Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)
2016-04-02 / 76. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. április 2. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR Pizzát, kézzel A választó tudja, hogy a politikus színészkedik, mégis elvárja tőle A héten „robbant” (vagy inkább puffant) a hír az amerikai sajtóban: az egyik republikánus elnökjelölt, John Kasich arra vetemedett, hogy az előválasztási kampány során az egyik New York-i étteremben villával fogott neki a pizzának. A reakció azonnali volt: néhányan viccből, néhány teljesen komolyan kritizálni kezdték Kasich kormányzót. Hogy miért? New Yorkban a pizzát szigorúan kézzel eszik: szeletenként kettéhajtják, hogy kívülről csak tészta legyen, és úgy tömik magukba. A város lakói allergiásak arra, ha valaki ezt máshogy csinálja. Megtapasztalta ezt pár éve Bili de Blasio polgármesteijelölt is, aki késsel- villával fogott hozzá egy szelethez, ezzel majdhogynem kockára téve a győzelmét. Az, hogy végül kimászott a csávából, annak is köszönhető volt, hogy olasz származása okán jó kifogást talált az „európai stílusú” étkezésre. A példa persze banális, de nem teljesen irreleváns. A szavazók ugyanis sokszor hasonló, banális tényezők alapján hozzák a végső döntést. A választóknak van egy tudatos része, amely olvassa a napi sajtót (és nem feltétlenül hátulról), figyeli a politikai eseményeket és reagál rá. A maradék rész - a többség - azonban csak töredékeket tud az aktuális politikai agendából. Ezek a választók nem a politikai események, hanem egyéb jelek alapján döntenek. Hogy szimpatikus-e ajelölt, vagy a párt vezetője. Hogy milyen a ruhája, haja, szakálla, hangja. Hogy mutatósak-e a kampányanyagok. Hogy éppen melyik párt aktivistája volt a legmeggyőzőbb, vagy mosolygott a legszebben. Hogy melyik pártból ismer valakit. A sor folytatható. Itt jön a képbe a pizza. Nagyon sok New York-i számára a helyes „pizzatartás” fontos kulturális kód. Annak ajele, hogy valaki ismeri és tudja a helyi kultúrát, „egy a nép közül”. Minden jel szerint a választók egy jelentős részénél az ilyen szimbólu- mokjelentik a kulcsot ahhoz, hogy meghozzák a döntésüket arról, kire szavaznak. Az „egyszerű ember” képe, a politikusé, aki „egy közülünk”, nagyon vonzó, és a politikusok közül sokan próbálják ezt az imázst mutatni a külvilág felé. A dolog persze részben vicces, hiszen valójában mindenki tudja, hogy ez színház. Kasich kormányzó szinte biztosan nem enne kézzel pizzát, ha nem pásztáznák a kamerák. De a választók is tudják, hogy a politikusok színészkednek előttük, mégis elvárják tőlük. Ahogy Paul Taggart találóan megfogalmazta, „a legkülönlegesebb emberektől várjuk azt, hogy a legegyszerűbben viselkedjenek”. Amikor pedig a kampány véget ér és Kasich kormányzó és a többiek immár nem harcolnak a szavazatokért, akkor előkerül a fiókból a kés és a villa, szimbolikusan és képletesen is. Bár ez frusztráló lehet a szavazó számára, a szíve mélyén szerintem a kampány színházi jellegéről az is tud, aki ilyenkor felháborodik. És újra elhiszi, sőt elvárja azt, amikor pár évvel később megint az urnákhoz járul. MAJD 80 SZÁZALÉKBAN JÁTSZANAK SZLOVÁK ZENÉT, ÉS A PÁTRIA Andrej Danko (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Pm> LESZ A DANKO RÁDIÓ Könyvesboltsirató A könyv hónapja és a költészet világnapja után, nem sokkal a magyar költészet napja előtt szomorú hűre bukkantam a Face- bookon. Bezárás fenyegeti a keletszlovákiai régió egyetlen még működő magyar könyvesboltját. Kicsi a forgalom, nem elég a bevétel a fenntartási költségekre. Pedig a királyhelmeci üzlet remek helyen van, a város központjában, nem valahol az isten háta mögött. 1993-ban nyitotta ezt a boltot (is) a Madách Posonium, egy ideje magánkézben van, de hiába árulnak ajándéktárgyakat is, olyan kevés a vásárló, hogy a havi bevétel néha a bérleti díjra sem elég. Pedig azt a piaci viszonyokhoz képest meglehetősen baráti áron számítja meg a Királyhelmeci Református Egyházközösség. Emlékszem, mennyűe szomorú voltam, amikor 2009-ben bezárt a kassai magyar könyvesbolt, amely szintén a város szívében működött. A vége felé már szlovák könyveket is árultak, tele voltak a polcok agyagvázákkal, köcsögökkel, giccses dísztárgyakkal, de így sem tudtak talpon maradni. Aztán az egyetlen pozsonyi magyar könyvesbolt is lehúzta a rolót, pedig ott még borokat is lehetett kapni. Össze sem merem számolni, jelenleg hány üzletben vehetnek magyar könyvet tájainkon azok, akiknek ez valamilyen rejtélyes okból kifolyólag még mindig természetes igényük, és nem engedhetik meg maguknak, hogy ezért Magyarországra utazzanak. Tudom, most sokan azt mondják, hogy piacgazdaság van, és amire nincs fogyasztói igény, azt senkinek sem éri meg árulni. A fiatalabbak pedig nyilván az internetes könyv- rendelést preferálják, nincs szükségük „fizikailag” létező boltokra. Ezek a helyek azonban nem csupán üzletek voltak, hanem közösségi terek is, ahol mindig bele lehetett futni egy-egy ismerősbe, ahol a régió magyar kulturális rendezvényeire is árultak jegyeket, ahol a készséges eladók megrendelték a vásárlónak azt, amit nem talált a polcokon. Mivel hazai magánvállalkozók nem kaphatnak anyagi támogatást magyarországi szervezetektől, hiába sajnálkoznak és szurkolnak oly sokan az anyaországban, érdemben nem segíthetnek a bolt tulajdonosának. Az segítene neki, ha az itteni magyarok több magyar könyvet vásárolnának. Vagy ha kulturális szervezeteink illetékesei összedugnák a fejüket, esetleg jogászok, gazdasági szakemberek bevonásával, és valamit kitalálnának. 17 Meghasonlás CZAJLIK KATALIN M ég meg sem száradt a tinta a (titkos) koalíciós szerződésen, már itt is van az a helyzet, amikor a Hídnak szembe kell fordulnia önmagával, mindazzal, amit eddig képviselt, s főleg szembe kell fordulnia választói érdekével. A kettős állampolgárságot lehetetlenné tévő törvény az első Fico- komány nemzeti manifesztumának tekinthető, esszenciája a 2006-2010-es időszak uszitó magyarellenességének. Külön történet, hogy egy ennyire nyilvánvalóan demokráciaellenes szabályozás, amely ráadásul még az alkotmánnyal is ellentétes, miért része még mindig a szlovák jogrendnek, főként az újdonsült szlovák-magyar, vagy pontosabban fogalmazva, Fico-Orbán-barátság fényében. Érthető tehát, hogy a Híd a kezdetektől fogva ellenezte a jogszabályt, s több lépést is tett annak eltörlése érdekében. A törvény újra a parlamentben van, ám Bugárék most nem támogatják, ugyanis azzal megszegnék az érthetetlen okokból titkos koalíciós szerződést. Nem irigylésre méltó a hidas képviselők helyzete, mert szónok legyen a talpán, aki ezt a választóinak el tudja magyarázni. Ez azonban legyen az érintettek problémája. Egy dolog biztos: jobb, ha Bugár és csapata gyorsan hozzászokik az érzéshez, mert boritékolható, hogy a mostani helyzethez hasonló lesz még bőven az elkövetkező években. Kérdés, hogy ez a meghasonlás (most így kell tennem, bár tudom, hogy ez nem helyes) meddig űzhető. Ahogyan az is, hol van az a határ, ami már a Hídnak sok lesz. Kíváncsian várjuk, miként fog Bugár és csapata viszonyulni mondjuk egy újabb smeres korrupciós botrányhoz. Mert hogy lesz ilyen, afelől nincs kétség. Ha ugyanis a saját értékrendünkkel szöges ellentétben állókkal akarunk barátkozni, számolnunk kell azzal, hogy a saját értékrendünkkel szöges ellentétben álló dolgokat kell majd csinálnunk. A jövő elkezdődött. Sej, a mi lobogónkat... NAGY IVAN ZSOLT K edd este, a magyarországi tavaszi szünet utolsó napján, politika ellen beoltott, még híradót sem néző matektanár barátom azt kérte a feleségétől, vasaljon neki kockás inget, mert másnap tüntetni szeretne az oktatási rendszer jobbításáért. A kérdés az, hogy politizál-e ezzel a jámbor tudós, vagy egyszerűen csak érintettként (elszenvedőként) kiáll saját érdekei mellett? Normális országban persze ez nem kérdés, az egyénnek és a közösségnek egyaránt joga kiállni saját érdekeiért. Sőt, több ennél, kötelessége önmagával, illetve a közösséggel szemben. Ha nem ért egyet a követelésekkel, akkor nyilván megteheti, hogy szembeszáll, vitatkozik, érvel egy tüntetés ellen, vagy akár ellenakciót szervez. így működik ugyanis az öntudatos ember: a pénzéért elvár, illetve ha azért azt kapja, amit elvár, akkor kiáll érte és megvédi. Ez nem politika, ez civil magatartás. A gondolkodó ember eszköze. Ám éppen e ponton bukik el az egész Magyarországon, amely a fenti logikát követve tehát nem normális ország. (Nem, tényleg nem az.) Magyarországon ugyanis a hatalom a követezőket nem szereti egy emberben: ha gondolkodik, ha öntudata van, ha tisztában van az érdekeivel, pláne, ha ezekért kiáll. Ennyi. Aki pedig mindezt mégis megteszi (legyen szó ötvenezer tüntetőről március 15-én, vagy 15 ezer tiltakozó tanárról, diákról, szülőről), az ugye nem civil egyén, hanem politikai aktivista. Azokat meg pláne nem szereti Orbán Viktor kormánya. Illetve mégis, de csak akkor, ha mellettük állnak ki. Bár akkor már nem politikai aktivisták, hanem nyilvánvalóan civilek, akik ugye egyszerűen csak kiállnak a kormány nagyszerű intézkedései és elvei mellett, és ha kell, megvédik, sőt, tüntetnek ezekért. Ha hallottak már a Békemenetről, úgy pontosan tudják, mire gondolok. Aki pedig csak kicsit idősebb, az kapásból tudja azt is, hol látott már ilyesmit. Mikor és hol volt imperialisták szolgálója az, akinek önálló véleménye volt, mikor és hol volt ellenforradalmár az, akinek a hatalom szava hazugnak tűnt, mikor és hol volt osztályellenség az, aki még a száját is ki merte nyitni. Tudja, mikor és kinek kellettek látványos PR-akciók, amelyek a nép támogatását, illetve a vezetők iránti, imádattal teli rajongást voltak hivatottak demonstrálni - legyen az akár aláírásgyűjtés (nevezzük például Nemzeti Konzultációnak), referendum (nevezzük kvótanépszavazásnak), esetleg élőkép egy nemzeti ünnepen. Az országot pedig eközben az erre hivatottak szép csöndben szétlopták! Magyarország visszatért a 20. századba: már a nyolcvanas évek elején vagyunk - jönnek a hetvenesek. UI. A héten meghalt Biszku Béla, az '56 utáni megtorlásokért felelős belügyminiszter. Nyugodtan távozott. A szerző magyarországi publicista
