Új Szó, 2016. március (69. évfolyam, 50-74. szám)
2016-03-10 / 58. szám, csütörtök
ÍVŰI! Horgász 2016. március • www.ujszo.com ÜJ SZÓ HOBBI I Görbüljön a bot! Catch and Release. Fogd meg, és engedd vissza! Ugye, ismerős? Olykor belenézek egy-egy videóba, tévében sugárzott filmbe, ahol a szakik kivétel nélkül visz- szaengedik a halat. A már-már vallássá váló, az átlaghorgászt frusztráló „korparancs" szerint minden halat vissza kell adni a víznek, hadd ússzon és éljen boldogan tovább. Mi, horgászok pedig üdvözült mosollyal, üres tarisznyával távozzunk a víztől, majd, ha netán mégis harcsapörköltre vagy halászlére szottyanna kedvünk, kizárólag a boltban vett halat használjuk gasztronómiai gyönyörérzetünk kielégítésére. Amely halat valahol valakik ugyancsak kifogták. Persze, érthető a logika: vizeinkben egyre kevesebb a hal, mert a horgászok mindent elvisznek. Ha nem megenni, ledarálva feletetni otthon a tyúkokkal, ne adj isten disznókkal. Bár ez sem ilyen egyszerű. A halak nagy vámszedői nem a horgászok, hanem a folyószabályozás, amely felszámolja az ívóhelyeket, az erőművek, amelyek meggátolják a még meglevő ívóhelyek elérését, az ipari szennyezés (a ciántól a kőolajig), és a vizek farkasainak, a kormoránoknak az értelmetlen, nyakló nélküli védelme. Csak riogatni szabad őket, ami a gyakorlatban úgy működik, hogy egyik vízről a másikra zavaijuk csapataikat. S lehetne még sorolni. Az sem mindegy persze, hogy folyóvízre jár-e a pecás, vagy az egyesület halastavára, ahol évente kifog mondjuk húsz-huszonöt kiló pontyot. Feltéve, hogy sok ideje van. Ha kevés, annyit sem. Vagy mehet magánvízre, ún. horgásztóra, ahol a napijegyen kívül a halat is megfizeti. (Ez utóbbit nem is sorolom a normális vizek közé.) Hanem maradjunk a szövetségi, „közös" vizeknél, a folyóknál és a gasztronómiánál. Sőt, a horgászat alapfilozófiájánál, amelynek lényege, hogy zsákmányoljuk a halat. Évezredek óta. Mert a horgászat azért csak arról szól, hogy meg is esszük azt, amit fogunk. A rántott ponty, a sült keszeg ráadásul ízletesebb, mint a hekk. A kérdés tehát nem úgy áll, hogy vagy mindent vissza, vagy semmit, hanem mit és mennyit. Erre elég egyszerűnek tűnik a válasz. Egy tíz kiló fölötti pontyot logikus, hogy visszaengedünk. Egyrészt mert túl zsíros, másrészt mert rengeteg utódot hozhat a világra. Aztán a ritka, veszélyeztetett fajokat sem visszük haza (pl. compó). Részemről a márna sem kerül fazékba, de a paduc, jászke- szeg vagy balin sem tartozik a gasztronómia csúcsára. A nagy harcsákat sem kellene irtani, hiszen balgaság azt hinni, hogy kizabálják a pontyot a tóból. Csak ott eszi, ahol nincs elég fehérhal. Egyszóval nem kell mindent visszaengedni, de nem is kell mindent hazavinni. A horgászengedélyt nem azért vesszük, hogy az egész rokonságot, kiterjedt ismerősi kört ellássuk hallal. Arra ott van a bolt. JÓ TANÁCS Milyen színű legyen a zsinór? MIVEL A HORGÁSZAT A RAVASZSÁGRÓL SZÓL, ARRÓL, HOGYAN JÁRJUNK TÚL A HALAK ESZÉN, SOK KÉRDÉS VETŐDIK FEL A PECÁZÁSHOZ HASZNÁLT ZSINÓR SZÍNÉVEL KAPCSOLATBAN IS. AZ ALAPKÉRDÉS UGYANIS AZ, HOGY MIT LÁT A HAL? MILYENNEK LÁTJA A SZÍNEKET, AMELYEKET AZ EMBERI SZEM JÓL MEG TUD KÜLÖNBÖZTETNI? OLYANNAK LÁTJA-E A SZÍNEKET, MINT Ml? MIT LÁT A HAL? E kérdésben némi tanácstalanság van az etológusok és halbiológusok körében. Nem bizonyított ugyanis, hogy a halak látják-e a színeket, vagy csak sötét és világos árnyalatokat tudnak megkülönböztetni. Ezek alapján aztán nehéz eldönteni, milyen színű legyen a zsinórunk, hogy ne riassza el a halakat. Ráadásul azt sem tudhatjuk, hogy az egyes színek milyennek látszódnak a levegőben s milyennek a vízben. Az még megállapítható, milyen a fénytörés, a színspektrum, de hogyan képződik ez le a halak szemében, agyában? A pergetőhorgászok még abban sem tudnak közös nevezőre jutni,'hogy milyen színű illetve színkombinációjú rapalák, wobblerekjók nappal, melyek megfelelők éjjel, ragyogó napsütésben vagy alkonyati fényváltáskor. A többség azért- s nem véletlenül, hanem soksok tapasztalattal a birtokában- azt állítja, a szín elhanyagolható, különösen éjszaka. Ilyenkor a hal a rezonanciára, a műcsali mozgására, veretésé- re mozdul és támad. Nappal viszont egyértelmű tapasztalat, hogy például a csuka a piros, sárga és fekete színű műcsalikat illetve ezeknek a színeknek a kombinációit kedveli. Tudjuk ugye, hogy a csukának nagy szeme van, s ez nem véletlen. NE A ZSINÓRRAL DIVATOLJUNK De a „letett botos" horgászatnál is nagy szerepe van a színnek. Gyakran tapasztalja az errlber, hogy a legdörzsöltebb pontyozó horgászok orsóinak óriási dobján a szivárvány minden színében játszó monofil zsinórok százméterei virágoznak. Narancs- és citromsárga, világos- és sötétzöld, fekete és fehér, sőt kék színű kanócok merülnek a vízbe. Különösen a narancssárgának van nagy divatja. Pedig ha egy kristálytiszta vizű bányatóban horgászunk, ahol a víz feneke kavicsos, agyagos, márgás, ott a rikító szín eléggé szemet szúró. Más a helyzet a zavaros vízben, amikor a látótávolság alig egyméternyi. Ilyenkor a hal (s ide sorolhatjuk főleg a békés halakat) nem sokat lát. A ponty például az eleséget inkább a szaglószerveivel, bajuszkájával „tapogatja" le,, vagy a szájába véve ízlelgeti és köpködi ki-be többször, mielőtt lenyelné. (Érdekes tapasztalat, hogy azokban a tavakban, ahol vastag az iszapréteg, hosszabbra nő a pontyok bajusza, ami a táplálékkeresés módjáról árulkodik.) Ráadásul más a helyzet a gazdag növényzetű, hínáros, sulymos, békalencsés, gyékényben és nádban gazdag vizeknél, és megint más egy hegyi patak esetében. A lényeg, hogy igyekezzünk a környezet színéhez idomulni. Mindebből logikusan adódik, hogy ahol sok a korhadt falevél, fatörzs és korhadt gally a fenéken, ott jobban megbújik a fekete és a sötét színárnyalatú zsinór. Ahol tiszta a víz, és a láthatóság több méter, ott fokozottan kell ügyelni a szín- telenségre. Ha például meleg nyári napon pontyozunk, amikor finnyásan eszik a hal, a színes neonzsinórok riasztják az amúgy is gyanakvó halakat. Nem a reklám íratja le, de például az Excalibur Camou, japán gyártású zsinór az egyik legláthatatlanabb. Egyetlen hátránya a kissé borsos ára. Nem kell azonban feltétlenül a legdrágább zsinórt erőltetni, elég, ha törekszünk a szürke, szürkésfehér, zöldesszürke és más, kevésbé hivalkodó árnyalatú damilok használatára. Nálam például a folyami pontyozásnál, amurozásnál etalonnak számít a jó „öreg" Trabbuco, fekete színben. Sok nagy pikkelyest sikerült szákba terelnem ezzel a nem drága, de nagyon szívós zsineggel. NAGY- ÉS KISSZEMŰ HALAK A zsinór színének az egyes halfajták szerint is van némi szerepe. A víz felső régióiban cirkáló balin vagy domolykó például (különösen, ha a nap sugarai is visszaverődnek) a zsinór színét sokkal jobban látja, mint például a fenéken bóklászó harcsa, amely kis szemével amúgy sem tartozik az „éleslátású" fajok közé. Természetesen egy-egy zsinórfajta más-más funkcióhoz lett kialakítva. Pergetés- kor például nem valószínű, hogy a hal a furcsa, vékony, mozgó „fűszálat" figyeli, sokkal inkább az izgalmasan verető műcsali kelti fel az érdeklődését. Éjszakai pergetéskor ráadásul az élénk színű zsinór hasznos lehet, mert jobban látjuk, merre dobjuk és húzzuk a csalit, végső esetben fárasztjuk a megfogott halat. A zsinórok esetében is elmondhatjuk, hogy a tapasztalat a tudás atyja, jobb, ha magunk kísérletezzük ki, milyen zsinórt használjunk folyóvízi márná- záshoz, tavi pontyozáshoz, vagy éjjeli süllős pergetéshez. S ne feledjük: a szín - bármily fontos - csak egyik attribútuma a jó zsinórnak. Néha nem is annyira a szín riasztja a halat, mint a rugalmatlan, vastag zsinór durvasága, keménysége. KÖVI
