Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)
2016-04-23 / 94. szám, szombat
SZOMBATI VENDÉG 101 2016. április 23. | www.ujszo.com Megint elementáris formában van Hirtling István: „A feleségemnek is meglepetést jelent a szakállam, de mindenki azt mondja, hogy legyek ilyen" SZABÓ G. LÁSZLÓ Harminckét évvel azután, hogy Friedrich Dürrenmatt János királyát játszotta a főiskolán, majd a Nemzeti színpadán, Hirtling István ismét e jeles svájci szerző hősét alakítja. Ezúttal a Play Strindberg Edgárját, Székesfehérváron. Legendás előadássá nőtte ki magát annak idején a János király. Hirtling István mellett Mácsai Pál és Funtek Frigyes tették emlékezetessé, az akkori Nemzeti Színház repertoárjának egyik legértékesebb produkciójává. A Play Strindberg egy házasság apokalipszise, huszonöt év társas magányának drámája. Alice és Edgar önmaguk és egymás foglyai, a félj önkénye által a külvilágtól elzárva, egy különös „szigeten”, egy világítótoronyban élnek összezárva. Az együtt töltött évek alatt azonban nemcsak az önpusztító, belső küzdelem, hanem az összetartozás is erősebb lett köztük. Feltűnően erős start volt az önöké. A János király mind a hármukat magasra repítette. Egy nagy sikerű vizsgaelőadás felkerült a Nemzeti repertoárjára, s három szilaj tehetségű ifjút indított el a népszerűség útján. Szó nincs arról, hogy ezt a történetet vagy bármelyik részét az idő megszépítené. Nincs is rá szükség. Önmagában álló, nagy jelentőségű momentum ez mindannyiunk életében. Akár az előadás megszületése, a főiskolai vizsgaidőszak, akár a nemzeti színházi diadalmenet. Őrü- letes energiával robbantani képes társaság voltunk. Valóban nagyon magasan indultunk a pályán. Hívtak bennünket színházakba, tévé- és mozifilmekbe. Ereztük, hogy ez nem mindennapi dolog. A közeg is rendkívül hevesen izzott körülöttünk. A kíváncsiság. Szurkoltak nekünk. Anélkül, hogy ennek az előadásnak bármilyen érdemét kisajátítanám, vagy hogy ki milyen mértékben járult hozzá ennek a ritkán játszott darabnak a sikeréhez, fontosnak tartom kimondani, hogy egy pedagógiai periódus végén, egy önismereti vizsgával kezdődött. Megkaptuk a darabot egy főiskolai tanórán, hogy olvassuk el, és mindenki írja le papírra, hogy melyik szerepet játszaná. Ma már én is kíváncsi lennék, hogy ki mit írt. És hogy azt játszotta-e? Én a bíborost írtam, mert abban a szerepben éreztem valami sokszínűséget, izgalmat, ami pont akkor nagyon érdekelt. De János király szerepét kaptam. Csalódott volt? Rendkívüli módon. Nagyon mérges voltam. De azt elmondhatom: a néhány évvel ezelőtt rám osztott Harpagon szerepére is. Hogyan lehet nekem adni Moliére fösvényét? - dühöngtem. Én olyan öreg vagyok? Vagy azt sugallom, hogy ilyen zsugori vagyok? Valló Péter rendezőnek nagyon sokat köszönhetek, eddig vele dolgoztam a leggyakrabban. Harpagont is tőle kaptam. Ő a legtöbbször ellenszereposztásban tündököltetett. Olyan figurák megformálásával bízott meg, hogy az senki másnak nem jutott volna az eszébe. Önmagával vívott nagyobb csatát ilyen esetben, hogy elhitesse magával, alkalmas a feladatra, vagy a szereppel, amelyről tudta, hogy mennyire távol áll az egyéniségétől? Hozzátörtem magam a szerephez. Mindig ez van. Harmadévesen, még a János király előtt, már a Nemzetiben játszottam a Csütörtöki hölgyekben Psota Irén, Váradi Hédi és Törőcsik Mari társaságában. Főszerepem volt, mégsem riadtam meg tőle. Ide nekem az oroszlánt is, ugye?! A János királybeli szerep- osztás miatti keserűségemben talán az is benne volt, hogy tudtam, a La Mancha lovagja is műsorra kerül, és nagyon veszélyeztetve éreztem Don Quijote szerepét. Azt jobban akartam. Ebben az országban, főleg egy ilyen kis szakállal, én vagyok Don Quijote. Az ember tudja, mik azok a kihívások, amely húzzák-viszik előre a pályán. A Play Strindberg Edgárja soha nem volt szerepálmom. Ma el sem tudom képzelni, ki tudná jobban eljátszani, mint én. De A fösvény is olyan állomása volt az életemnek, ami nagyon sok küzdelem, belső vívódás árán született meg. És vonzóvá tudtuk tenni a mai fiatalok számára Moliére-t! A fösvény, ugye, kötelező olvasmány a gimnáziumban, a diákok viszont hallani sem akarnak róla. Egyszer egy néző odajött hozzám, és azt kérdezte: „Ti ezt átírtátok?” Semmit nem írtunk át benne, csak a mai viselkedési formák között éljük meg a történetet és mai ruhában. Nincs az előadásban semmi távolságtartás a nagy klasszikusok tisztelete miatt. Arról akartunk beszélni, hogy milyen az, amikor egy család atomjaira hullik az önzés, az önös érdekek, a pénz hajszolta új élet reménye miatt. S ez hogyan kényszeríti a fiatalokat is hazugságok sorozatára. Eddig ugyanis úgy interpretálták a darabot, hogy Harpagon a pénzével és mások kizsigerelésével van elfoglalva, hogy minél több legyen a ládrkójában. Mi lemondtunk a ládikóról. A pénz is alig, csak egy-két ponton jelenik meg a színpadon. Ez így sokkal érdekesebb, mint az, hogy egy ember az élete végén letolt gatyában, széttaposott cipőben, levágott ujjú kesztyűben számolgatja a pénzét. Visszatérve még egy kérdés erejéig a János királyhoz, hogyan alakult aztán a „nagy triumvirátus” sorsa? Azóta is szoros kapcsolatban vannak, vagy hárman háromfelé mentek? Mindenki éli a maga életét. A Nemzetiben gyorsan befogadtak minket. A fiatalok is, meg az idősebbek is. Segítséget, támogatást kaptunk tőlük. Ott álltak mellettünk. Pályám első kilenc esztendejére, amit ott töltöttem aNemzetiben, csak így emlékezem. Minket, hármunkat, Palit, Fricit és engem szétoszlattak más és más feladatokra. Jöttek a királydrámák egymás után, amelyeknek a János király volt az alapja, de lehet, hogy a csúcsa is. III. Richárd, IV. Henrik, V. Henrik, nem is emlékszem, meddig jutottak el végül, mindenesetre gigászi vállalkozás volt ez akkor a színház részéről. Ezekben még együtt dolgoztunk, aztán távolabb kerültünk egymástól, mert más darabokba raktak, és az élet is más irányba sodort bennünket. A Nemzetiben töltött éveimet valóságos cunaminak tartom, szerepek tömkelegét játszottam el remek rendezői gárdával. Mindenkinél más iskolát, ízlést, életfilozófiát tapasztaltam. Jóformán időm sem volt azon tépelődni, hogy milyen komoly minőségű, súlyú feladatokkal terhelnek, hogy minden egyes megnyilvánulásom lehívott egy következő fontos szerepet. Nagy a különbség a Play Strind- berg és a János király Dürren- mattja között? Nincs különbség a kettő között. Amit ő a nagypolitika természetéről és arroganciájáról tud, azt ugyanolyan mélyen ismeri kicsiben, férfi és nő kapcsolatrendszerében. Átlátja a játszmákat, és mindkét vonalon ugyanolyan kegyetlenül tud beszélni róluk. Megkérdezhetem, hány éve házas? Tizen... most nem is tudom. Utána kellene számolnom. Maradjunk abban, hogy tizenvalahány. A Play Strindberg hősei huszonöt éve élnek házasságban. Recseg- ropog már a kapcsolatuk, amikor megjelenik az a bizonyos harmadik, aki vagy elsodorja őket egymástól, vagy egyben tartja őket. Előfordult a próbán, hogy úgy érezte, a saját életéből kell merítenie valamit ahhoz, hogy meg tudjon oldani egy színpadi helyzetet? Épp ellenkezőleg. Nincs egy por- cikája sem ennek a darabnak, ami egy picit is hasonlítana az én életemhez. Edgar és Alice házasságát a félelem, a rettegés, a kilátástalanság, a rengeteg negatív behatás tartja össze. Ezért nem tudnak elszakadni egymástól. Nagyon sok ilyen kapcsolatot látok magam körül. Nagy érdeme az előadásnak, hogy ezt a szörnyű tragikus mondanivalót nem csak egy egyszerű, groteszk, fanyar attitűdben tálalja a rendező, Szabó K. István. Ő nem elégszik meg a dürrenmatti mentalitással, hanem egy kisrealista közegben valóságos lélektani tartalmakkal támogatja meg a két ember viszonyát. A néző pedig rádöbben, hogy Úristen, mi ugyanilyenek vagyunk? Mintha önmagukat látnák. Edgárhoz kellett ez a finom kis szakáll? A Rejtélyes viszonyokat próbáltuk a Rózsavölgyi Szalonban, Kolos István rendezésében. Az is nagyon izgalmas történet. Egy író, aki elvonul a világ elől, hogy megőrizze szerelmét, miközben csak levelek kötik az imádott nőhöz. A próbaidőszak egyik pontján azt mondta István: „Ne borotválkozzál meg!” De akkor hogyan fogom játszani a többi szerepemet? - kérdeztem. „Mindegy, majd meglátjuk - legyintett. - Legyen most egy kicsit más az arcod.” Én még egy kicsit vonakodtam, hogy meglátogatja egy fiatal riporter, és a Nobel-díjas író mégsem fogadhatja őt szőrösen, de István erre is azt mondta: „Nem biztos, hogy ez az írónak olyan fontos!” És elkezdtem borostásan próbálni. Csilla, a felesége hogyan reagált az új arcára? Hogy most olyan angolos kinézete lett. Szereti. Boldog civil, aki a bemutató után új férjet kap - vissza! Élvezi, hogy most sok embernek mekkora meglepetést jelent a szakállam. Mindenki azt mondja, hogy legyek ilyen. S ebbe minden szerep belefér. Alice szerepét Tóth Ildikó alakítja. Nem először játszanak együtt, ami bizonyára mindkettőjük számára könnyebbséget jelent egy ilyen szűk térben, intim színpadi viszonyban. Ez a harmadik alkalom, hogy együtt játszunk. Legelőször a Radnóti Színházban kerültünk össze Valló Péter rendezésében, az Anna Karenina pályaudvarban, Ildikó akkor még főiskolás volt, pici szerepet játszott. Én már akkor is rajongtam a tehetségéért, a lényéért, ahogy létezni tudott a színpadon. Aztán hosz- szabb szünet következett, de sok előadásban láttam és gyönyörködtem a játékában, majd három évvel ezelőtt a Mirandolinában találkoztunk újra, Székesfehérváron. Nagyon megörültem, amikor egyértelművé vált, hogy ő lesz a partnerem a Play Strindbergben. Edgar szerepe mekkora öröm volt? Először megrémített. Azonnal láttam, hogy ez rendkívül nehéz feladat lesz. Főleg annak tükrében, hogy pár héttel azelőtt fejeztem be egy ugyancsak komoly, kétszereplős munkát. Ráadásul mindkettőben egy kis szigeten élnek a figurák. Mondhatnám azt is, ez az évadom az elszigetelődés évadja. De ami Edgar és Alice életéből hiányzik, az az enyémből szerencsére nem, s ezért naponta hálát adok a Jóistennek. Ezek félrecsúszott sorsok. Vagy a tehetség hiánya, vagy a tehetségükkel való rossz bánásmódjuttatta őket a szakadék szélére. Ismerek kapcsolatokat, amelyekben számolatlanul zubog a pénz, és hihetetlen boldogtalanság uralja a családi fészket. De az már nem is fészek, hanem lövészárok. Rendezőit dicséri, hogy azóta sem hagyják unatkozni, hogy eljött az Uj Színházból. Ugyanezt érzem én is. De ők sem unják el magukat mellettem. „A Nemzetiben töltött éveimet cunaminaktartom..." (Somogyi Tibor felvétele)
