Új Szó, 2016. február (69. évfolyam, 25-49. szám)

2016-02-27 / 48. szám, szombat

20 SZALON 2016. FEBRUAR 27. www.ujszo.com Lear király közismert története korántsem követelt ki magának lírai zenét Aribert Reimann legendás operájában, melynek magyarországi bemutatója nemrég volt a Magyar .Állami Operaházban, s melyet a közönség a monumentális Shakespeare 400+ fesztiválon (május 17-től június 22-ig tart majd) egyéb, Shakespeare-ihlette operák, balettek társaságában láthat újra. Egy nem lírai Lear opera 1979- ben jelent meg CD-n (egy év­vel korábban mutatták be) a Deutsche Grammophon kiadá­sában, majd 2009-ben az Oehms Classics is újra kiadta: kortárs ope­ráknál ez nagy szó. Ahogy az is, hogy Jean-Pierre Ponnelle rende­zése is kiállta az idő próbáját: ezt a klasszikus rendezést rekonstruálta hatványozott műgonddal Anger Ferenc és Zöldy Z Gergely Buda­pesten. A gyönyörűséges tablók és képpé váló, megelevenedő zenei térké­pek költészete méltó Shakespeare világának látomásosságához: érezhető valósággá vált, ahogy a mese rítussá és szakrális cse­lekvéssé alakult. Amikor Lear a halott Cordeliát tartva ének­li halálba magát, a szuggesztív expresszionizmus egy különösen hatásos válfajával szembesülünk: egyszerre érzékeljük a külső világ kérlelhetedenségét és labirintus­szerű reménytelenségét, valamint a belső történések irracionális érzékenységét. A Reimann-féle Lear ugyanis elsősorban a belső, azaz a lelki és a társadalmi téboly briliáns analízise. A sikolyok, zajok, zörejek, a hallucinációs, horrorisztikus és szinte hisztéri­kus elemeket ragyogóan ellensú­lyozza a meg-megcsillanó líraiság, illetve a borzalomból megszülető katarzisszerű pátosz. A draszti­kus, elképesztően brutális, szinte anarchista zene felfokozott exp­resszivitása minden romantikát nélkülöz: a reneszánsz archai­kus mélységeihez sokkal köze­lebb áll. A dodekafónia, illetve a szerializmus fantasztikus drama­turgiai alkalmazása kapcsolja ösz­sze a két kegyvesztett, Cordelia és Edgar sorsát, de a szereplők kap­csolatrendszerét is „behálózza”. A nővérek jellemrajza zeneileg is elkülönül, felismerhető: a leke­rekített, kiegyensúlyozott lírai­ság Cordelia sajátja lesz, Goneril kimért és „szögletes” szólama boszorkányosán baljós, Regan pedig mindig túlzó, melizmákkal terhelten cikornyás és betegesen hisztérikus. Edmund a radikális brutalitás sátáni karakterét nyeri el. Reimann zenéje sokat köszön­het Berg és Webern zenepoétiká­jának, ugyanis belőlük kiindulva született meg a 20. század egyik legprovokatívabb hangú operája. Lear szerepe kifejezetten Diet­rich Fischer-Dieskau számára (és ösztönzésére) íródott, akit a zene­szerző még zongorakísérőként és korrepetitorként ismert meg. A kortárs, illetve modern opera sikerének titka nem kis mérték­ben az együttes összjátékán ala­pul: a magyarországi verzióban minden együtt volt ahhoz, hogy a darab életre keljen. A főszerepet a kiváló Tómas Tómasson énekelte, különösen hatásosnak bizonyult Matthew Shaw kontratenor ala­kítása, de a női szerepekben fel­lépő Caroline Melzer, Bátori Éva és Rálik Szilvia is kitett magáért. Stefan Soltész vezényelt. Csehy Zoltán Aribert Reimann: Lear. Magyar Állami Operaház, Budapest Jean-Pierre Ponnelle munkája kiállta az idő próbáját - ezt a klasszikus rendezést rekonstruálta hatványozott műgonddal Anger Ferenc és Zöldy Z Gergely Budapesten (Fotók: Magyar Állami Operaház) Kurtág 90 - egy hét egy élő klasszikus tiszteletére G őz László heroikus vállal(koz)ása, a Bu­dapest Music Center Mátyás utcai épülete nemcsak a budapesti koncertélet új játszóhelye, hanem a kortárs zene szempontjából forra­dalmi változást hozott, új kor nyitá­nyát jelentette. Az itt működő Ma­gyar Zenei Információs Központ és Könyvtár mintegy 90 ezer tételből álló, ingyenesen látogatható gyűj­teménye könyveivel, kottáival, hanghordozóival a magyar kortárs zene és dzsessz páradan adatforrása; ide költözött az addig külföldön működő, nagyhírű Nemzetközi Eötvös Intézet Alapítvány, és itt van Budapest egyik legjobb akusztikájú koncertterme, ahol egymást köve­tik a fontosabbnál fontosabb kor­társ zenei hangversenyek. A BMC fő szervezője és központi helyszíne az élő magyar zeneszerzők évfor­dulóiról való megemlékezéseknek. Ilyen volt a Jeney 70 (Jeney Zol­tán születésnapjára), az Eötvös 70 (Eötvös Péter születésnapjára), az idei nagy vállalkozás pedig a Kurtág 90 - Kurtág György 90. születés­napjának tiszteletére. A társzerve­zők, a Zeneakadémia és a MÜPA közreműködésével 8 nap alatt 10 rendezvénnyel ünnepelték a ma­gyár és nemzetközi zenei élet egyik legnagyobb alakját, a már életében klasszikussá emelkedett kortárs ze­neszerzőt. Az első két koncerten sajnos nem lehettem jelen, de a szakmai és laikus közönség szinte egyöntetű lelkesedése alapján az első estén elhangzó, 1981-ben bemutatott és Kurtágnak a nemzetközi elisme­rést meghozó, A boldogult R.V Truszova üzenetei című dalciklus, Kurtág „orosz korszakának” első darabja, az Anna Ahmatova verse­ire írt Négy Ahmatova-költemény, valamint a cimbalomra írt Szálkák méltó nyitánya lehetett a fesztivál­nak. (A zeneszerző 50 éves korában tanult meg oroszul, majd több mű­vet komponált orosz szövegekre.) Kurtág műveinek jelentős hánya­dát alkotják a Jelek elnevezésű, a hetvenes évek elején indult és máig is gyarapodó, bővülő ciklus minia­tűr darabjai, melyek miatt Kurtágot egyesek a kis formák művészének is nevezték, ez azonban több szem­pontból is tévedés, illetve pontadan meghatározás. Egyrészt mert a „mi­niatűrök” mellett ott vannak - az utóbbi években egyre szaporodó - nagyobb formák is, másrészt pedig: ezek a néha megdöbbentően rövid művek hiheteden drámai feszült­séget hordozó, formailag is töké­letesre csiszolt remekek. Ráadásul, ha értő művész nyúl hozzájuk, konzekvens, összetartozó nagyobb egységeket is alkothatnak. Ilyen szintetizáló, Kurtág művészetét mé­lyen, alaposan ismerő és hitelesen interpretáló művész Csalog Gábor. A Zeneakadémia kamarazene tan­székének docenseként, nemcsak az oktatásban használja a Kurtág-mű- veket, hanem Lúdium elnevezésű kamaraegyüttesével 2009 óta rend­szeresen állít össze koncertműsoro­kat (az utóbbi években Kemenes András zongoraművésszel közö­sen), melyekben a rövid művekből csodálatosan egységes hatást nyúj­tó, revelatív produkciók születnek. Ezek legfrissebbjét hallhatta a má­sodik este közönsége a BMC-ben. A harmadik estén az UMZE Ka­maraegyüttes Rácz Zoltán vezény­letével a magyar kor- és pályatársak művei hangzottak el. Számomra a legörvendetesebb Szőllősy András Elégiája volt. Meggyőződésem sze­rint Szőllősy életművének értéke a Kurtágéhoz és Ligetiéhez mérhető, mégis jóval kevésbé ismert és keve­sebbet játszott, mint világhírű kor­társaié. Az Elégián kívül elhangzott még Ligeti András csellóversenye Rohmann Ditta ihletett szólójá­val, valamint Vidovszky László Promenade-ja és Jeney Zoltán Herakleitoszi töredékekje. Kurtág számára a zeneszerző elődök közül talán Bach a legfontosabb, a leginkább meghatározó. Kruppa Bálint (hegedű), Tornyai Péter (brá­csa) és Zétényi Tamás (cselló) Bach háromszólamú invencióit és a Jelek, játékok, üzenetek egyes darabja­it komponálta egységes műsorrá, ismételten bizonyítva, hogy Bach és az igazán értékes kortárs művek között lenyűgöző összhang lehetsé­ges. A koncert második részében a Nemzeti Filharmonikusok kama­razenekara és a Nemzeti Énekkar előadásában Olivier Cuendet-nek a Játékokból készített kamarazene- kari átiratai és Kurtág-kórusművek (Klárisok, Pilinszky János: Körkép és hattyúdal) hangzottak el. Kocsis Zoltánnak diákkorában az őt tanító Kurtág György kéziratos hangjegyfüzetet állított össze. A so­rozat következő koncertjén ebből játszott, ezt mutatta be a zongora- művész, karmester a BMC-ben. A születésnapi (február 19.) ünnepi nagy koncertre a Zeneakadémia nagytermében került sor. Itt az Üzenetek és az Új üzenetek ze­Kurtág György köszöntése a tiszteletére rendezett hangverseny előtt, a budapesti Zeneakadémián (MTi-feivétei) nekarra, a Kettősverseny csellóra és zongorára, az eredetileg zon­goraversenynek induló .. .quasi una fantasia. ..és - magyarországi bemutatóként - Kurtág legutób­bi zenekari műve, a Pierre Boulez születésnapjára írt Petit Musique solennelle hangzott el, valamint különleges érdekességként Kur­tág Györgynek zeneszerző fiával, ifj. Kurtág Györggyel közösen írt műve, a Zwiegeschprach - dialógus szintetizátorra és kamarazenekar­ra. Felemelő, zeneileg, szellemileg izgalmas koncert volt, melyet a té­vedésből megszólaló és csak sokára elhallgattatott tűzriadó sziréna sem tudott igazán megzavarni. A 90. születésnap megünneplé­sében a Művészetek Palotája is szerepet vállalt: február 20-án este a Fesztivál Színházban Kur­tág Judit dokumentumfilmjének részletei „zenei köszöntőkkel” váltakoztak, melyeket nemzetkö­zi viszonylatban is a legnevesebb Kurtág-előadóknak számító mű­vészektől - valamint elektronikán közreműködve ifj. Kurtág György­től - hallhattunk. Hiromi Kikuchi (hegedű), Ken Hakii (brácsa), Xelo Giner (szaxofon), Szalai András (cimbalom) újra igazolta koncer­teken és CD-felvételeken is bizo­nyított „Kurtág-értését”, poétikája iránti érzékenységét, Pierre-Laurent Aimard zongorajátéka viszont számomra nem volt olyan, a lélek legmélyebb rejtekéig hatoló, az ér­telemre is lenyűgöző erővel ható, mint egyes magyar kollégáié. Az est második részében Kurtág György egyik legnagyobb szabású, időben is leghosszabb műve, a Kafka-tö- redékek hangzott el, az ugyancsak Kurtág-specialista Keller András (hegedű) és Juliane Banse (szoprán) előadásában, mintegy megkoronáz­va az egész heti ünnepségsorozatot. A nálam szerencsésebbek vasárnap este még A csaknem ismeretien Kurtág és Virágok a régi muzsika kertjéből címmel hallhattak kétré­szes koncertet a BMC-ben Kurtág ritkán játszott, valamint számára fontos zeneszerzők műveiből, hét­főn pedig Magyarország legrégebbi hivatásos komolyzenei együttese, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara ünnepelte a mestert a Magyar Állami Operaházban. Befejezésül a MTA BTK Zenetu­dományi Intézete rendezett Tudo­mányos Fórum Extra: Kurtág - 90 címmel tudományos tanácskozást Kurtág művészetéről és helyéről az európai zenetörténetben. A Kurtág 90 rendezvénysorozat méltón ün­nepelte meg az egyik legnagyobb élő magyar művészt, felejthetetlen, sokáig ható koncertélményeket nyújtott a hallgatóknak, és új hitet, reményt adott a kortárs zenét sze­retőknek: a helyzet nehéz, de nem reménytelen. Az ilyen művészi ér­tékű, ekkora hatást kiváltani képes zenének előbb-utóbb meg kell ta­lálnia az utat a hallgatók szélesebb köréhez is, különösen, ha ehhez olyan segítői lesznek, mint a Kurtág 90 kezdeményezői, szervezői. Hizsnyan Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom