Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)
2016-04-23 / 94. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. ÁPRILIS 23. "211 Mindörökké velünk - Ukrajna hőseinek fala Beregszász központjában Naplemente Vereckénél nyelv dominanciája, a feliratok nagy része kétnyelvű, számos épületen függ az ukrán mellett a magyar zászló (ez a régió más településein sem ritkaság). A városközpontot uraló impozáns épület homlokzatán szintén magyar felirat: Magyar Királyi Törvényház. A korábban vármegyeházként is működő épület felújítása 2013-ban ért véget, ma a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának ad helyet. Ottjártunkkor épp költészetnapi rendezvény zajlik a főiskola épülete előtt: több száz kárpátaljai magyar diák gyűlik össze, hogy közösen szavaljanak el egy Szabó Lőrinc- verset. A színpadról nem hiányozhatnak a magyar kormányzat és a Magyar Művészeti Akadémia képviselői. Hamar kiderül azonban, hogy a nemzetiségek együttélése itt sem zökkenőmentes; a rendezvény közepén egy középkorú hölgy erős akcentussal a tömegbe üvölti: „Magyarba haza!” Ezzel azonban az incidens véget is ér, a provokátor elvonul, a rendezvény folytatódik. A magyar-ukrán együttélés inkább egymás mellett élés, mint azt beregszászi beszélgetőpartnereinktől megtudjuk: a Kárpátaljára beköltöző ukránok nem túl népszerűek a helyiek körében fölényességük miatt. A helyi magyarok sem minden tekintetben „példás állampolgárok”: értesüléseink szerint Beregszászon és környékén a magyarok nem erőltetik meg magukat túlságosan az ukrán nyelv elsajátításában. Inkább a helyi kárpátaljai dialektust beszélik, amely valamiféle keveréke a ruszinnak, az ukránnak és az orosznak - erre a furcsa keveredésre később is látunk még példát. Olcsó romlás Beregszászon a helyiek azt állítják, a gazdasági nehézségek csak kihozzák a kárpátaljaiak tartását; akkor sem mutatják a fájdalmat, ha az már szinte elviselhetetlen. A beregszászi utcákon egyébként nem sok. szegényt látunk - a szó nyugati értelmében. Koldusok tehát nem lepik el az utcákat, alighanem, mert nem nagyon lenne kitől koldulni. Többen is megerősítik, hogy jelenleg körülbelül 1500 hrivnya az átlagfizetés a környéken, ez alig több mint 50 euró. A 2000 hrivnyás (70 euró) fizetés már jónak számít, de a megélhetéshez legalább 5000-6000 hrivnyára (180-210 euró) van szükség, ezt pedig mindenki úgy kaparja össze, ahogy tudja. Egy kezdő tanárnak például 900 hrivnyával (32 euró) kell beérnie. Ilyenkor egy-két doboz cigaretta eladása a határ túloldalán már a napi betevő megszerzését jelentheti. Kérdésünkre, hogy mégis hogyan lehet ennyiből megélni, a helyiek kedélyeskedve azt válaszolják, az emberek eldöntik, esznek vagy isznak. Sokan természetesen az utóbbit választják. A káros szenvedélyek rabjait igazán kedvező körülmények várják az országban: egy-két euróért be lehet szerezni egy üveg minőségi vodkát, ötven eurócenmyi hrivnyáért vásárolható egy doboz cigaretta, egy korsó sörért körülbelül harminc centet kell perkálni. A kárpátaljai magyar közösség soha nem volt elkényeztetett helyzetben: a helyiekkel folytatott beszélgetéseink során gyakran felmerül a második világháború végi mészárlás, amikor helyiek (főleg magyarok és németek) tízezreit vitték el a Gulágra. A szolyvai emlékpark, ahol a kivégzetteknek áhítottak emléket, a környék egyik legfontosabb zarándokhelye: az itteni megemlékezésekkor felszámolódnak a legélesebb politikai szembenállások is. Szolyván együtt koszorúz mindenki, a Jobbiktól az LMP-ig, meséli egyik beregszászi beszélgetőpartnerünk. Verecke híres útja Az egyik kitörési pont a régióban akár a turizmus is lehetne - a táj magával ragadó', és rengeteg a páratlan történelmi emlék. Az idegenforgalomnak azonban gátat szab a háború és a katasztrofális infrastruktúra. Vonzó célpont lehetne - elsősorban persze a magyar turisták körében - a Vereckei-hágó. A Verecke felé vezető utak állapota nagyjából annyira rossz, mint általában a régióban, vagyis hátborzongatóan. A hágó környéke valóban lélegzetelállító (és ez tényleg nem puszta klisé), az emlékművön kívül (amelyet egyébként a magyar turisták mellett az ukrán nacionalisták is előszeretettel keresnek fel, hogy időnként sárga-kék festékkel öntsék le) azonban semmiféle, az emberi civilizációra emlékeztető objektum nincs a közelben, egyetlen büfé vagy szuvenírárus sem. Egyeden beomlott épületet látunk útban az emlékműhöz, a helyiek szerint szállodának készült, de valamiért félbeszakadt az építése. Ottjártunk után néhány nappal jelenik meg a hír az egyik kárpátaljai magyar portálon, mely szerint magyar állami pénzből újíthatják fel az emlékműhöz vezető utat - az ilyen felajánlásokat a helyi ukrán vezetők is szívesen fogadják. A helyi idegenforgalom lehetőségeinek egy másik érdekes példája Alsókalocsa - ez már azonban a magyarlakta területeken túli vidék, az igazi „ruszin vadon” mélye. A „ruszin vadon” A Kárpátalja északkeleti részén fekvő Alsókalocsára (ukránul: Kolocsava) az Ökörmezői járáson keresztül vezet az út. Ökörmező (mai ukrán nevén: Mizshirja, régebben magyar nevének tükörfordításaként Volove Poljénak hívták) egy körülbelül tízezres lélekszámú járási székhely, melynek központját egy nagyobb piactér uralja. Az infrastruktúra itt is hátborzongató, egyes útszakaszokon alig lehet átjutni, a város központjában bolyongva fél óra keresés után találunk egy helyet, ahol meleg ételhez juthatunk. Az étel minősége elfogadható, egy eurónyi hrivnyáért kapunk egy kiadós hússzeletet körettel és üdítővel. A város mintha annak az emlékműve lenne, menynyire sikertelenül alakult Kárpátalja huszadik századi történelme. Maga a hegyek közé szorított reménytelenség. Az Alsókalocsa felé vezető út tényleg csak erős idegzetű autóvezetőknek ajánlott, alig van szakasz, ahol 50 km/óra fölé gyorsulhatunk a kátyúrengeteg miatt. Mint később olvasom, a földcsuszamlások sem mennek ritkaságszámba errefelé, amelyek időnként egész útszakaszokat sodornak el. Legutóbb valamikor a hatvanas-hetvenes években végeztek a környéken komolyabb útfelújításokat. A táj egyébként kompenzálna a haladás nehézségeiért: a hegyvidék - ez már Verhovina, amelyet Bodor Adám műveiből ismerhetünk - lenyűgöző, amikor azonban a Nagy-ág (ukránul: Rika) folyóhoz érünk, megütközve látjuk, hogy a folyómeder mentén végig vastag szemétréteg húzódik. A látvány egészen Alsókalocsáig kísér bennünket. Alsókalocsa a térség egy furcsa oázisa, amely Ivan Olbracht cseh írónak köszönheti a hírnevét. Úton a település felé több cseh rendszámú autóval is találkozunk, és amikor megérkezünk a falu végén levő skanzenhez, kiderül, hogy a személyzet tagjai kiválóan beszélnek csehül (körülbelül hatszáz kilométerre vagyunk a cseh határtól). A skanzen pompásan berendezett, a huszadik század első évtizedeinek Alsókalocsáját rekonstruálja, a zsidó kocsmától a magyar csendőrlaktanyán keresztül a helyi vasúti restiig. A településen szobrot emeltek Ivan Olbrachtnak, aki 1931 és 1936 között itt élt, riportsorozatban és regényekben is megörökítette a vidéket, megírta például Nyikola Suhaj, a híres helyi betyár történetét. Több múzeum is látogatható a faluban, az egyik a korábbi magyar királyi állami népiskola, később csehszlovák tanítási nyelvű iskola épületében. A cseh emlékek mellett több helyen akadunk magyar feliratra, egy olyan korból, amelyet egyébként ez a vidék már réges-régen elfelejtett. Ami azonban pompásan illeszkedik a tájba, az a helyi görög katolikus fatemplom, amely a 17. századból maradt fent: ez a sok hányattatáson átesett ruszin közösség fontos emlékhelye. Valóban ruszinok-e azonban a helybeliek? Ez nem is olyan egyszerű kérdés. Itt már csak ukránok élnek, magyarázza Vaszilij Vasziljovics Gleba, a főtemplom történész-idegenvezetője, aki szintén kiválóan beszél csehül. A második világháború előtt még ruszin, zsidó, magyar és német lakosság élt Alsókalocsán. A zsidókat a magyar holokausztbrigádok deportálták, a magyar és a német lakosságot a szovjetek hurcolták el, a ruszinokat pedig „betiltották”: Ukrajna máig nem ismeri el a ruszin nemzeti kisebbség létezését. Tökéletes nemzetállam-építési program, mondhatjuk. ,A faluban máig megmaradt azonban sok magyar családnév, mint a Sándor, a Lakatos vagy a Szekeres” - magyarázza Gleba, aki szerint már az idősek sem beszélnek magyarul a településen. Nem is ruszinok azonban a helyiek, állítja Gleba, hanem az ukrán egy helyi dialektusát beszélik. A sok évtizedes „ruszintalanítás” végeredménye tehát az lett, hogy a helyiek nagyrészt feladták nemzeti identitásukat. Vallásukat sem kímélték a Szovjetunió idején: a 17. századi görög katolikus fatemplomban az ateizmus múzeumát rendezték be a kommunisták. Marx, Engels és Lenin nevében: ámen. A helyiek ma azonban nem ruszin identitásukért harcolnak elsősorban, hanem a mindennapi túlélésért: idegenvezetőnktől megtudjuk, legalább két helyi halottja is van már a kelet-ukrajnai háborúnak. Sötétedés előtt nem tanácsos visz- szaindulni Ökörmező felé a ruszin vadonon keresztül, az utazóknak azonban semmi okuk az aggodalomra: Alsókalocsán több helyen kínálnak jó minőségű szállást. Szállásadóink kiválóan beszélnek csehül, a szálláshelyen remek konyha is rendelkezésünkre áll, a szobában wifi, mintha nem is a vadon mélyén lennénk. Vaszilij Gleba ugyanakkor megjegyezte, a cseh turisták is elmaradoznak manapság: nem értik, hogy Kárpátalján nincs háború. A visszaúton már nem érnek bennünket nagyobb meglepetések: a magyar határőrök felelősségük teljes tudatában csak az autó „tetőtől talpig” történő áttapogatása után engednek bennünket utunk- ra a schengeni övezet könnyelmű szabadságába. Visszatekintve sorompórengeteget látunk, mögüle kiemelkednek a Beregszász körüli buckahegyek, amelyek türelmesen őrzik az évszázados kárpátaljai nyomorúságot. Szalay Zoltán A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. A Szolyvai Emlékpark a helyi közösségi emlékezet fontos zarándokhelye Ökörmező - a járási központ központja (A szerző felvételei)
