, ez 5 éven belül egy reális forgatókönyv. Előbb vagy utóbb azonban minket is elér a „fejlődés”. Mi tehát a megoldás? Egyértelműen az online. Ennek erősítése minden lapnak nagyon fontos lesz. Másik kérdés, hogy míg a szlovák lapok megtehetik, hogy lezárják a tartalmaikat, amelyekhez csak a fizető olvasók fémek hozzá, mi ezt nem tehetjük meg. Miért? Mert a mi konkurenciánk - a hazai magyar és a magyarországi portálok - nem fizetős. Ezért más megoldást kell találnunk. Még nem tudom, pontosan mi legyen, de egy dolog biztos: az elkövetkező időszakban az Új Szónak is sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetnie online változatára. Ez persze nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk a nyomtatott verziót, hiszen továbbra is lenniük vábbra is az őket eltartó intézmény kényétől-kedvétől függenek majd, s tudni kell azt is, hogy a fenntartásukra szolgáló támogatások, pénzek mindig nagyon esetlegesek. V an úgy, hogy elfogynak, vágyjon egy új vezetés, amely azt mondja, nektek már nem adunk, másnak adunk. Ez egyébként a kis piac átka: nagyon kevés szereplőt bír el. A többiek kénytelenek valamiféle álújságírást folytatni, s álmédiákat fenntartani, amelyek csupán propagandaeszközök. És sajnos ez a helyzet csak romlani fog, mivel egyre kevesebben vagyunk, a piac is egyre kisebbé válik. Az Új Szó kritikusai gyakran azt mondják, hogy mi a Híd lapja vagyunk. Mit szólsz ehhez? Amikor 2009-ben megalakult a Híd, mi úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk ezt ignorálni, úgy, ahogy a hazai magyar sajtóorgánumok egy része tette. így lettünk mi Híd- pártiak. De ezt csináltuk 2010-ben is, amikor az MKP kiesett a parlamentből: nem kezdtük el ignorálni a pártot. Azonban van egy bizonyos véleményünk a világról, amit nem rejtünk véka alá. A pártok látásmódja egyes ügyekben közelebb állhat a miénkhez, más ügyekben meg távolabb. Tehát határozottan elutasítom és cáfolom, hogy bármi közünk lenne a Hídhoz. S hozzáteszem, hogy jobbára olyanok állítják, hogy a Híd lapja vagyunk, akik jómaguk pártkatonák. Számunkra az olvasó a partner, nem a pártkatona, ezért van az, hogy ha ilyen állítások megjelennek, nem szoktunk rájuk reagálni. Tény, hogy bizonyos körökben az Új Szó elég heves indulatokat vált ki. Ezzel milyen együtt élni, hiszen mégiscsak egy kis közösség vagyunk? Áz Új Szóval szemben mindenkinek elvárásai vannak: az olvasónak, a kiadónak, a hirdetőknek, a politikusoknak, a szlovákiai magyar közéleti személyiségeknek, intézményeknek és sorolhatnánk. Lehetetlen mindenkinek megfelelni, nem is akarunk. Nekünk magunknak is van egy alapvető elvárásunk, éspedig, hogy ez a lap megjelenjen, korrekt legyen, s az emberek olvassák. Ebből a rengeteg elvárásból aztán az következik, hogy nagyon sok ember neheztel ránk. Többször is előfordult már, hogy évek múltán tudtam meg valakiről, hogy haragszik rám, s azt sem tudtam, miért. Ezt elég nehéz megszokni. Évekig tartott, amíg sikerült. A másik dolog, ami nehéz ebben a munkában, az a folyamatos döntéshozatali kényszer. Napi százszázötven döntést kell meghozni úgy, hogy azokról legkésőbb másnapra kiderül, hogy helyesek voltak- e, hiszen az újság megjelenik. A döntések minimum 30%-áról pedig kiderül, hogy helytelen volt. S miért? Azért mert volt kb. 5 percem a meghozatalukra. Ezt az állandó stresszt is elég nehéz megszokni. Kapcsolódva az Új Szóval szemben fennálló elvárásokhoz, van itt egy meglehetősen fura helyzet. Minket sokszor közintézménynek tartanak, hasonlóan mondjuk a Csemadokhoz vagy a magyar iskolákhoz, miközben mi a valóságban egy magáncég vagyunk, amelynek a legfőbb érdeke a profitszerzés kellene, hogy legyen. Mert ha nem termelünk kellő bevételt, lehúzhatjuk a rolót. Ez milyen hatással van a lap működésére? Nagyon vékony jégen táncolunk. Valóban az kellene, hogy legyen a legfőbb célunk, hogy a lehető legtöbb bevételt hozzuk be, hiszen mi a piacról élünk. Ennek ellenére önként rengeteg közszolgálati feladatot vállalunk, rengeteg közérdekű információt hozunk le ingyen, amit az olvasók természetesnek vesznek. Abba viszont már senki sem gondol bele, hogy ha mi nem tudunk kellő bevételre szert tenni, akkor befejeztük. Ez ellentmondásos helyzet, és szintén a kisebbségi létből fakad, de azt gondolom, a jövő szempontjából alapvető fontosságú lesz, hogy az olvasók tudatosítsák: a minőségi információnak ára van, amit valakinek meg kell fizetnie. Ha egy pillantást vetsz az elmúlt tizenegy évre, mit látsz? Azt, hogy alapvetően semmit sem tennék máshogy. Persze vannak apróságok, amik hibásnak bizonyultak, de azt hiszem, ez természetes. Korrekt tizenegy évet zárhatok le magam mögött, s teszem ezt úgy, hogy azt gondolom, méltó kezekbe kerül a lap, hiszen az utódom, bár fiatal, nagyon intelligens és nyitott gondolkodású. Szorítok neki, és segíteni fogom a munkáját, hiszen maradok az Új Szó csapatában.
