Új Szó, 2016. június (69. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-04 / 130. szám, szombat
1 ) - “ ....■...... S ZALON ■ 2016. JÚNIUS 4. www.ujszo.com Koncsol László tele tarsolya Június elsején töltötte be nyolcvanadik életévét Koncsol László. Bár őt kis túlzással mindenki ismeri, a neve után kívánkozna valamiféle foglalkozásmegjelölés, ahogy az az ilyen alkalmi írásokban lenni szokott. De talán egyszerűbb azt írni: a (cseh)szlovákiai magyar szellemi élet mindenese. A tanár, költő, műfordító, szerkesztő, kritikus, verstaníró, hely- történész, esszéista, egyházi és írószövetségi tisztségviselő - szövegember - 1936. június 1-jén a kelet-szlovákiai, nagymihályi járásbeli Deregnyő községben született, Koncsol János református lelkipásztor, és Szeles Jolán gyermekeként. Családnevét a latin consul szó észak-magyarországi konšel (tanácstag, tanácsúr) verziójából eredezteti. Koncsol László a történelem nem könnyű periódusába született bele, nemzedéke útjait a küszöbön álló világháború kataklizmája, az azt követő magyarüldözés, majd a kommunista államfordulat predestinálta. Tanulmányait szülőfaluja egyházi iskolájában kezdte magyarul, majd - nem önként - szlovákul folytatta. Édesapja a magyar református szellemi élet egyik központjába, Sárospatakra csempészte át - Koncsol több évtized távlatából úgy emlékszik vissza, a legfontosabb impulzusok e régi protestáns iskolavárosban töltött három éve során érték. Innen egy évre Dunaszerdahelyre, majd Komáromba, a már állami, egykor bencés gimnáziumba került, ahol a pályája során többször is felbukkanó Turczel Lajos vette szárnyai alá. 1954 és 1959 között Pozsonyban magyar-szlovák szakon folytatta tanulmányait. 1954 novemberében jelent meg első cikke az Új Szóban. Az egyetem, a katonaság, a gömöri tanítóskodás után 1963-ban került fel újfent, immár végérvényesen a fővárosba, ahol 1966-ig a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, majd 1974-ig az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként dolgozott, irodalmi életünk - természetesen a kor adta lehetőségekhez képest - egy különösen aktív, pezsgő időszakában. Erre a periódusra tehető egyebek mellett az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél szerzőinek útkereső indulása. A prágai tavasz rövid életű politikai reformtörekvéseiben kicsúcsosodó időszakot azonban rövidre zárta a magyar szellemi életbe némi késéssel begyűrűző, husáki, posztsztálinista normalizáció, mely 1974-ben Koncsol Lászlót is kisöpörte az Irodalmi Szemle szerkesztőségéből. Innentől - két év nyomdai korrektorkodással megszakítva - egészen 1985-ig szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett. Ez az irodalomkritikus Koncsol legaktívabb időszaka, melynek lezárulta egyben immár végérvényesnek mondható kényszer-pályamódosítás is. 1978- ban jelent meg első önálló kötete, a Kísérletek és elemzések, amely nem hagyományos értelemben vett első kötet, a szerző már teljes vér- tezetben állt olvasói elé. „Szokatlan dolog még a csehszlovákiai magyar irodalomban is, hogy valaki ilyen megkésve (igaz, nem elkésve), eny- nyi közhasznúan eltöltött év után jelentkezzék először önálló kötettel” - írta recenzense, Lacza Tihamér. A kötetnek határon innen és túl rendkívül pozitív fogadtatása volt, magasra téve a lécet a következő, 1981-es Ivek és pályák előtt, melyben már a csehszlovákiai magyar irodalomra koncentrált, tágabb, társadalmi-történeti összefüggéseiben vizsgálva az irodalmat. A kötet kapcsán a Koncsol pályájára végig (Somogyi Tibor felvétele) pártos irányelveknek megfelelően megcsonkítva jelentették meg. A durva külső beavatkozás akár azt a kérdést is jogosan veti fel, a kötetkompozícióra mindig tudatosan ügyelő szerző autentikus művének tekinthetjük-e ezt a könyvet. A kötetből kiparancsolt írások csak a rendszerváltás után, 1992-ben megjelent Törmelék című kötetben kap(hat)tak helyet. Koncsol László ennek megjelenését már az irodalmon kívülről figyelte. 1985-ben a folyamatos, nemcsak irodalmi, hanem olykor titkosrendőrségi zaklatások nyomán „kivonult” az irodalmi életből, aminek egzisztenciális okai is voltak. Kéziratai nem jelenhettek meg, ami a szabadúszó életforma feladására kényszerítette, a fővárosi állás reménye és lehetősége nélkül. A segítség e nehéz helyzetben egy irodalminak a legkevésbé sem nevezhető intézménytől, a dióspatonyi földműves szövetkezettől érkezett. Koncsolnak 49 évesen kellett egy új szakmát megtanulnia. Az eredeti szándék szerint előbb a falu, utóbb - és ebben már a rendszerváltás is közrejátszott - egy régió helytörténésze lett, a szükségből erényt kovácsolva. Ez így, az adatrögzítés szintjén egy mondat, az alkotó ember számára azonban hosszú és rendkívül fájdalmas folyamat volt. „Kicsit önvédelemből is - hogy tudniillik kibírjam ép ésszel, hogy ki kellett kopnom a hivatásból, amelyre majdhogynem egész életemben készültem, s amelybe úgy beledolgoztam magam -, el kellett magammal hitetnem, hogy az irodalom nem is olyan fontos, mint hiszik. Hogy vannak ennél (...) sokkal fontosabb diszciplínák is, ilyen például a helytörténeti kutatás” - vallott később erről. A diósförgepatonyi kutatásokból kinőtt, ma már több mint negyven kötetnél tartó Csallóközi Kiskönyvtár azt mutatja, Koncsol Lászlót éppen a helytörténeti kutatások mentették meg a magyar írásbeliség számára. Értheteden módon egyelőre mintha nem tudnánk eléggé méltányolni azt a sok kincset, amit felszínre hozott. Nekünk. Koncsol László szüntelen dolgozik. Fadrusz utcai dolgozószobájának íróasztalán és polcain csak általa átlátható halmokban állnak aktuális munkái. Töreden optimizmussal tervez, több évre előre, de nem titkolja, attól tart, Bartók Bélához hasonlóan „tele tarsollyal” kell búcsút vennie az élettől. Bár ne így lenne! Kocur László A szovjetek mutatványosbódéi I lja Ivanov szovjet biológus az 1920-as években mesterséges megtermékenyítéssel, illetve hibrid fájok létrehozásával kísérletezett. A Dar- win-féle fejelmélet jegyében például a majom és az ember hibridizálásá- val is megpróbálkozott. Sosztakovics Orangója ezt a biológiai álmot váltja valóra metaforikus formában. A mű főhőse ugyanis egy köztes lény: a cirkuszi attrakcióként elképzelt állatias- emberi majom. A darab eredetileg a nagy októberi szocialista forradalom 15. évfordulójára készült (1932), és szatirikus értelemben a burzsoá ösztönlény szocialista átalakulásáról szólt volna, illetve a nyugati sajtó kritikájaként értelmeződött. A készülő alkotásban azonban sokkal inkább a kommunizmus abszurditása öltött testet, és a döbbenetes mű végül számos „kifogás” miatt (beleértve az öncenzurális rettegést is) nem készült el. Az egyik librettista ráadásul a nagy sztálini tisztogatás áldozata lett, 1937-ben agyonlőtték. A darabból csak valamivel több, mint félórányi előjáték maradt fenn: a zeneszerző szemétkosarából mentette ki a takarítónő, akit Sosztakovics barátja bérelt fel a kidobott kéziratok megmentésére... A kikukázott prológus a moszkvai Glinka Múzeumban bukkant fel újra, ahol Olga Digonszkaja talált rá 2004-ben. A darab igazi „cirkuszi” mutatvány, zseniális zsonglőrködés a zenei haSosztakovics Orangója igazi „cirkuszi" mutatvány, zseniális zsonglőrködés a zenei hagyománnyal (Fotók: Národní divadlo, Praha) gyománnyal: a revü, a mozgalmi dalkultúra és a magas művészet ötvöződik benne, miközben a szocialista építés irreális „csúcsteljesítményei” is megjelennek háttérmintázatokként. Az orosz avantgárd leáldozásának egyik végső dokumentuma lélektanilag is rögzíti az átmenet drasztikumát a szocialista realizmusba. Orango szerencsétlen emberi és lelkileg kisemmizett lényként jelenik meg, akit folyton átnevelnek, holott léte maga a megtestesült heroikus tudomány. Állatként viszont a szabályozadan káosz és hol a józan, hol az ösztönös cselekvés csapdáiba kerül. „Családja” (apja Armand Fleury embriológus, lánytestvére Renée) mellett tanára is megjelenik, egy francia újságíró. Nasztya, a megrokkanásig táncoltatott balerina (végül mankókkal „balettozik” a cirkuszi színen) a megrokkant szépség jelképe lesz: a klasszikus eszmény bukásának tragikomikus megtestesítője a mindent uraló „csodával” szemben. A porondmester végül nevetésre szólítja fel a nagyérdeműt: „Nevessük csak ki a sikertelen kísérleteket, melyek az élet kormánykerekét egy majom kezébe adnák.” A rendező (Sláva Daubnerová) a meghason- lott szovjet ember tragikumát és Sosztakovics többszörös kegyvesztettségét is belecsempészte a kompozícióba. Az Antiformalista rajok című alkotásban (melyet Kolozsváron Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé címen játszottak) Sosztakovics zongoristaként és karvezetőként már „személyesen” is megjelenik. Ez a döbbenetes alkotás vérbeli politikai szatíra, mely egy 1948-as, szovjet zenetudományi pártkongresszust örökít meg. Három muzikológus és zenekritikus elvtárs (Jegyinyicin, valójában Sztálin, Dvojkin, azaz Zsdanov és Trojkin, vagyis Sepilov) lép elénk és szónokol elképesztő stílusban a formalizmus csapdájába esett szovjet zenéről. Jegyinyicin primitív szövegét Sztálin kedvenc dalának, a Szulikónak a motívumai uralják, Dvojkin az azerbajdzsáni népi táncokból indít, a népi kultúra primátusáról papol és a kaukázusi operakultúra átalakításáról fantáziái, Trojkin a nagy orosz klasszikusokra apellál és fergeteges listázásba fog. A szöveg és a zenei stílus feszültsége, a regiszterkeverés zsenialitása Sosztakovics szatirikus vénáját dicséri: a zeneileg megformált elvtársak végül beolvadnak a szovjet panoptikumba, miközben a gyermekded, primitívizált zenei világ a kommunista heroizmus gesztusaival ötvöződik. Az irányított zenetudományról alkotott nézetekkel kapcsolatban érdemes idézni magát a zeneszerzőt is: „Tudják Önök, hogy ki a muzikológus? Én elmondom maguknak: Pása, a szakácsnő tojás- rántottát készített, és mi most épp azt esszük. Képzeljenek el valakit, aki nem tud rántottát sütni, és tojást sem eszik, de beszél róluk - nos, ő a muzikológus.” A két operatöredéket a Szlovák Nemzeti Színház Eurokontext fesztiválján láthattuk a prágai opera vendégjátékaként. Különösen az antiformalista „pártőrületet” sikerült metsző és katartikus gúnnyal bemutatni: a két darab közti motivikus kapcsolatrendszer és a revüszerű elemek komplexitása az értelmezhetőség számos egyedi lehetőségét nyitotta meg. Fontos kiemelni továbbá azt is, hogy az egyéni teljesítmények mellett (Roman Janál, Pavel Švingr, Oleg Korotkov, Ivó Hrachovec) nagyszerű, műfajokon átívelő (sci-fi opera, cirkuszi revü, multimediális színház) kollektív teljesítmény született. Csehy Zoltán A Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé című alkotás vérbeli politikai szatíra, egy szovjet zenetudományi pártkongresszust örökít meg figyelő kortárs, Fried István jegyzi meg: „azok közé a kevesek közé tartozik, akik anyagukat taglalva, elemezve, csoportosítva nem térnek ki az elméleti(bb) jellegű problémák megvitatása elől”. Talán ezen „elméleti űr” betöltésének szándéka miatt vetett mindkét könyv nagy visszhangot, és tűnhetett érthetetlenül hosszúnak az a hét esztendő, amely a Nemzedékem útjain 1988- as megjelenéséig eltelt. A kötet 1984-ben leadott kéziratát kilenc lektorral olvastatták el, majd négy év, szöveggondozásnak semmiképp sem nevezhető huzavona után, a
