Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)

2016-05-28 / 124. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON ■ 2016. MÁJUS 28. 171 Katarína Vavrová — a szépelgés mint olyan Melankólia és M erengő nő, na­gyon magányos. Merengő nő, nagyon magá­nyos, mellette egyszarvú. Merengő, magányos nő, egy számival és pillangóval, rajta, körülötte virágftizérek. Itt is, ott is mélabús Madonna-arcok bámul­nak maguk elé vagy kifele a képtér­ből - ahol nem, ott állatkák és üres színmezők leledzenek. Katarína Vavrová meseuniverzu­mának főszereplői szinte kivétel nélkül nők - nádszálkarcsú, nyúlt nyakú, szép arcú nők, lányok és leánykák. Mindenütt ugyanaz az egyenszép típusarc és típustekintet, Brunovskýba oltott Lőcsei ma­donnák bámulnak és révedeznek, miközben színes semmik közepén lebegve próbálnak dacolni térrel, idővel, elmúlással, az örökös meg nem értettség érzetével stb. Az etűdöket véginézve szinte azonnal tudni véljük, hogy kik itt a nagy elődök és példaképek: elsősorban persze Albín Brunovský és Dušan Kállay (a nagy mesterek), utánuk nyilván Remedios Varo, Leonóra Carrington, Werner Tübke meg az osztrák fantasztikus realisták egyike-másika. Az úgynevezett háttér félabsztrakt mezői, az alaktalanságig szétfutó vésetek, csurgások és kaparások al­kotta fragmentált, fátyolos textúrák mind-mind manírnak tetszenek, mintha puszta ürügyként széttere­getett, lazúros csipketerítők fodro­zódnának az előtér figurái mögött. A helyenként elszórt csillogó arany- csöppenések tovább fokozzák a képek amúgy is szembetűnő deko- rativitását. A nőalakok nem ritkán maguk is földből sarjadó, virágsze­rű lényeknek tetszenek, olykor pe­dig pasztellszín virágkompozíciók modorosság a „kortárs modern szlovák” képzőművészetben tapadnak testükre - mindez nyil­ván olyan finom és ízig-vérig kor­társ metaforikát sejtet, hogy tudni­illik a nő (a nő mint olyan), ebben a gazdagon rétegzett bölcseleti- ikonográfiái foglalatban mint üde, növekvő-bimbózó (ugyanakkor előbb-utóbb hervadásnak kitett) virágszál értendő, és hogy mindez ugyebár mekkora állati nagy me­lankóliára ad okot. Vavrová festményein a szenvedés és a kozmikussá dagadt magány is lepkeszámysuhogásként artikuláló­dik - a zárkózott, magukba kapasz­kodó testek közt lebegő üres tere­ket darumadarak, pávák, ftirjek és pillangók népesítik be (miközben rendszerint semmi kapcsolatban sem állnak a hölgyekkel, csupán eo ipso, alanyi jogon szépek, már azon túl, hogy kecsességükkel rímelnek a florális minták, bimbók, folyon­dárok és ágak-bogak leányos orna­mentikájára). Az alakok felépítését tagadhatatlanul egyfajta arcfetisiz- mus jellemzi - a finoman megfor­mált, porcelánszerű babaarcokhoz rendszerint élettelen gilisztaujjak- ban végződő, formátlan-megoldat­lan pálcikatestek tapadnak. Sehol egy toka, sehol egy hájredő - vagy legalább egy egyedi, személyes arc­vonás mindenütt ugyanaz az uniformizált, sekély szimbolikájú szenvelgés fogad. Nem találunk egyeden félrecsúszott, trehány, kó­cos vonalat, egyeden elpiszkolódott vagy roncsolt formát sem - itt alig­hanem minden egyes ecsetvonás kalligrafikus igénnyel született. Amúgy ha segítségül hívjuk a ku­rátor, Danica Lovišková kísérőszö­vegét, megtudhatjuk, hogy Vavrová művei a „kortárs modern szlovák” (sic!) képzőművészet „imaginatív- poétikus” vonalának csúcstelje­sítményei. Az imaginációt most hagyjuk - a poétikus jelzőt viszont ilyen helyeken (akarva-akaradanul) a giccs eufemizált szinonimájaként szokták beverni. Merthogy giccs- ről van itt szó, ez világos. Jó ideje óvatosan bánunk ezzel a címkével, hiszen a valóban kortárs művészet gyakran operál igényesen, árnyaltan és hiteles módon a giccs és a trash fogalmával, sajátítja ki a tucatáruk és tömegtermékek harsány, bamba és bornírt esztétikáját, rezonálva mindarra, ami körülvesz bennün­ket, ami meghatározza észlelésün­ket, vizuális kultúránkat. Itt viszont egy merőben másfajta dologról van szó: ez egy regresszív, naiv és tel­jességgel reflektáladan giccsvilág, amelynek láthatóan fogalma sincs önmaga negédesen sekélyes voltá­ról, aranyporos-paszpartus, bóbi­tás-madaras finomkodásairól. Legkésőbb a negyedik-ötödik kép­nél az az érzésünk támad, hogy bele kell dögleni ebbe a temérdek „imaginativ” szépségbe - s ha már belépőjegy gyanánt leperkáltunk nyolc eurót, ki-kitekintgetünk a Danubiana patyolattiszta fehérsé­géből, hogy megpróbáljuk egy pi­cit a Duna lassú, fáradt, koszoskék hömpölygését élvezni. Talán Vavrová légies tündémői is azért ilyen enerváltak, mert érzik (vala­hol legbelül, valahol legmélyén), hogy az örök szépség - és szépel­gés - steril vitrinjébe zárattak, és hogy az élet, a sokmilyenségében és sokszagúságában kívánatos, egy­szerre szent és velejéig romlott élet menthetedenill kívül rekedt ezen a vérszegény mesevilágon. Csanda Máté Katarína Vavrová Tak daleko című kiállítása holnap zárul a pozsony- dunacsúnyi Danubiana tereiben ZENEBONA Az adagio kora Roman Berger erőteljesen intellek­tuális zeneszerző, ugyanakkor nem életidegen, racionálisan szervezett muzsikát komponál. A bölcselet, a lélektan éppúgy foglalkoztatja, mint a természettudományos gon­dolkodás, a logika vagy a kozmoló­gia törvényszerűségei. Ez a monu­mentális inspirációs bázis teremt nála expresszív zenei nyelvezetet, mely részint a költői gondolat moz­gékonyságából, részint a hangban, a zenei struktúrákban rejlő energi­ából töltekezik. Zenéjének fontos eleme a traumafeldolgozás, a gyász­munka, valamint az intellektuá­lis lázadás mindenfajta elnyomás ellen. Berger nem véledenül vált a kommunista kultúrpolitika elleni lázadás emblémájává. Rysard Peryt nyomán vallotta, hogy „a művész számára nem léteznek zord idők”, hiszen a művész feladata nem az idők, korok megváltoztatásában áll, hanem a reflexióban és az in­tellektuális munka tisztességében, a létszorongatottság ábrázolásában. (Édesapja, a lengyel evangélikus lelkész, aki megjárta a fasiszta lá­gereket, kiváló festő volt: lágerraj­zai elementáris erővel hatottak a zeneszerzőre is. A család kényszerű áttelepedése Pozsonyba már apja antikommunista tevékenységének volt köszönhető.) Berger egyik leg- megindítóbb alkotása, az Adagio pre Jana Branného (1987) is egy trauma hatására született: legjobb barátját államellenes tevékenységre hivatkozva ítélték 25 év börtönre, s mire az uránbányában végzett kényszermunkából hazatért, fel­őrölte őt a csontrák. Az elmúlás, az eltűnés, az elválás, a búcsú, az emlékezés ezért is örök téma Berger alkotásaiban. A zeneszerző elősze­retettel nevezte korát az „adagio korának”. A CD-n hallható alkotások egy része, noha Beethoven ihletésében fogant, mégsem mentes a szemé­lyességtől. Bergerre már gimnazista korában óriási hatással volt Bee­thoven muzsikája. A Pathetique (2006) és az Epilogue (2010) című művekben a c-moll (patetikus) szonáta kerül górcső alá, bomlik, illetve szerveződik újjá a hangzás­idő szorításában. A tragikus átér­telmezés döbbenetével a zeneszerző felesége betegségének és halálának állít emléket, miközben egy össze­tett emberi kapcsolatrendszer kü­lönféle hangulatú, szépséges pilla­natai bontakoznak ki. A rendkívül expresszív Harmadik „da camera” szonáta négy tétele még 1971-ben keletkezett: a rejtőzködő nyugta­lanság és a bújtatott önéletrajziság hatja át. Az Allegro frenetico con reminiscenza kiválóan mutatja, miként párosítható a lét elviselhe- tedenségének érzete az emlékezés gyógyító mechanizmusaival. Az Impromptu (2013) finomságai pe­dig világosan jelzik, hogy Berger az aprómunka mestere is. A CD-n a Berger Trió játszik: Ján Slávik csellón, Branislav Dugovié klarinéton és Ladislav Fanzowitz zongorán. Csehy Zoltán Roman Berger: Pathetique. Naxos, 2015. Megtalálták Arisztotelész sírját A ókori görög vá­/l ____ rosban, Sztage­lJ r M irában ásatáso­/% M kát végző görög JL » M J régészek beje­lentették, hogy megtalálták Arisz­totelész sírját. Az ókori görög filo­zófusról a Szaloniki Arisztotelész Egyetemen rendezett nemzetközi konferencián mutatták be fel­tárásaikat a szakemberek, hang­súlyozva, hogy a 2400 éves sír feltárása a térségben 20 éve folyó régészeti kutatások legfontosabb eredménye. Arisztotelész a közép-makedóniai térségben fekvő Sztageira váro­sában született Kr.e. 384-ben és Khalkiszban halt meg Kr.e. 322- ben. Korábban a szakemberek úgy vélték, hogy Khalkiszban temették el, de a régészek bizonyosak ab­ban, hogy a Sztageira ásatási he­lyen feltárt sír a görög filozófusé. Két irodalmi forrásban is utalások vannak arra, hogy szülővárosának lakói Arisztotelész hamvait elhoz­ták Khalkiszból. A kupolával borított dombsírnak vagy egy márványszintje a hellén korból. A sír az egykori Sztageira Az Arisztotelész park Sztageirában. A filozófus ebben a városban született, a régészek szerint itt is temették el. (Képarchívum) központjában, az agora közelé­ben fekszik. A régészek szerint a nyilvánvalóan középület jellegű síremléket sietősen húzták fel, és csak később építették minőségi anyagokból a márványszintet. A sír mellett található egy oltár is. A sír kupolája 10 méter magas, a négyzet alapú szintet egy bizánci torony öleli körül. A félkör alakú fái két méter magas. A sír bejáratá­hoz járda vezet azok számára, akik le akarták róni kegyeletüket a görög filozófus előtt. A feltáráson találtak továbbá agyagedényeket és ötven darab pénzérmét Nagy Sándor korából. A bizánciak megsemmisí­tették a sír épületét, és egy négyzet alapú tornyot építettek helyére. Arisztotelész a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mes­terével, Platónnál együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gon­dolkodói között tartják számon. O volt a makedón hadvezér, Nagy Sándor nevelője. (MTI) A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
Oldalképek
Tartalom