Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-07 / 106. szám, szombat
www.ujszo.com 12016. május 7. SZOMBATI VENDÉG I 9 Cannes is figyel a véleményére Kárpáti György: „Komáromot azért is szerettem, mert csak át kellett sétálni a hídon, és már külföldön voltunk..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Újságíró, filmkritikus, tanár, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége film- és tévékritikusi szakosztályának titkára. Ez év áprilisától Kárpáti Györgynek azonban jelentős nemzetközi funkciója is van. ő lett a FIPRESCI, vagyis a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsógónek főtitkárhelyettese. Magyar kritikus ilyen magas posztra most jutott először. Két évre szóló megbízatása leteltével ő ülhet a főtitkári székbe, s onnan irányítja majd a szövetség operatív működtetését. Legfontosabb feladatának a filmkritikus szakma hitelességének megőrzését tekinti, s pozíciójából eredően a világ több mint hetven fesztiváljának összefogását és kommunikációját vezényli. Dél-Komáromban érettségizett jó néhány évvel ezelőtt, lapunk esztergomi munkatársa volt, elsőként mégis az érdekel: voltak-e apró jelei annak, hogy a FIPRESCI áprilisi közgyűlésén az olaszországi Bariban önt választják meg a szervezet főtitkárhelyettesének, méghozzá egyhangúan? Igen, éreztem, hogy közeledik ez a pillanat, hiszen már két éve elkezdődött az utódlási folyamat. Hivatalosan és nem hivatalosan már a levegőben lógott, hogy mi fog történni, de még akkor sem hittem el, amikor elhangzott a nevem. Egyrészt azért nem, mert az elmúlt években nálunk, Magyarországon is olyan állapotba került a filmkritika mint olyan, hogy az ember egy ponton túl már azt is kételyekkel fogadja, hogy ez még egy szakma. Másrészt pedig a FIPRESCI egy kilencvenéves szervezet, amelyet a franciák hoztak létre, és mindig a nagy kapacitású országok domináltak benne. Fel is merült bennem akaratlanul a kérdés, hogy tényleg el tudják-e képzelni, hogy egy kelet-európai, a nemzetközi porondon végső soron lényegtelen kis ország kritikusa ennek a szervezetnek az egyik vezetője legyen. Hiszen huszonkilenc éve egy német kolléga tölti be a főtitkári tisztséget. A legutolsó pillanatban is azt kérdeztem az engem támogatóktól, mások mellett például a franciáktól, hogy biztosan én tudlak titeket a leginkább képviselni nemzetközi szinteken? Nem is értették a kérdést. Lehet is mögötte némi kishitűség. Pedig nem vagyok kishitű. Pontosan átlátom, mi az, amit tudok, és ezt ők is tisztán látják. Egyszerűen nagyon nemes elődök után kaptam ezt a reprezentatív funkciót egy csaknem ötven országot tömörítő szervezetben. Itt egy dolog számított. Azt mondták: szakmailag bizonyítottam, a kommunikációs készségem megvan, a koromból eredően pedig terhelhető vagyok. Magyarul: elkötelezett egy ügy iránt, tehát kell! Hát még ha olvasnák a magyarul írt kritikáit! Szeretném hinni, hogy ez is számított. Egy ilyen tisztséget nem lehet belobbizni. Itt az elvégzett munka minősége beszél az ember helyett. Ha a nagy országok képviselői úgy ítélték volna meg, hogy nem vagyok megfelelő erre a munkára, megfúrták volna a kinevezésemet. De mindenki ovációval fogadta a főtitkár felkérését, amin én magam is meglepődtem, hiszen rosszakarók, intri- kusok mindenütt akadnak. Mondtam is egyébként, nagyon megtisztelő, hogy engem választottak, de ha csak egy ember van, akinek nem tetszik a képem, vagy az, amit csinálok, akkor válasszanak helyettem valaki mást. De mint kiderült, mindenki rám szavazott. Húsz éve élvonalbeli újságíró, véleményére még a legszigorúbb tollú kollégái is odafigyelnek. Vidéki gyerek vagyok. Komáromi, a Duna jobb partjáról. Ott érettségiztem, de amikor először felmerült, hogy én filmmel foglalkoznék, az ott, abban a kisvárosi miliőben csacskaságnak tűnt. „Rendben van, de mi leszel, ha nagy leszel?” - kérdezték a családban. Jelentkeztem hát a Műegyetem közlekedésmérnöki karára, ahol az első félév után kiderült: én és a műszaki terület nem vagyunk kompatibilisek egymással. Átlagosan jó voltam mindenből, csak éppen semmi vonzalmat nem éreztem a dolog iránt. Bájos a történet: matematikaszigorlat a második félév végén. Mindent bebifláztam, de jött a keresztkérdés, amit nem tudtam megválaszolni, mire a professzor közölte velem: „Kolléga, én nem javaslom önnek ezt a pályát. Látszik, hogy hihetetlen energiákat mozgósít, csak éppen hasztalanul.” Megnéztem hát az összes szabadon választható humán tárgyat, amit a Műegyetemen fel lehetett venni. Akadt is két filmes és történelemmel kapcsolatos tárgy, de a negyedik félév végén tudtam, hogy nekem kitelt, én itt végleg befejeztem. Nem láttam értelmét a folytatásnak. Ugorjunk még vissza Komáromba, hiszen a mozi ott lépett be az életébe. De még a mori előtt történt egy s más, bár már óvodáskoromban is gyakran mentünk mesematinéra. Tizenkét éves koromban elváltak a szüleim. A Kramer kontra Kramer- ben van egy ilyen jelenet. A bíróságon voltunk. Bedobtak a tűzvonalba, és nekem kellett döntenem, hogy kivel maradok. Apámat választottam, aki akkortájt kirendeltségvezető volt a Volánnál, kamionosokkal volt kapcsolatban, ők hozták neki mindenhonnan a jobbnál jobb filmeket. Volt vagy 200 VHS-kazettánk. Szüleim válása nagyon megviselt, hiszen sérülékeny korban ért, a filmek másik világba vittek, amelyben kiélhettem a fantáziámat, és ez sokat segített a helyzetemen. Naphosszat filmeket néztem. Fekete Péter, Tűz van, babám!, Hair, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Rocco és fivérei... ezek voltak apám nagy kedvencei, és én is ezeket szerettem. Godard, Truffaut és a többiek később jöttek. Kicsi, dohos, faberakásos, kopott huzatú, nyikorgó székes mozi volt a komáromi. A 9. sorban szerettem ülni, ott lehetett lábat lógatni, ott volt az átjáró, s a legjobb rálátás a vászonra. A hely klímája, szaga, ahogy ott mindenki egyszerre lélegzett, ez ugyanolyan meghatározó volt, mint a film, amit néztem. Komáromot azért is szerettem, mert csak át kellett sétálni a hídon a Duna felett, és már külföldön voltunk. Révkomáromban. Jó volt oda járni. A színházba, a Priorba, ahol nagyobb volt a választék, mint nálunk, a Duna Áruházban. Ruszlit és halsalátát meg ott vettünk a híd lábánál. Ez mind fontos élmény maradt, ami az induláshoz tartozott. Nyolcvanas évek, lakótelep, panellakás. A harmadik emeleten a város mozivezetője lakott velünk szemben. Neki már akkor volt videója, amikor még senki másnak. Nála is nézhettem filmeket, a moziba pedig bármikor mehettem, jegy nélkül. Megnyílt előttem egy új világ, amelyet nagyon szerettem. S miután otthagyta az egyetemet... ... hajtott a bizonyítási vágy. Nem akartam elkallódni. Elérhetetlen céljaim soha nem voltak. Nem akartam Nobel-díjas tudós lenni, de már a gimnázium negyedik osztályában is látszott, hogy eltökéltség van bennem. Hogy nem fogok megrekedni sehol. Arra sem gondoltam, amikor már a FIPRESCJ-ben dolgoztam, hogy egyszer én ott vezető állásban leszek, pedig a szervezőkészségem is megvan hozzá. Az egyetem után sodort tovább a véletlen. Indult egy ingyenes, 15 ezer példányszámban megjelenő heti diáklap a fővárosban, oda jelentkeztem, hogy filmekről szeretnék írni. Fiatal srác volt a menedzser, tetszett neki, hogy agilis voltam és eltökélt, s mivel hirtelen megüresedett a főszerkesztői szék, felkínálta, hogy volna-e kedvem hozzá. Volt. Előbb lettem főszerkesztő, mint hogy tudtam volna, mi az újságírás. Folyamatában tanultam mindent. Nemsokkal később már az Új Szó négyoldalas esztergomi mellékletét szerkesztettem, aztán filmes lapokba írtam, majd 2004-ben Mo- zinet néven másodmagammal létrehoztam egy filmes magazint. Ezután már a Magyar Nemzet kulturális rovata következett, s közben tudományos pályára is készültem. Nálam egyetlen szempont volt és van: ha az ember szakmailag támadhatatlan és az évekkel alátámasztott, akkor középen áll bármilyen vitában. Tehát folytatta a tanulást. Amint véget ért a műegyetemi történet, Esztergomban, a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola kommunikáció-művelődésszervező szakán találtam meg a helyemet, ahol a filmteijesztési szakirány kommunikációval és újságírással adta meg azt a praktikus tudást, ami a filmkritikusi munka alapjául szolgált. Jó, ez már valami, mondták otthon, de nem egyetem! Művelődés- szervezői szakon aztán elvégeztem a pécsi egyetemet is, amihez már gratuláltak otthon, hozzátéve: ez még mindig nem a Műegyetem! Jó, akkor doktorálok, mondtam. S amikor a doktori cim is meglett, azt mondták, rendben, ez már valami! A tanítás régi vágyam volt, és ez is összejött. Egy idegenforgalmi szak- középiskolában és gimnáziumban, illetve egy művészeti iskolában. A Magyar Nemzet mellett pedig azóta is párhuzamosan tanítok, most már a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusaként. A film mellett van egy másik szenvedélye is. Igen, az utazás. Ez a kettő most remekül kiegészíti egymást. Volt már olyan évem is, amikor három-négy hónapot töltöttem külföldön. De nem azért dolgozom a FIPRESCI-nél, hogy ezért cserébe állandóan utaztassam magam. Itthon is van elvégzendő munkám elég, nem járhatok állandóan zsűrizni különböző fesztiválokra. Ma sem járok sok helyre, pedig ha akarnám, állandóan úton lehetnék. Karlovy Vary, Cannes és Berlin'az, amit nem hagyok ki. Karlovy Vary a szívem csücske. Diákként az volt az első fesztiválélményem. Kocsival mentünk, négyen, nem igazán törődve azzal, hogy hol kapunk szállást. Aludtunk tornateremben, kempingben, faházban. Karlovy Vary már azokban az években is a fiatalok Mekkája volt. Most is ugyanolyan nagy élmény számomra, ha ott vagyok, mint akkor. Tudom, hol lehet a legfinomabb knédlit enni, kellemesen sörözgetni. Imádom a várost, a fesztiválszervezők fiatal, kedves csapatát. Puszant szeretem még Dél-Koreában, s fantasztikusan érdekes volt a kijevi vagy a jereváni zsüriélményem, és az ottani fesztiválok is. Cannes-ban is jól érzem magam, de ott van a legdurvább filmdömping. Az ott igazi moziorgazmus. A legnagyobbat mindig ott dobban a szívem. Tavaly Nemes Jeles László alkotása, a Saul fia nyert díjat, két éve Mundruczó Koméi filmje, a Fehér Isten. Ezeket felemelő volt személyesen is megtapasztalni. Akkor most újra Cannes, majd ismét Karlovy Vary? A munkámból kifolyólag hetven fesztiválra mehetnék minden évben. Nem kell annyi. De ezt a kettőt nem szeretném kihagyni. Főleg Karlovy Varyt. Ott nincs stressz, jók a filmek, a hangulat pedig kivételes. „Cannes-ban is jól érzem magam, de ott van a legdurvább filmdömping..." (Somogyi Tibor felvétele)
