Új Szó, 2016. június (69. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-16 / 140. szám, csütörtök
www.ujszo.com | 2016. június 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR Kaliňákkal nem megy Márciusban nem sikerült, most meg lehetne I dén augusztusban lesz tíz éve, hogy Malina Hedviget megverték Nyirán. Időközben már minden érintett belátta, hogy az ügyet a hazai bűnüldöző szervek és bíróságok nem fogják tudni megnyugtatóan lezárni, így az előző igazságügyi miniszter átpasszolta azt Magyarországra. Robert Kalibáknak, aki az egyik fo mozgatója volt az eseményeknek, nagy része volt tehát abban, hogy Maiina Hedvig ne részesülhessen az őt megillető elbánásban, de máig a haja szála sem görbült. Most már emiatt nem is fog. Idén lesz nyolc éve, hogy a rendőrség megverte a dunaszerdahelyi szurkolókat. Robert Kalibáknak, aki itt is az események egyik fő mozgatója volt, máig a haja szála sem görbült, és most már nem is fog, az ügyet rég ejtették. Ugyanúgy, ahogy a szepsi razzia vagy a kassai roma gyerekekkel szembeni incidens ügyét: megannyi eset, amikor a rendőrség csúfos kudarcot vallott. A belügyminiszter egyetlen egyszer sem vállalta a felelősséget, egyetlen egyszer sem jöhetett szóba, hogy Kalibákhoz hozzányúljanak, hiszen ő a koronaherceg. Még most is, bár már van egy Pellegrini, de ő viszonylag új arc a kormányban, míg Kalibák minden régi ügynél ott volt, így őt nem lehet feláldozni. Legalábbis a Smer magától nem nyúl hozzá. A márciusi koalíciós tárgyalásokon viszont minimum a Híd nyomást gyakorolt Ficóra, hogy Kalibák ne maradjon belügyminiszter. Akkor a Sieť nem mert szembemenni Ficóval, meg persze ereje sem volt hozzá, így a Hídnak végül segítség híján visszakoznia kellett. (Érdekes - bár inkább csak költői - kérdés az is, vajon a Híd és a Sieť miért nem tudja még most sem egyesíteni az erejét, ha stratégiai kérdésekről van szó, és ugyanazon a platformon vannak?) Most azonban adódott egy újabb lehetőség: a parlamenti többség még próbálni eltávolítani mindig nincs meg a Híd és a Sieť nélkül, és ha márciusban nem sikerült, most kiharcolhatnák Kalibák leváltását. Biztosan nem lenne egyszerű meccs, viszont hitelt adhatnának a kormánykoalíciónak, ami nem kis jelentőséggel bírna. Ezek után lehetne elkezdem ténylegesen azokat a rendszerszintű változtatásokat, amelyek végeredménye egy, a hatalomtól független rendőrség lehetne. Sajnos, nagy az esély arra, hogy mindez idealista ábrándozás marad csupán. Sokkal reálisabb, hogy a Smer dominanciája érvényesül, Kalibákhoz nem nyúlnak hozzá, a Basternák-ügyet pedig a hazai bűnüldöző szervek soha nem vizsgálják ki alaposan. Miért is viselkednének másképp ebben az esetben, mint eddig bármikor? Aki azt állítja, tényleg hisz ebben a vizsgálatban, a hazai viszonyok között az vagy menthetetlenül naiv, vagy cinikus. Ha minden marad így, itt állunk majd tíz év múlva, az igazság rejtve marad, a potenciális felelősöknek pedig megint a hajuk szála sem görbül. U gyan a napról napra nagyobb hullámokat vető Baštemák- ügynek nem ez a fő interpretációs iránya, de a sajtóban olyan latolgatások is napvilágot láttak, melyek szerint Robert Kalibák belügyminiszter egyre kínosabbá váló napjaiért párttársa, Pavol Paška volt házelnök a felelős. A Smer keleti szárnyának erős emberét, és évekig az egészségügy mindenható urát akár a személyes bosszúvágy is vezérelhette, Robert Fico pártelnök annak idején, a helyhatósági választások éjszakáján a belügyminisztert küldte Kassára, hogy „ellenőrizze” a házelnök lemondását. Ezért aztán ő is állhatna a mögött, hogy egyszer csak kellemetlen dolgok kezdtek kiszivárogni Kalibákról. Paška még a napokban is igyekezett ezt cáfolni, a Hospodárske noviny című gazdasági napilap hírportáljának még túl is lőtt a célon, amikor azt próbálta bizonygatni, Kalibák egyenesen a barátja. Természetesen az ilyen kiszivárogtatósdikat a legnehezebb bizonyítani, még akkor is, ha az elsőként talán Dag Danis tollával vázolt narratíva egyébként koherensnek tűnik. A közbeszédben korábban leginkább Kalibák bűnössége vagy ártatlansága, utóbb immár csak vállalhatósága a fő csapásirány, de ez az ügy - természetesen a létező büntetőj ogi vetületen túl - a Smer arculatának alakulásáról is szól. A Smer a maga módján egy csoda, legalábbis látszólag a klasszikus baloldali értékeket próbálja reprezentálni úgy, hogy közben élvonalbeli képviselői kőgazdag üzletemberek. A párt - miként a hazai politikai alakulatok és a jelenlegi kormánykoalíció nagyobb része - a beteljesületlen személyes ambíciók okán alakult meg, mikor Robert Fico a Demokratikus Baloldal Pártjában nem kapta meg az elismerésnek azt a fokát, amely szerinte megillette volna őt. A Smer fennállásának lassan 18 éve során Ficónak vaskézzel sikerült a múlt rendszerből itt maradt kommunistákat - ő is az -, az újbalosokat, a nemzeti irányultságú vonalat, és a gazdasági lobbit egyben tartani. Az utóbbiak a politikához elengedhetetlenül szükséges pénzt hozták a pártba, míg az előbbiek az ideológiai hátteret biztosították a furcsa szimbiózishoz. A két szárny között mindig is voltak villongások, azonban sosem ideológiai, mindig csakis gazdasági színezetűek. Ennek legeklatán- sabb példája talán az volt, amikor a második Fico-kormány idején az ideológiai csoport territóriumává tett oktatási minisztérium háttérintézményeiből a gazdasági lobbi próbált profitálni, Dušan Čaplovič tárcavezető háta mögött. Az a küzdelem az ideológiai szárny bukásával ért véget, a tárcát végül emezek szerezték meg a ciklus végéig, Peter Pellegrini pedig márciustól ugyan alacsonyabb széken ül, de összehasonlíthatatlanul több pénz felett rendelkezik, mint házelnök korában. A visszavágás lehetősége Pavol Paška házelnök leszerelésekor jött el, amikor az ideológiai szárny készséggel szövetkezett a pozsonyi bizniszszámnyal a keletiek ellen. Az erős érdekcsoportok és egymásnak feszülő hatalmi törekvések e bonyolult Brown-mozgása nem lett volna működőképes Fico mémökösködése nélkül, ezért nem volt reális, hogy az utódlását tervezgessék, illetőleg ha igen, talonban mindig ott volt Kaliňák, aki viszont az elmúlt hetekben vállalhatatlanul erodálódott. Miközben tehát a felszínen a jogállamiságért és az állami intézményekbe vetett - vethető? - bizalomért folyik a küzdelem, a háttérben ezzel párhuzamosan zajlik a Smer befektetőinek hatalmi harca is. Számukra pedig, nem kétséges, nem a közjava az elsődleges. Amiért felhőtlenül lehet örülni az osztrákok elleni győzelemnek KISS TIBOR NOÉ M ost értettem meg a közhelyet, hogy Magyarországon tízmillió ember ért a focihoz. Magyarország 2-0-ra legyőzte Ausztriát az Eb-n, ahol 44 év utánjátszóit, és ahol 52 év után nyert találkozót. A győzelem íze sokak szerint mégis keserű. Nem tudom elfogadni, hogy egy sportsikemek miért ne lehetne örülni mindentől függetlenül? Nem akarok kirekeszteni senkit a diskurzusból, de úgy tűnik, aki érti és szereti a futballt, az teljesen mást lát a magyar válogatott győzelmében, mint azok, akik számára az egész csak ürügy arra, hogy politizáljanak. Leírnék néhány gondolatot arról, hogy ez a győzelem mit jelent a magyar futball kontextusán belül és kívül. A legrelevánsabb, mindenütt felbukkanó érv az, hogy a magyar foci a kormány eszköze a legitimációra, a korrupción keresztül itt szivárognak ki a pénzek az oligarcháknak, hogy a focira fordított pénzekből kórházakat lehetne építeni. Ez mind igaz! Csakhogy van két nagy bökkenő. 1) Ezzel a futballszurkolók túl: nyomó többsége, lényegében a fi- deszeseken kívül mindenki, egyetért. Azok nagy része is, akik Franciaországban, Budapesten vagy i Jászberényben ünnepelték a győ- : zelmet. 2) Ez az érvelés a klubfutballra vonatkozik, és nem a magyar válogatottra. A kormánypénzek különböző formákon keresztül (TAO, : stadionfelújítás, gyorssegély) iszo- ; nyú mennyiségben áramlanak a fütballklubokhoz, nem pedig a vá- : logatotthoz (a válogatott például azzal is súlyos pénzeket termelt, j hogy kijutott az Eb-re). A stadionokat is a klubok kapj ák. És mit látunk? Hogy az új stadionokba ke- : vesebb néző jár, mint a régiekbe, hogy konganak az ürességtől, mert az emberek nem hajlandóak asszisztálni a magyar klubfutball- nak nevezett csalássorozathoz (politikai- és alvilági kapcsolatok, mindent átszövő bunda, értékelhetetlen futball). A klubcsapatok ráadásul sikertelenek, ez is joggal irritálja az embereket. Azok, akik most a válogatottat ünnepük, azok többsége évek óta röhög azon, hogy az állami pénzből felpumpált magyar klubcsapatok már augusztusban kiesnek a nemzetközi kupákból valami szimpatikus azerbajdzsáni vagy montenegrói csapat ellen. Mind látj ák a hazugságot. Csakhogy Ausztria ellen a magyar válogatott játszott, és a futball kontextusa felől nézve ez egy másik történet. A magyar válogatott éppen azért népszerű most, mert harminc év után sikerült eltakarítani a válogatott környékéről a retrográd megmondóembereket, a semmirekellő edzőket, mindent, ami a fejlődés gátja volt. Mondanám, hogy a kádári mentalitást, ha nem kerülne rá rögtön a nemzeti címke. A szurkolók pedig azért álltak a csapat mellé, mert látják, hogy Dárdai, majd Storck megérkezése óta komoly munka folyik. A játékosok végre nem aübiznek, hanem meg- döglenek a győzelemért, mindennek van tétje, a csapat komoly-módszerekkel készül. A válogatott korábbi magyar edzőit általában nem érdekelte az orvosi háttér, az elemzés, a statisztika. „A labda gömbölyű”, „az ellenfél játékosai is emberek” - ilyeneket tudtak mondani. S ami a leglényegesebb: mindaz megvan a magyar válogatott győzelmében, amit annyira hiányolunk a magyar társadalomban: hogy valós teljesítmények után valós sikerek jöjjenek. A sokak által egyszerűen csak lenácizott futballdrukkerek pedig pontosan tisztában vannak ezekkel az apróságokkal, ezért is alakult ki az eufória. Meg azért is, mert nem egy szerencsétlen öngóllal nyertünk (mint tizenkilenc éve a finnek ellen), hanem két világ- klasszis góllal; a másodikat húsz év múlva is emlegetik majd a fütball- szeretők. Ahogy Stieber lövése után a labda behullott a kapuba, arra a „futballbuzi” (elnézést!) írók azt mondanák: költészet. Ami most történt, az éppen a mu- tyista politizálás ellenében történt, a magyar játékosok bebizonyították, hogy profi menedzselés és felkészítés mellett mire képesek, egyúttal az is végérvényesen kiderült, amit eddig is tudtunk, hogy a magyar füt- ballközvélemény harminc éve a pofánkba hazudik. A példa, persze, kitelj eszthető lenne az országra, láthatjuk, mire lennénk képesek felelősségteljes, európai menedzsmenttel. Az északírek elleni hazai meccs után nem gondoltuk volna, hogy két év sem telik el, és azt fogjuk írjni: az egész ország számára követendő példa, ami a magyar fütballváloga- tottat körülveszi - szakmai szinten. A szerző magyarországi sport- újságíró, író
