Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-13 / 111. szám, péntek
121 NAGYÍTÁS 2016. május 13. I www.ujszo.com Vállalni, elmondani önmagunkat Koncsol László: Voltak harcaim, de az indulataimat az emberi méltóság tartozékaként magamban hordozom MIKLÓSI PÉTER Koncsol László a napokban lesz 80 éves. Illendő fölkeresni őt, hiszen a múlt század hatvanas éveiben indult hazai magyar írónemzedék sokoldalú és kitűnő képviselője. Irodalomkritikus, műfordító, költő, esszéíré, szerkesztő és nélkülözhetetlen helytörténész. Pozsonyban,a lakásén, egy bérhéz negyedik emeleti „otthonszigetén" találkozunk. Nyolcvanadik születésnapod küszöbén természetes rákérdezni: szlovákiai magyarként miként kell értelmezni a helytállás szót? Alapkötelességünk, hogy legyünk hívek a Teremtő akaratához, és megmaradjunk annak, akikké teremtett bennünket: magyarnak. Lehetőleg testben is szlovákiai magyarnak. A továbbgondolás egyúttal visszapillantást is jelent: a múlt század sok úton-módon ritkította sorainkat, és ez a folyamat tovább zajlik. Minden lélek elvesztése fáj. Hiányoznak ők a családból, a munkából, a kultúrából, a nyelvből, kapcsolatainkból, magán- és közösségi életünkből. Természetesen, családom szétszéledt egyedeire is gondolok. Nincsenek velünk, nem segítenek, máshol másokat szolgálnak; olyanokat, akik nélkülünk is boldogulnának. Mert az ember puszta jelenléte is helytállás, ezt tudatosítva érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Lényed állandó nyugalmat áraszt, ajkadon szinte szüntelenül a jellegzetes koncsoli félmosoly. E mosoly mögött, a lelked mélyén hogyan munkálnak az indulatok? Lehet, hogy nyugalomnak tűnik, de ez inkább önfegyelem. A félmosolyt pedig az küldheti arcomra, hogy szeretem az embereket. Hogy a növényeket és az állatokat is szeretem. Meg hát a képeket, a zenét, a kultúrát; minden kultúrát! Életem legfőbb támaszát, munkám ihletőjét: Istent. Ez egyébként alkati dolog lehet, szüleim és nővérem is melegszívű, derűs, segítőkész, nyugodt emberek voltak. Édesanyámat évtizedekkel halála után is zokogva siratták falum asszonyai. Vannak, hogyne volnának indulataim, hiszen sem Szfinx, sem Buddha, sem archaikus Apolló- szobor nem vagyok, de meg kellett tanulnom úrrá lenni az indulataimon. Legyűröm őket, és megyek tovább. Rájöttem, hogy van egy célom, és azt a célt kell követnem. Lehetőleg megalkuvások nélkül. És azt kell tennem, amit a bensőm diktál. Azt kell továbbvinnem, amit örökségképpen a szülői házból hoztam magammal. Mit adott útravalóul a szülőfalud, Deregnyő? Gyermekkoromban még az érintetlen falusi ősvilágot, amilyennek Arany János is leírta. Ez egy gyönyörű és szellemiekben is rendkívül termékeny táj. Deregnyő légvonalban mintegy negyven kilométerre van Sárospataktól, harminc-harmincöt kilométerre Sátoraljaújhelytől. Ez a történelmi vidék javarészt református, engem is ez a szellemiség táplált. Édesapám református lelkész volt, őt az Úr és a gyülekezet állandó szolgálatában láttam. Deregnyő „ősvilágában” éltem, és az bennem él hiánytalanul halálomig. Falumnak voltak gazdag és szegény családjai, volt egy népes cigány közössége, tiz zsidó családja, éltek iparosai, volt egy főúri kastélya. Mint elemi iskolás gyermek mindenütt jelen voltam, mindent és mindenkit ismertem. Az idős Lónyay grófné minden csütörtökön lejárt hozzánk a kastélyból, és velünk töltött egy-egy órát. Nemcsak a klasszicista kastélyt, hanem a templomot, a parókiát, az iskolát is az ő családja építtette a falunak. Az iskolai szünidőkben dolgoztam is, majdnem mindent tudok a földről, az állatokról. Ezt is a falumtól kaptam, ezt az enciklopédiákba zsúfolható ismerettömeget. Hogyan tudtad feldolgozni, hogy tízéves sem voltál, amikor elvesztetted édesanyádat? Elmondani nehéz, leírni lehetetlen. Amikor éjjel megtudtam, hogy kizuhant egy budapesti villamosból és az utca kövén maradt, lebénultam. Mi az, hogy meghalt? Mi az, hogy nincs? Mi következik ebből? Hol marad a melege? Vagy egy hétig szédelegtem így az udvaron, és nem tudtam sírni. Ez a traumád csak sokkal később, a Planctus című siratódban tisztul le. Akkori léthelyzetemet ma sem tudnám pontosabban megfogalmazni, így hát bocsánat, amiért magamat idézem: „Csak ahogy hírét vettem, / hogy halálhírét vettem, / s messziről eltemettem, / hideg helyén hevertem, / robbant a lávasírás / belőlem, a sivítás...” Édesapám másfél év múlva szöktetett át Sárospatakra, és az ott rám szakadt magányomban zokogtam másodszor, úgy kérlelve Édesanyámat, hogy legyen mellettem, hogy ne hagyjon el. Ilyesmit fogalmazott meg József Attila is: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám...” Istenhez, hazához - a szétszórtságban - úgy kellett aztán sokáig visszatapogatóznom. Ebben a régióban az ember élete csupa törés - vallód egy 1994-es interjúdban. Mind a mai napig ennyire érdesnek látod a világot? Annak bizony. Ezerkilencszázkilencvenben húsz évet jósoltam egy élhető és új Közép-Európa eljövetelének, de ma úgy látom, hogy visszafogottabb is lehettem volna. Harminc-negyven esztendő is lesz belőle, ha lesz. Hiszen az Európai Unió már repedezik, bomlasztják a nemzetállami érdekek. A németek két ízben tették tönkre fegyverrel Európát; most a muzulmánok becsábításával teszik ugyanezt harmadszor is. Mennyire örültünk az egyesült Európának, vagy legalább a boldogabbik felének! És megint egy óúj nagyhatalom kezd diktálni neKoncsol László künk. Érdemes egyszerű számbavétellel sorra venni, végiggondolni, hogy hány államkeretben éltem, és hányféle pénzzel fizettem nyolcvan évem alatt. És hány zászló alatt. Hány párt, hány alkotmány, hány nyelv birodalmában. Gyakori kulcsszavaid a szolgálat és a felelősség. Viszont a nyolcvankilences rendszerváltás után sem vállaltál tisztséget, noha nyilván kijárt volna ilyen megbecsülés is. Miért maradtál tartózkodó? Kínáltak mindenféle stallumokat, s ez megtisztelt. Akkorra azonban már beledolgoztam magam a diós- förgepatonyi történetkutatásba, megszilárdultak kapcsolataim a győri magyarságkutatókkal, és kezdett kialakulni a Csallóközi Kiskönyvtár tervezete. Aztán a hitvesem elhatalmasodó bajai láncoltak le. Van egy nehezen vitatható erényem: a hűség. Ezeket a dolgokat még egy köztársaságielnökjelöltségért sem voltam hajlandó odahagyni. Maradtam a kaptafánál. (Somogyi Tibor felvétele) Néhány szolgálatot azért vállaltam, így egy ideig főgondnokaként vezettem, Erdélyi Géza püspök barátommal, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat. Milyen gondolatok jutnak eszedbe a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó legendás magyar részlegéről? Turczel Lajos, tehát a Tanár úr ajánlott a kiadó kis felelős szerkesztői triumvirátusába még egyetemi hallgató koromban. Öt évig tartották a helyemet. A kiadóban kifejezett célunk volt, ha törik, ha szakad, de világra segítjük a csehszlovákiai magyar irodalmat. Gyönge kéziratokból is könyveket kellett csinálnunk. Idős kollégáim, Hubik István és Walla Frigyes művelt, nagyszerű férfiak voltak. Walla ízig-vérig városi polgár, Pozsony, Prága és Bécs meghitt ismerője, a prágai német egyetem angol-német szakos végzettje, kiváló amatőr muzsikus, a Prágai Magyar Hírlap belső munkatársa. Hubik Budapesten végzett jogász, garamkövesdi gyerek és köztük én, az összekötő kapocs. Tőlük tanultam meg a könyvcsinálás műhelytitkait. Három ottani évem azzal zárult, hogy Dobos László áthívott Tőzsér Arpád mellé az Irodalmi Szemle akkori triumvirátusába, a könyvcsi- nálásból lapcsinálásba. Beszélgetésünk közben is folyamatosan figyelem az arcodat, a tekintetedet, vajon a múltidézés közben arcvonásaidat elfutja-e felindulás? Mert kimondatlanul is része bő félszázados ismeretségünknek, hogy eleinte csak megláttam, később csodáltam, mostanában pedig már irigylem meggondolt, talán akár előrelátó nyugalmadat... Mondom, nyilván ez alkati adottság; jóllehet a kéreg alatt gyakran fortyog a láva. Ha nincs ez az óvó kéreg, egész életem egy fortyogás és lávaömlés lett volna. Az a feladat még vár, hogy mindezt megírjam, noha részben már meg is tettem. Az úgynevezett irodalompolitika, aj rendszerváltás előtt, nem segítette, hanem gáncsolta az írók egy részét. Nekem vagy tizenkét saját könyvemet és műfordításomat akasztották el, végül pályámat is eltorlaszolták, hosszú évekre kitiltva engem az irodalomból. Ekkor találtam meg a magam dolgát, a magam feladatkörét a szívós munkát igénylő helytörténészkedésben. Nem érzel lelkifurdalást vagy nem kis adósságot saját szőkébb pátriád iránt, hiszen a Csallóköz szenvedélyes helytörténésze lettél, pedig veled a Bodrogköz meg a2 Ung-vidék üzent?! Sorsomat a Teremtő formálta így Onnan el kellett jönnöm, tanulni akartam. És ki kellett bontakoznom az 1945 utáni szlovák iskola kényszerzubbonyából. így szökdöstem három évig Borsi és Sátoraljaújhely között Sárospatakra, majd tovább Hivatásom szólított az ország délnyugati térfelén működő magyai szellemi műhelyekbe. A Csallóközt, ahogy két évre a nyomdát is, a megélhetés kényszere adta nekem. Nem kell részleteznem, a történet közismert. És ha szenvedélyt mondtál annak magyarázata hasonló lehet Németh Lászlóéhoz, amit ő úgy fogalmazott, hogy „gályapadból laboratóriumot”. Adva volt egy jórészi ismeretlen múltú, ősi magyar nagytáj, egy folyami sziget - és kezdeni kellett vele valamit. Hozzáláttam, és könyvsorozatom, amely Sziget László és a Kalligram jóvoltából jelent meg, most negyvenhárom kötetet számlál. Remélem, elviszi valaki a százötvenig! Végül, de nem utolsósorban hogyan ítéled meg az 1989-es rendszerváltás óta eltelt negyedszázadot? Az akkori forradalm hév lendületét idéző újság: a Na; 1. számában mindenesetre „Vétlen demokráciát” sürgettél - éí nem az lett. A kommunizmus bűnei tagadhatatlanok, de az ifjú demokrácia abban az értelemben vétlen lett, hogy £ fordulatot megtorlás nem követte Én erre gondoltam, erről írtam akkor. Korábbi életünket a leninizmu; interkontinentális államvallásában i; ortodox moszkvai diktátorok fojtották le azzal, hogy nem hagyták í rendszert átfejlődni egy nyugateurópai típusú szociáldemokráciá ba. Az ő rendszerük statikus, komor kontraszelektív volt; a nyugati min den hibájával szabad, nyitott, de rűsebb világ. Jó, hogy számunkra i; kinyílt Európa, és felszabadult í szellem, a sajtó. De nemzeti tőke hi ányában betört hozzánk a nemzet közi tőke, és ezt kénytelenek vagyunk elviselni. A helyzet kétértelmű, világunk kétarcú volt, az i; marad. Nekem már ebben kell él nem és meghalnom. Érdekes volt. EGY CIKKTÖREDÉK (...) nekünk a most bimbózó, de még távolról sem győztes demokráciából csak a szólás, a mozgás és a lelkiismeret szabadsága jut, nem pedig a becsületes munkával szerzett polgári jólété és biztonságé, amelynek egy szabad gazdaság révén egy majdan nyitott társadalomban ki kell virágoznia. Persze, értelmes embernek, aki gyermekeiért önzetlen, vállalnia kell a demokratikus útkeresés áldozatát, már csak azért a szabadságért is, melynek mámorát ezekben a napokban kezdjük kortyolgatni. (...) (Vétlen demokráciát; Nép, 1989/1., 8. old.)
