Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)

2016-05-21 / 118. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2016. MÁJUS 21. INTERJÚ ] 3 Nincs csak rossz és jó, mint a mesékben Az Állatkert című sorozat forgatására jött Pozsonyba, s már össze is csomagolta azt, ami az albérleti la­kásban maradt. Nem kellett sokat bajlód­nia, mert a dolgok nagy részét már elszál­lították Kassára. N em is tudom, hol szedtünk ösz- sze ennyi lomot - mondja Alena Ďuránová egy csomó fölösleges apróságot ki is dobtam. A szimpatikus színésznő reméli, hogy a kassai fészekrakással egy kicsit megváltozik a vándorélet. Párja, Michal Náhlik rendező, az eperjesi színház prózai társulatának vezetője épp bemutatóra készült, s a feje sem látszott ki a munkából, így hároméves kislányukat, Ernát Rozsnyón hagyta, ott élnek Alenka szülei. Fáj a szíve, bár tudja, hogy a kicsi jó helyen van, a családi ház udvarán futkoshat, homokozhat, a nagyszülők kényeztetik. így nem is nagyon vágyik Kassára, egyre mon­dogatja, hogy ő Rozsnyón marad. De ha anyuci megjelenik, akkor már nem tágít mellőle. Bár Erna élvezi, hogy a nagyszü­lőknél lehet, nem sír, ha búcsút kell vennie az anyukától? Tiltakozik. A párommal olyanok vagyunk, mint a cirkuszosok, a munka miatt nagyon gyors életet élünk. Az én csillagjegyem Kos, a páromé Bak, Erna a Bika jegyé­ben született, ez őrült kombiná­ció, de azóta, hogy megvan Erna, s elnézem őt, látom a saját reak­cióimat. Szigorú anya vagyok, ezt töredelmesen be is vallom, de mióta anya lettem, megvál­toztam. Megleltem magamban a türelmet, azt, hogy tisztán lássam a dolgokat, távolságot tudjak tar­tani. Mindez igen fontos, erre az édesapám tanított. Különbség, hogy szigorú, vagy következetes is. Igen. Vannak dolgok, amikhez ragaszkodom, persze a szigort igyekszem szeretettel ellensúlyoz­ni. Mert Erna is, mint minden gyerek, próbálkozik, hol a határ, tud dacos lenni. Már megesett, hogy földhöz vágta magát. Rozsnyón született. Ott is nőtt fel? Hogy emlékszik vissza a gye­rekkorára? Fantasztikus volt. Az öcsémmel együtt Rozsnyón jártunk óvodá­ba, iskolába, de a szüléink egy kis faluból, a Sajó folyó bal partján, Rozsnyótól 15 km-re északnyu­gatra fekvő Oláhpatakról szár­maznak. Azáltal, hogy a szüléink nagycsaládból vannak, egy csomó unokatestvérrel nőttünk fel. Az alapiskola végeztével felvettek a kassai konzervatóriumba, tizen­öt éves koromtól kollégiumban laktam, de minden hétvégén hazajártam. S alig érkeztem meg Rozsnyóra, már rohantam Oláh­patakra, ott töltöttem az egész hétvégét. Mind ott voltunk egy rakáson, az udvaron rohangál­tunk, fára másztunk, állatok kö­zött mászkáltunk. Most, hogy az Állatkert című sorozat forgatásán állatok között lehetek, mindig eszembe jutnak. Máig hiányzik, nagyon szépek a gyerekkori em­lékeim, az első diszkó, az első szerelem, a nagy falusi esküvők, a disznótorok. A sok unokatestvér között különböző korúak voltak, a legidősebb unokanővérem egy barátnőjével mindenféle játékokat talált ki nekünk, isteni volt. Igaz, engem nehéz volt féken tartani. Megleltem magamban a türelmet, azt, hogy tisztán lássam a dolgokat. Aztán vége lett a gondtalan játék­nak. Kassára költözött. Bizony, pedig csodás volt. Bánt is, hogy Erna már nem élheti meg ugyanezt. Azt, hogy átmehetek a szomszédhoz a nyitott kapun, hogy annak idején faluhelyen nem kellett kulcsra zárni az ajtót, csak besétált az ember a házba, s azt mondta, jó napot. Nekem ugyan megfelel a városi élet, ott vannak a barátaim, de sajnálom, hogy Ernának csak az állatkertben mutathatom meg az állatokat, ő már nem csellenghet a tehenek, kecskék között, nem mehet az er­dőbe reggel ötkor málnát, szedret, gombát szedni, mint én a nagyma­mámmal. Turisztikai attrakcióként ma is kínálnak a farmokon ilyet Csak az már nem ugyanaz, mint amit én megéltem. Persze, ő majd megél másvalamit. Gondosko­dom róla, hogy boldog és elége­dett legyen. A konzervatórium befejeztével vége lett a falusi vakációnak, Kassán maradt. A konzervatóriumban mindjárt az elején szerencsém volt, tizenhat évesen felkértek szinkronra, s még iskolás koromban szerepet kap­tam egy tévéjátékban. Lassacskán önállósodtam, gondoskodni tud­tam magamról, erre neveltek a szüleim. Bár ők fizették az iskolát és mindig ott voltak, vannak, ha szükség van rájuk, jó érzés volt, hogy van saját munkám, s nem kellett tőlük zsebpénzt kérni. Ahogy befejeztem az iskolát, az érettségi után ajánlatot kaptam a színházból, ott volt a fészek, jól éreztem magam, hamar akklima- tizálódtam. Mégis távozott a Kassai Állami Színházból. Most újra visszatér. Tulajdonképpen nem igazán mentem el, anyának szerződtem, szülési, majd gyermekgondozási szabadságon voltam. Tizenöt éve vagyok a színházban, Pozsonyba csaknem a kezdetektől feljárok. Először egy fiatal rendező, Patrik Lančarič küldött el válogatásra az­zal, hogy Martin Huba a Rómeó és Júliát készül színre vinni. Kitöltöt­te és elküldte helyettem a jelent­kezőívet, kezembe nyomta a szö­veget, amit meg kellett tanulnom. Valamilyen oknál fogva Martin Huba a cseh páros mellett dön­tött, bár eredetileg egy szlovákot is tervezett, így lemaradtam. Vissza­mentem Kassára azzal, hogy nem sikerült, de nagy meglepetésemre Martin Huba e-mailt küldött a színházba, hogy sajnálja, de nem feledkezett meg rólam, gondol rám. Ez azt jelentette, hogy rövid időn belül, amikor Diana Mórová szülni ment, felhívott, nem vál­lalom-e az ő szerepét a Nemzeti Színházban. Ez sokk volt. Féltem, de igent mondtam. A Vízkereszt, vagy amit akartok főszerepére ug­rottam be, ez volt az első előadás, amelyben a fővárosban felléptem. Utána jöttek a következők. Közben az Astoriába is meghívtak, a Nemzetiben az Amadeusban, majd Goldoni A legyező című da­rabjában és az Ivanovban kaptam újabb szerepet. Pendliztem Kassa és Pozsony között. Kassán is nagyon szép szerepeket kapott: Ibsen Nórájában, Cse­hov Ivanovjában és Szásájában, Shakespeare-darabokban, és még sorolhatnám. Nem panaszkodhatom. Elv­ben nem teszek különbséget a kis és a főszerepek között, de tény, hogy szerencsém van a rendezőkkel, akik nagyon szép feladatokat bíztak rám - a fővá­rosban és Kassán is. Igaz ugyan, hogy nem mindig volt egyszerű, megesett, hogy mindkét helyen két-két darabot próbáltam egy­szerre, pokolian sokat utaztam, az éjszakákat hálókocsiban töltöt­tem. Rettenetesen fáradt vol­tam, a kassai próbán megsérült az ínszalagom, s a Sha- kespeare-darab bemu tatóján fájó lábbal töltöttem három órát a színpadon. De nem siránkoz­tam, mert nem akartam senkit visszautasítani. Jó, hogy nem autózott, fáradtan veszélyes lett volna. Máig vonatozom, közben szöveget tanulok, olvasok, ha éjszaka utazom, néha még el is al­szom. Pedig van jogosítványom, két héttel a szülés előtt sikerült levizsgáz­A szerepek találták meg? Azt mondogat­ta, hogy nincs sze­repálma. Nincs. Nekem az a fontos, hogy bármi­lyen szerepet bíznak rám, megkedveljem a figurát, hogy minél job­ban azonosulni tudjak vele. Ehhez az kell, hogy minél többet tudjak róla, a színházban beszélhes­sek róla a rendezővel, mert millió kérdésre várom tőle a választ. Az alakot egy bizonyos pilla­nattól kezdve látjuk, s tudni aka­rom, hogyan élte előtte az életét. Minden érdekel, ami nincs ben­ne a forgatókönyvben, hogy élt, milyenek voltak a szülei. így áll bennem össze a kép. Az első be­nyomás alapján megítélt negatív figura is valamilyen oknál fogva követi el a rosszat - mert így ne­velték, mert beteg. Meg kell talál­nom a kulcsot, miért viselkedik úgy, ahogy viselkedik. Például Ib­sen Nórája: nehéz azonosulnom egy olyan nővel, aki elhagyja a gyermekét, de igyekszem bele­bújni a bőrébe, hogy próbáljam megérteni a tettét. Mert nincs csak rossz és jó, mint a mesékben. A jót nem baj, ha hazaviszi ma­gával a színházból. De a rosszat! El tudja magát vonatkoztatni a szereptől? Ezt úgy hívják, hogy pszichohi- giéné, ezt mindenki maga képes kifejleszteni. Megesik, hogy a sze­rep, az alak belém ivódik, s nehe­zen tudok tőle szabadulni. De ez is más, mióta Erna megszületett. Az­előtt a nehéz előadások után nem mentem rögtön haza, pedig közel lakunk a színházhoz, 10—15 perc­nyi járásra, de nagyokat sétáltam a környező utcákon. Erna szüle­tése után először lépek színpadra, novembertől próbálok majd, még nem tudom, mivel hogyan birkó­zom meg. A rendező, aki nagyon precíz és hozzám hasonlóan mun­kamániás, már szólt, hogy nehéz szerepre számítsak, nem könnyű próbaidőszak vár rám. Erna majd megkönnyíti. Ahogy kinyitom otthon az ajtót, s fut elém, hogy „mamika, már megjöttél? Szeretlek!”, abban a pillanatban, minden egyéb elszáll a fejemből. A partnerével dolgozott színpa­don? Egyszer, amikor nálunk rendezett a kassai színházban. Épp akkor jöttünk össze. A próbák profi módon zajlottak, néha össze is zörrentünk, mert pro­vokáltam, hogy elég fel- készült-e, tudja-e, mit is akar. Később mondta el, hogy amikor megjöttem az első próbára, meg­jegyeztem: „kíváncsi vagyok, hogy ezt va­jon hogy tudod meg­magyarázni”. Attól fogva nagyon készült minden próbára. Rá­jöttem, hogy nem­csak akkor, azóta is így van. (Fotó: a színésznő albumából) A munka otthon is téma, vagy tabu? Ha valakit szeretünk, és fontos nekünk, nem akarjuk megbánta­ni. Mindketten elég intelligensek vagyunk, hogy lássuk, mi sikerült, és mi nem volt jó. Ezt néhány nap múlva megbeszéljük, de nem rög­tön a bemutató után. Neki köny- nyebb a dolga, mert ha beül az én előadásomra, utána az egészet értékelheti, elemezheti, nem kell csak rólam beszélnie, én viszont az ő munkáját osztályozom. A nagy nyilvánosság a tévéso­rozatokból - Rendelés a Rózsa­kertben, Sekeráék, Forr a bor, Vadlovak - ismerte meg. Most pedig az Állatkertben gondozza az állatkákat. Az elsőben kis szerepet kaptam, a Sekeráékban, ami szituációs ko­média, Juraj Kemkával házaspárt alakítottunk, s nem volt könnyű, mert nem tartom magam nagy komikának. Az ilyen szerepekkel a színházban is megdolgozok. De hálás vagyok a lehetőségért, s tu­lajdonképpen akkor tanultam meg a kamera előtti munkát, mozgást. Nagy iskola volt. A Forr a bor alatt estem teherbe, ezt a forgatókönyv­be is beleírták. A sorozatokban különböző típu­sú nőket alakít. Az Állatkertben ráadásul nehéznek tűnő raszta hajjal jelenik meg. Fantasztikus ödet volt! A haj telje­sen megváltoztatja a figurát, s álta­la mindjárt elképzeltem az alakot. Mindegyik sorozatban fantasztikus partnereket kaptam, az az érzésem, hogy valaki ott fenn szeret engem. A Vadlovakban megéltem Leopold Haveri szarkazmusát, iróniáját, de ez kedves volt és segítőkész, soha­sem kioktató. Az Állatkert forga­tásán is kitűnő a hangulat, s min­denki azon van, hogy az eredmény minél jobb legyen. A stáb igen, de az állatoknak nem lehet megszabni, hogy mit csináljanak Ráadásul veszé­lyes is oroszlánok, tigrisek, kígyók között mozogni. Abszolút fegyelem, óvatosság nélkül nem megy, meg kell beszélni az állatkert sze­mélyzetével, mit lehet és mit nem, hogy az állatok­nak, de nekünk se essen bajunk. Ok tudják, hogy épp milyen hangulatban van az állat. Én egy négy hónapos pumakölyök- kel kezdtem a forga­tást, s félelmében teljesen összemart. Amikor már na­gyobbacska volt, csak kesztyűben tudtam berakni a ketrecbe, mert ha­rapott. Egyébként az, hogy beenged­tek bennünket az állatkertbe, s ott lehettünk az álla­tok közelében, hogy etethettem a vörös macskamedvéket, fe- lejtheteden élmény. A kígyóktól féltem, gond­ban is voltam, hogy egy pitont kézbe kellett ven­nem, s bár hátborzonga­tó volt, megtettem. Urbán Klára

Next

/
Oldalképek
Tartalom