Új Szó, 2016. június (69. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-11 / 136. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. június 11. SZOMBATI VENDÉG I 9 Régi képeit szedte új albumba Novák Emil: „Az ember életében jön egy fázis, amikor egyik lakásból a másikba költözik, s olyankor rendszerez..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Minden tevékenysége a képekhez köti. A mozgó- és az állóképekhez. Novák Emil Balázs Bála-díjas operatőrként különböző zsánerű játékfilmeket jegyez, ám rendezőként is bemutatkozott már. Hungárián Cinema címmel eddig sosem látott portréit pompás fotóalbumban jelentette meg. A magyar operatőrök legnagyobb mestere, Illés György tanítványa volt a főiskolán, filmezést Szabó Istvántól és Fábri Zoltántól, tévérendezést Dömölky Jánostól és Horváth Adámtól tanult. Maár Gyula Felhőjátékának operatőre volt, Sándor Pálhoz a Csak egy mozi, Zsombolyai Jánoshoz A Queen Budapesten, Tarr Bélához a Werckmeister harmóniák, Mészáros Mártához A te- metetlen halott és az Utolsó jelentés Annáról köti. Polcz Alaine Ideje az öregségnek című regényét ő maga vitte filmre. Pályájának van ausztráliai fejezete is. Részt vett a sydneyi 31-es tévécsatorna létrehozásában, amely több mint húsz etnikai csoport közös állomásaként alakult, magyar nyelvű adás megindításával. O alapította meg Sydneyben a Museum of Hungariahs képzőművészeti társaságot is. Öt évvel azután, hogy hazaköltözött, 2006-ban elindította a HSC (Hungárián School of Cinema- tography) Stábiskolát, az első szakmai filmképzést Magyarországon. Ugyanebben az évben ő rendezte és ő fényképezte A fogság nyomában című tévésorozatot, amely Spiró György grandiózus regényének történelmi, kultúrtörténeti és irodalmi hátterét rajzolja meg. Cinematogra- pher címmel készült kisjátékfilmjében, amely televíziós bemutatóra vár, a kamera előtt áll. „A költözések könyve ez” - nyilatkozta nem sokkal azután, hogy szép kivitelezésű fotóalbuma, a Hungárián Cinema Törőcsik Marival a fedőlapon megjelent. Mi rejlik a megfogalmazás mögött? Az ember életében jön egy olyan fázis, amikor egyik országból a másikba, a másik lakásból a harmadikba költözik, s olyankor rendszerez. Bizonyos dolgokat kidob, valamit megtart, s ilyenkor kerülnek elő régi negatívok. így állt össze az az anyag is, amelynek az egyik gerincét a Törőcsik Mariról készült képek adják. Tehát belső indíttatásból született az album. Nem találkoztam még operatőrrel, aki ne fotósként kezdte volna a pályát. Akár szenvedélyes, akár alkalmi fotósként. Ne felejtsük el: a mozgókép állóképek sorozata. A kompozíció gyakorlása, a fények észrevétele, beállítása a későbbiek során nagyon fontos ahhoz, hogy az operatőr meg tudjon teremteni bizonyos fényviszonyokat. A természet nagyon sok szép dolgot hoz létre, s ha az ember naponta figyel, reggel, délben, este, minden pillanatban, s ezeket fényképen is rögzíti, megmaradnak az agyában. Elő tudja hívni. Ezért kell folyamatosan fotózni. A hetvenes évek végén a fotózás divatosnak számított a fiatalok körében. Én akkor voltam tinédzser, így evidens volt, hogy vagy gitározom, vagy fényképezek. Az utóbbit választottam. Mindent fényképezett, vagy már akkor is kimondottan a portréfotózás érdekelte? Az indián történetek kapcsán maradt meg bennem, hogy akit lefényképezel, azt elteszed magadnak. Az indiánok pedig nem szerették, ha fotózzák őket, mert úgy érezték, elveszik a lelkűket, ami nekik belső feszültséget okozott. Nagy szerencsém volt, hogy már az érettségi után bekerültem az elit filmes közegbe, ahol mindenki látott, megtűrt, s ez a folyamatos jelenlét lehetővé tette, hogy fotókat készítsek - csak úgy! Senki nem gondolta, hogy bármiféle rizikófaktora lehet annak, hogy egy Novák Emil nevű srác lefényképezi őt. A fotózásnak ez az egyik nagy erénye, hogy ha rögzíted a pillanatot, akkor az megmarad. Mivel névtelenül forogtam a nagyok között, nem volt tétje annak, hogy én közben használom a gépemet. Nem viselkedtek. Nem voít teher egyik oldalon sem. Ezek játékok voltak mindkét részről. Amikor aztán átlépi az ember az ötvenet, elkezd összegezni, rendszerezni, dobozolni. És ez az album is egy ilyen doboz, amely a legjobb képeket őrzi. Nem lopva készített felvételek ezek, hanem werk- és standfotók, intim pillanatok. Segédoperatőr-gyakomokként több időm volt fényképezni, bár az akkori mestereim nem nézték ezt jó szemmel, olykor a körmömre is csaptak vonalzóval, ha meglátták a kezemben a gépet. Azt mondták: nem fotózni jöttél ide, hanem dolgozni. Ezt a fajta artisztikus érzést a segédoperatőrök mindig próbálták letömi bennem, hogy adjam meg a szakmának a tiszteletet, dolgozzak, ne művészkedjek. Meg is tanultam a szakma tiszteletét, ám hébe-hóba, főleg amikor közel kerültem annak a lehetőségéhez, hogy felvegyenek a főiskolára operatőr szakra, onnantól kezdve már hagyogattak fényképezni. Főiskolásként pedig, amikor nyári gyakorlatra mentünk ki forgatásokra, ott már nem szóltak, szabadabban, sőt engedéllyel lehetett fotózni. A világszerte elismert magyar operatőrszakma nagy öregei közül kikben találta meg a mestereit? Tinédzser koromban és később, húszévesen olyan klasszikus mesterek hatottak rám, mint Orsón Welles két operatőre, Russell Metty és Gregg Toland. Előbbi A gonosz érintését, utóbbi az Aranypolgárt fotózta. Őket a mai napig szeretem. Én Ragályi Elemér istállójában nőttem fel, az ő stílusa nagy hatással volt rám, de a kézi kamerázást meghagytam neki, abban verhetetlen. A magyar operatőrök közül Tóth Janó munkái, a Szerelem, a Macskajáték, az Egy erkölcsös éjszaka állnak még nagyon közel hozzám. Én a Balázs Béla Stúdióban, a kisműfajban dolgoztam vele. Az reveláció volt. Nála rengeteg olyan dolgot láttam, ami erőteljesen felvillanyozott. Azt, amit ő a Study I- ben hozott, örök életű. Az olyan konstrukciója a vizualitásnak, hogy azt a szintet sem előtte, sem utána senki nem képviselte. Visszatérve az albumához: ezek a képek voltak a legféltettebb kincsei, s most sorra megmutatja őket? A költözéseim és a disszidálásom során több kép elkallódott, ezek szerencsére megmaradtak. Igen, szeretem őket. Ezek a képek egytől egyig különleges pillanatokban születtek. Törőcsik Marit egy-két évvel a Felhőjáték leforgatása után, az akkori lakásukban fotóztam. Minden alkalommal közvetlenül viselkedett, és megmutatta azt a gyönyörű, addig nem előtérbe tolt nőies lényét, amelyen én magam is meglepődtem. Ilyen képeket talán nem is láttam róla korábban. Az a kisugárzás árad az egész lényéből, ami a nőiességét érzékelteti. Talán ezért olyan mások ezek a felvételek. Törőcsik Mari hogyan reagált a fotókra? A saját képeivel ő sosem foglalkozott. Később volt egy pillanat, amikor megnézte őket, és azt mondta: ennyire szépnek még képeken sem látta magát soha. Külön fejezetet alkot az albumban az a sorozat, amelyet a Cannes- ban díjat nyert stábokról készített. Makk Károly, Maár Gyula, Jan- csó Miklós, Szabó István, Mészáros Márta csapatáról. Jancsónál Apajpusztán is lent voltam. Az ottani forgatások hangulata, a nők, a férfiak, az ostorosok, a lovak, a pávák, a komondorok csodás látványa maradt meg bennem. Fotóz még mostanában? Főleg utcákat, fényeket. Száz lépéssel korábban meglátom a kompozíciót, így amint odaérek, már csak megnyomom a gombot, és továbbsétálok. A mobillal készített képeimből is csináltam már albumot. A Polcz Alaine-film óta mikor volt legutóbb kameraközeiben? Egy harmincperces kisjátékfilmet készítettem nemrég Cinematograp- her címmel. Én magam rendeztem, és a címszerepet is én játszom. Ki volt az operatőr? Én. Volt ugyanis egy kameraasszisztensem. Maga az operatőri rész alá volt rendelve annak, hogy színészként dolgozhattam. Egy rövidfilm viszonylatában nincs olyan nagy teher az emberen, mint a játékfilmnél. Itt más a felállás. Ezt nem nézik meg százezren a moziban. A kisműfaj arra jó, hogy az ember bebizonyíthassa, van hozzá adottsága, és ezzel próbál eljutni egy nagyjátékfilmhez. A Cinematographert a tévénézők láthatják majd. Nekem ez igazi szerzői film volt. Mivel rólam, az én életemről szól, másvalakivel nem tudtam eljátszatni. Nem volt olyan szerencsém, mint Fellininek, aki Marcello Mastroianniban meglelte önmagát. A Cinematographer attól válik fikcióvá, hogy film, de igazából a valóságban is megtörtént eseményekkel kombinál. A mai filmrendezők legtöbbje kerüli a mai történeteket, mert rengeteg bonyodalommal járnak. Ki fideszes, ki baloldali, ki volt párttag, ki nem, ki zsidó, ki sváb, ezért jönnek a fiktív krimik és a romantikus komédiák. Azoknak nincs tétjük. Az én filmem rólam, egy operatőrről szól, s mindaz, ami ezt a karaktert mozgatja, az életem része. Emberi szituációk. Hazatelepülés Ausztráliából, édesanya meghal, és így tovább. Ha valaki zeneszerző, élete egy nehéz pillanatában zenét komponál, ami a pillanatnyi hangulatának megfelelően vagy nagyon boldog, vagy nagyon szomorú. Egy festő ugyanezt vászonra viszi. Ha szeret, vagy elveszít valakit, lefesti. A filmes történetet mesél el. Azért kell hitelesnek lenni, mert a nézőt az izgatja a legjobban. És én abban az illúzióban ringatom magam, hogy miután önmagamat játszom a filmben, ennél hitelesebb nem lehet a dolog. Tavaly késsült a film, mert a tavalyi év összesüritett sok mindent, köztük sok nehezet. Az ember azt gondolja jónak, ami rózsaszínnek tűnik. Az életnek viszont van egy rendje, amire fel kell készülni, mindenre ugyan nem lehet. Bizonyos helyzeteket nehéz megélni, de túl kell lépni rajtuk. Miből lett elege 1987-ben, amikor elhagyta az országot? A szakmából is, az emberekből is, de főleg a rendszerből, amelyről nem gondoltuk, hogy egyszer vége lesz, bár nem úgy éltünk, mint korábban. Hárman döntöttük el az osztályból, hogy disszidálunk, és azért esett a választásunk Ausztráliára, mert tudtuk, hogy annak idején Zsigmond Vilmos is oda akart menni, Ausztráliában ugyanis nincs annyi magyar, mint Amerikában. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy magyar operatőr meg egyáltalán. Tehát szabad a pálya, és két év után megadják az állampolgárságot. Meg is adták. Sok mindennel foglalkoztam, míg ott kint operatőri álláshoz jutottam. Újság- kihordással, textilfestéssel, házépítéssel. Rengeteg segédmunkát elvégeztem. Aztán diplomát szereztem a sydneyi filmfőiskolán, jöttek a kis- filmek, a díjak. Öt évig egy reklámfilmes cégnél dolgoztam, majd 1996- ban találkoztam Tarr Bélával, aki hazahívott a Werkmeister harmóniákba. Tizenhárom évig tartó nagy kaland volt a kinti létem, de a szakmától ott sem szakadtam el, csak a feleségemtől. Elváltam, és hazajöttem. A következő terve tehát egy mozifilm lenne? Rengeteg tervem van. Nagyon érdekesnek tartom például az 1860-as évek Budapestjét, amikor egy iskolában tizenhárom nyelven tanítottak. Az akkortájt alakult fővárosi rendőrség első nyomozójáról van egy remek történetem. Egy másik ötletem Orbán János Déneshez köt. De foglalkoztat egy vámpírtörténet is. A bátyámmal, Novák Jánossal a Bors néniből szeretnénk tévéfilmet készíteni a mai ízlésnek megfelelően. Türelmesnek és kitartónak kell lennem, de a gazdasági kondíciók is nehezítik a megvalósításukat. „A költözéseim és a disszidálásom során több kép elkallódott..." (Somogyi Tibor felvétele)
