Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)
2016-04-30 / 100. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. április 30. SZOMBATI VENDÉG I 9 Felélesztette Seress Rezső dalait Fesztbaum Béla: „Én nem vagyok kocsmázó típus, de zongora mögött ülni és szórakoztatni nagyon szeretek..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Prózai estje (Kosztolányi Dezső: A léggömb elrepül) mellett Daloka Kispipából címmel zenés estje is van Fesztbaum Bélának. Ez utóbbi anyaga: Seress Rezső húsz slágere. A pianínénál ő, a Vígszínház Jászai Mari-díjas művésze, kísérője pedig az ugyancsak remekül játszó Kék Duna Szalonzenekar. Az Óbudai Társaskör felkérésére született Seress-est bemutatója 2014 őszén volt, s azóta is telt házas produkció, az est zenei anyaga azonban mostantól - a Rózsavölgyi és Társa kiadásában - CD-ről is hallgatható. Fesztbaum Béla csodás stílusérzékkel idézi meg a kor hangulatát, a két világháború közötti magyar slágerek világát, egyéniségének legfinomabb színeit ötvözi Seress Rezső (született Spitzer Rezső, 1889) szerzeményeivel. Érzékeny művész ad elő érzékeny lelkületű dalokat, amelyek közül a leghíresebb a több mint száz nyelvre lefordított Szomorú vasárnap, amely a maga idejében a lúgivó cselédlányok himnuszaként vált ismertté, legfrissebb változata pedig - Rigó Béla szellemes szövegével - a magyarországi boltok vasárnapi zárva tartásának protest songja. Jávor Lászlóról, a Szomorú vasárnap eredeti szövegírójáról mi maradt fenn? Ki volt ő valójában? Bűnügyi újságíró, aki szerelmi bánatában írta ezt a kis versikét, s mivel ismerte Seresst, elvitte neki a szöveget a Kulacsba, hogy zenésítse meg. A Kulacs volt ugyanis Seress Rezső első állomáshelye, ami most éppen zárva van. S bár Seress képzetlen zenész volt, nem ismerte a kottát, öntanító, önfejlesztő zongorista volt, egy különös hajnalon komponált hozzá dallamot. Égy ujjal lepötyögte, majd fütty után egy Arányi Kornél nevű zenész lekottázta, az így leírt dal azonban sokáig egy kiadónál dekkolt. Egészen addig, amíg Kalmár Pál, a kor híres sanzonénekese fel nem vette a műsorára, amivel aztán el is indult világhódító útjára. A dal tehát a harmincas évek közepén, egy pesti kiskocsmában született, ahol Seress a maga botcsinálta zenészsé- gével hozzátett valamit, amit érzékeny antennaként megérzett a levegőben. Belőle minden csak úgy magától értetődően, természetesen jött, nem ült ő akkordok és harmóniák fölött, egyszerűen kiszakadt belőle a dallam. Hogy pont ezt fabrikálta Jávor László szomorkás szerelmes versére, abban valóban csak annyi van, hogy erre a típusú melankóliára, ennek a lírai világfájdalomnak a testközelből való megélésére borzasztó nyitottak voltak az emberek. Mintha segítette volna, hogy itt készül valami. Hogy Európa felett a közeledő háború felhői gyülekeztek. Vagyis Seress csinálta a dalt, a dal csinálta Seresst. De a külvilág is besegített, hiszen bele akarta hallani azt a furcsa fájdalmat, hogy milyen rettenetes a világ, és milyen rossz most élni, hölgyeim és uraim! Pár évvel később Európa már igen nagy tragédiák kapujában állt. Kalmár Pál mennyire volt jelentős énekese a kornak? Az egyik legjelentősebb énekese volt. Mivel 1935-ben lemezre énekelte a dalt, arra kapta fel a fejét a világ. Nagyon sok nyelvre lefordították, és azóta is folyamatosan éli különböző feldolgozásait. Billie Holi- daytől Ray Charlesig, Elvis Costel- lótól Serge Gainsbourgig, Sinéad O’Connortól Björkig nagyon sokan elénekelték már. Minden előadó, aki műsorra tűzte, és megfurdött ebben a dallamban, valahogy azt érezhette: ha ő melankóliát, tragikumot, mély lírát akar megfogalmazni saját magáról, akkor a Szomorú vasárnapon kell átszűrnie, hiszen ez a szám nagyon alkalmas erre. Ez ugyanis nem pusztán egy szép, szomorú dal, abból tele a padlás. Ez a dal tud valamit. Amikor Otto Klemperer, a híres karmester meghallotta játszani Seresst, de már a Kispipában, mert a második világháborútól a hatvanas évek végéig ez volt a törzshelye, azt írta be az Akácfa utcai étterem vendégkönyvébe, hogy: „Nem muzsikus, csak zseni!” Kellett a dalhoz tehát valami egészen magától értetődő zsenialitás, plusz a kor és egy szelet Közép-Kelet-Európa. Ezt lehetetlen kivenni a Szomorú vasárnapból. Ez a dal a miénk. Ilyen szenvedélyesen. Van azonban egy másik titka is Seress személyiségének, ami az attitűdjéhez köthető. Miközben tragikumra és lírára egyaránt érzékeny és ösztönös előadó volt, a zongora mögött Pest éjszakai életét meghatározó, kedélyesen szórakoztató, ellenállhatatlan kis figura ült. Egyik kezében a halál, másikban viccek tömkelegé. S ez máris milyen izgalmas! Nemcsak azért gyűltek a zongora köré, hogy a Szomorú vasárnapot hallják, a tréfáit, a vidám kupiéit is szerették. Legenda volt őt, a képzetlen zenészt hallgatni. Kitette maga elé a kottát, de nem olvasta. Fél kézzel pötyögtetett, a másikkal verte hozzá a taktust, vagy integetett a betérő vendégeknek. Seresst, a pesti éjszaka fura bohócát hallani kellett. Találó, hogy bohócnak nevezte, hiszen cirkuszi artistának készült, ám egy balesete után úgy döntött, inkább táncos-komikus lesz, végül bárzongoristaként szerzett hírnevet. Színészi pályáról is álmodozott. A Városligeti Műszínkörben kapott szerződést, de nem aratott nagy sikereket. A kulisszák mögött azonban talált egy lehangolt pianínót, elkezdett rajta játszani, a Városligetben aztán felfedezték, és beültették a Kulacsba. Onnantól fogva megállíthatatlan volt a karrierje. Állítólag a walesi herceg, a perzsa sah, sőt Arturo Toscanini, Spencer Tracy és John Steinbeck is a pesti kocsmában hallotta őt zenélni. És mégis boldogtalan ember volt. Pest legszebb asszonyát vette feleségül. A városi legenda úgy szól, hogy 1968-ban, hetvennyolc évesen leugrott lakása erkélyéről. A zuhanást túlélte, pár nappal később, a kórházban egy dróttal fojtotta meg magát. Ami egyértelműen arra utal: elszánt volt az öngyilkos cselekedetre. Szerintem éppen annyira volt boldog, mint amennyire boldogtalan. Lehetett ebben egy kis felvett, kelet-európai világfájdalom is. Meg erős érzék ennek a megfogalmazására, ami aztán öngyilkosságban kuhninálódott. Egyazon dalban, egyazon életműben a szórakoztatás és a könnyfakasztás is nagyon szorosan ott van. És hogy mennyire figyeltek rá? Megmaradt egyszerű kocsmazongoristának, csak túlhaladt felette az idő, nem tudott lépést tartani a változó, felgyorsuló korral, ami körülvette őt. Mellőzték is egy időben, indexre tették, hiszen a polgári világ melankóliája törölve volt. De hogy ő is végez magával, az nem volt a levegőben. Persze milyen más halálnemet válasszon az öngyilkosok himnuszának szerzője, mint hogy ő is önkezével vet véget az életének? O folyton szórakoztatott, a társaság középpontja volt, de hogy legbelül mit élt meg, arról senki sem tudott. „Csendes ember lettem, megnyugodtam szépen, a barátaim megcsaltak, elhagytak, de én ezt elfelejtem, én mindenkinek megbocsátok” - írja egy dalban, még a harmincas években. Lehet, hogy sok volt a barát a zongora körül, nagy volt a habzás, az éjszakai pezsgés, a lelkében pedig egyre jobban nőtt a boldogtalanság, ami rímelt a világfájdalomra. Jogdíjaiból állítólag elég jelentős összeg gyűlt össze Amerikában, a pénz azonban kint maradt, mivel a háború után nem utalhattak Nyugatról Magyarországra, Seressnek pedig nem volt miből átrepülni az óceánt. Tipikus magyar karrier, mondhatnánk a mából. Igen, százezer dollárok álltak a neve alatt egy kinti bankszámlán, és mégsem lett belőle gazdag ember. Az esti kis gázsijáért, pörköltjéért, fröccséért játszott. Könnyen lehet, hogy a nagy szórakozás ára a belső boldogtalanság volt. Egy kis Dob utcai lakása volt lehangolt zongorával, onnan járt a kocsmákba játszani. Seress Rezső dalai nagyon illenek a habitusához, de a szerző valós világa, a VII. kerület sajátos hangulata mennyire áll közel az egyéniségéhez? Gyakran sétálok arra. Ismerem a kerület kis utcáit, tereit, édesromlott báját. Ott ma is lüktet az élet. Seress a pesti éjszaka, a pesti hajnal embere volt. Én nem vagyok kocsmázó típus, de zongora mögött ülni és szórakoztatni nagyon szeretek. Ezért is talált rám ez az anyag, és vetettem bele magam akkora lelkesedéssel. Erős közöm van hozzá. Húsz Seress-szerzemény került a lemezre, az életmű, gondolom, ennél sokkal gazdagabb. Ha jól tudom, vagy negyven dalból áll. A gyújtópont természetesen a Szomorú vasárnap. Ez így is van rendjén. Ez olyan dal, ami nagyon a miénk, nagyon magyar, nagyon pesti, de talán épp ezért tud kozmikus lenni és elkophatatlan. Én mégsem ezt ragadnám magamhoz elsőként. Szeretem énekelni is, zongorázni is, de a Csak átutazó vagyok itt, a Földönt valamivel jobban kedvelem. Annak csak a szövegét írta Seress Rezső, a zene Horváth Jenő műve. De van itt egy másik nagy kedvencem is, ami szintén kihagyhatatlan sarkköve a seressi életműnek. A Szeressük egymást, gyerekek! Vagy a Csak inni, inni! Ráadásként pedig egy Ave Maria-feldolgozás is felkerült a lemezre. Ami természetesen nem Seress- szerzemény. De mivel a CD az Óbudai Társaskörben futó est zenei anyagát tartalmazza, s az előadás egy hangsúlyos pontján van egy pici megállás a seressi életműben, és a zenekar ott játssza el ezt a szép klasszikus darabot, a hanghordozóról sem maradhatott le. Kosztolányiként a Víg Házi Színpadán a költő finomságát, eleganciáját, intellektusát villantja fel minden alkalommal. A kispipabeli dalokkal egy másik, mára letűnt világot idéz meg. A füstös kiskocsmák sajátos hangulatát, amelyben a zongorista volt a király. Mindkét estnek nagyon örülök. A színész mindig keres és kutat, hogy milyen anyagon keresztül beszélhet arról, amit magában hordoz. Kosztolányi lírája ugyanolyan közel áll az énemhez, mint Seress életműve. Ráadásul én is képzetlen zenész vagyok, mint ő. A zenélésnek ezt a fajta örömét, egyszerűségét, amit Seress érzett a zongoránál, nagyon őszintén képviselem én is. Kiegészítve a nagyszerű Kék Duna Szalonzenekarral, amelynek élén Berki Sándor áll. Szeretek velük zenélni. Nagyon jók klasszikusokban, és asztalnál sem halnak meg. Dezső és Rezső. Igen! Hol az egyik, hol a másik. Bár különböző az attitűd, a közös nevező én vagyok, Fesztbaum Béla, akitől elfogadják mindkét anyagot. Dezsőt is, Rezsőt is magamon átszűrve, de magamat hozzátéve akarom megmutatni minden este. Mindkét üggyel, mindkét szerzővel szoros közösséget érzek. Jólesik az ő bőrükön keresztül magamról beszélni. Csak érdekességképpen jegyzem meg: a CD megjelenése előtt két nappal doktoráltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A doktor úr tehát beül a zongora mellé, és boldogan játszik. „A doktor úr beül a zongora mellé, és boldogan játszik..." (Somogyi Tibor felvétele)
