Új Szó, 2016. február (69. évfolyam, 25-49. szám)
2016-02-20 / 42. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. február 20. SZOMBATI VENDÉG 9 Dandinit játssza Eszenyinél Jirí Brückler: „Idősebb korban talán majd Don Giovanni leszek, vagy a Herceg a Figaró házasságában..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Harminckét évesen az operairodalom kiemelkedő szerepeiben remekel Jirí Brückler, a prágai Nemzeti Színház lírai baritonja. Mozart, Verdi és Leoncavallo mellett Rossini hőseivel is könnyen azonosul. Dandinit, Rossini Hamupipőkéjének álhercegét Eszenyi Enikő rendezésében formálja meg férfias bájjal, finom humorérzékkel, de legfőképpen: bravúros énektechnikával. A nemzetközi énekversenyeket nyert fiatal művész eddigi pályájának egyik fontos eseményeként jegyzi a pár héttel ezelőtt bemutatott előadást, akárcsak azokat az estéket, amelyeken Jósé Cura partnereként a Bajazzók Silvióját énekelte Český Krumlov Várkertjében, ahol nem a színpad, hanem a nézőtér forog színváltozásnál. Ezzel a hanggal pop- vagy rocksztár is lehetett volna Libe- recben, ha tizennyolc éves korában nem indul el Prágába, hogy előbb klasszikus éneket tanuljon a konzervatóriumban, majd elvégezze az operatanszakot a zene- művészeti főiskolán. Elég későn jöttem rá, hogy az opera lesz az én műfajom. Kiskoromtól fogva különböző hangszereken játszottam, énekkari tag is voltam, de ott is csak hülyéskedtem a fiúkkal. Három társammal együtt el is küldtek aztán. Nem kötött le az éneklés. A furulya, a klarinét, a szaxofon jobban érdekelt. Tizenhat éves lehettem, amikor az egyik osztály- társnőm a West Side Story egyik dalát akarta előadni, s mivel duettet választott, kellett neki valaki, aki a férfiszólamot elénekli. O beszélt rá, hogy próbáljam meg. Ez a dal engem is megfogott. Ereztem, hogy van hozzá tehetségem, de az édesanyám azt javasolta, még mielőtt énekesi pályára lépnék, tanuljak ki valamilyen szakmát. így végeztem el a bútoripari szakmunkásképzőt, de ahelyett, hogy beálltam volna műbútorasztalosnak egy libereci műhelybe, egy neves prágai énektanár biztatására elkezdtem a konzervatóriumot. De fúr-farag még ma is? Bár nincs műhelyem, időnként feléled bennem a vágy, és eszkábá- lok valamit. Kisebb szekrényt, tévéasztalt, cipőtartót. A falióránkat is én restauráltam. Tölgyfával szeretek dolgozni. Hány operát látott, mielőtt eljegyezte volna magát a műfajjal? Kettőt. A sevillai borbélyt szeretnem. Figaro alakja is nagyon tetszett. Az ilyen típusú szerepeket ma is szeretem. A legelső opera, amit láttam, Az eladott menyasszony volt. Azon egyfolytában vihogtam. A címszereplő lehetett vagy hatvanéves, s az nekem, az akkori kamasznak kicsit túlkoros menyasszonynak tűnt, és bizony irgalmatlanul testes volt, több mint száz kiló. A konzervató- riumi éveket megelőzően egyébként tagja voltam egy country- együttesnek. Sok fellépésünk volt, fesztiválokra is jártunk. Az amerikai countryt azóta is szeretem. De mivel másfajta énektechnikát igényel, mint az opera, abba kellett hagynom. Nem tett volna jót a hangomnak. Főiskolás éveimben már a Nemzetiben énekeltem. A tenorokról az az általános nézet, hogy valósággal bolondjai a női nemnek. A baritonokra ez mennyire j ellemző? A baritonok nárcisztikusabbak. A basszbaritonokra talán a szivar és a kellemes kocsmázás jellemző. Minél mélyebb a hangjuk, annál kényelmesebbek. És bölcsek, megállapodottak. Nem fáj a fejük a mindennapi gondoktól. A legtöbbet a szopránénekesnők panaszkodnak. Színpadon ők a leghisztisebbek, de rögtön utánuk a tenorok következnek. Idősebb korban talán majd az önimádó Don Giovanni leszek. Vagy a Figaro házasságában a Herceg, aki... csak az Isten tudja, mit gondol magáról. Vagy a hajával, vagy a sza- kállával van elfoglalva. Igen. Én nem vagyok ennyire hiú. Vegyük csak a klasszikus operaszerzőket. Mennyire bőkezűek a baritonokkal? A tenoroknak izgalmasabb szerepeket írtak, sokkal szélesebb skálán mozgatják őket. De kevés az igazán jó tenor. A jó baritonból és a jó basszbaritonból sokkal több van. A nőknél más a helyzet. Szopránból van a legtöbb. Azért is olyan harcosak egymással szemben. Mindenki ki akarja szakítani a maga szeletét, helyét, pozícióját. Harmincévesen, ezzel az arccal én még nem énekelhetek Rigolettót, bármennyire vágyom is a szerepre. A baritonoknál később jönnek az igazán nagy lehetőségek. De azért nem sietteti az időt. Vagy igen? Szerencsére eddig is sokféle szerepet énekelhettem, és többféle rendezésben. Masettót a Don Giovan- niban, Almaviva grófot a Figaro házasságában, Moralest a Carmenben, Pinget a Turandotban, Papagenót a Varázsfúvolában, Rodrigót a Don Carlosban. Nem kell siettetnem az éveket. Toniót is türelemmel várom a Bajazzókban. Remélem, nem kerül el a szerep. A súlyos drámai feladatok megterhelik a hangszálakat. Fiatal korban kimondottan veszélyesek. Aki nem figyel erre, sokat ronthat a hangján. Csajkovszkij zenei világa menynyire áll közel az egyéniségéhez? Vonz nagyon. A románcait is szeretem. Az Anyeginből előadtam már néhány áriát, a következő évadban talán el is játszhatom a szerepet, Pil- zenben. De előtte még egy hosszabb japán tűmé vár rám. Český Krumlov európai hírű parkszínházában két nyáron énekelte Silviót, a Bajazzók szenvedélyes parasztlegényét Jósé Cura mellett. Este fél tíz után, a szabad ég alatt egy világsztár partnereként - ez biztosan nagy élmény lehetett. A délutáni főpróbákat sem fogom elfelejteni soha. Rekkenő hőségben énekelni iszonyatosan nehéz. Jobb, ha kicsit hűvösebb az idő, vagy enyhén párás. Český Krumlov festői parkjában késő este csodás érzés színpadra lépni. Szinte velünk együtt lélegeznek a fák. Jósé Curá- val óriási élmény volt az előadás. A próbafolyamat legelején azt hittük, minden egyes alkalommal megtartja majd a három lépés távolságot, elvégre világsztár. Nagy meglepetésünkre nem így viselkedett. Kezdettől fogva nyitott és közvetlen volt. És vérprofi! Látni rajta, hogy ez az élete, hogy halál komolyan veszi a hivatását, és minden szerepére százszázalékosan felkészül. Nemcsak remek énekes, hanem csodálatos színész is. Hatalmas iskola volt számomra, hogy közvetlen közelről láthattam, ahogy a maximumot hozza ki magából. A koncentráltság legmagasabb fokát tapasztaltam nála, s azt, hogy nem játssza, hanem éli a szerepét. A fináléban Canio, a vándorkomédiások vezetője a felesége iránti féltékenységből leszúrja az asszony szívébe gyorsan beférkőzött Silviót. A színpadon ez valóban úgy festett, mintha Cura végzett volna velem. Ha csak az öklébe futottam volna, azt is megérzem, annyira valósághűen játszott. Számomra is hátborzongató volt, ahogy felvillant a kezében a kés. Énekelt már olyan karmester irányításával, akivel nem szeretne újra együtt dolgozni? Szerencsére csak egyszer. Levezényelte a művet, de érezhetően semmi köze nem volt hozzá. Aztán van a másik véglet, amikor a dirigens annyit hozzátesz, hogy saját ízlésére formálja a művet. Pár évvel ezelőtt Fischer Iván vezényletével öt koncertfellépésem volt Budapesten. Már a legelső próba is élmény volt vele, az öt előadás pedig öt eufórikus este. Szakmai alázat, precizitás, odaadás. Tekintélyéből fakadóan még a viccelődéseit is fegyelmezetten fogadta a zenekar. Ilyet még soha, sehol nem tapasztaltam. S megélt már olyat, hogy egy váratlan történés miatt ön volt megmosolyogtató? Beugrásom volt a Don Giovanni- ba, s Masettóként le kellett térdelnem Zerlina előtt. Mivel nem rám szabták a nadrágot, hanem a kollégámra, elég feszesen állt rajtam, és az ominózus pillanatban széthasadt a fenekemen. Végig kilátszott az alsónadrágom. A nézők azonnal észrevették és lereagálták, egyedül a partnemőm nem értette, mi történt. Technikailag mi volt eddig a legigényesebb szerepe? Rodrigo a Don Carlosban. Verdi mindig nehéz feladat elé állítja az énekest. És Rossini? A Hamupipőke Dandinija láthatóan közel áll az egyéniségéhez. Szeretem a vígoperákat. Minél többet kell komédiáznom a színpadon, annál nagyobb élvezettel játszom. Eszenyi Enikő kreált is minden szereplőnek szellemes, megmosolyogtató helyzeteket. Már az első próbán olyan szituációkat teremtett, hogy mi csak ámuldoztunk. Mi lesz ebből? - kérdeztük egymást. Szokatlan volt, hogy ennyire „megmozgatott” bennünket. Rengeteg akciót fűzött össze. Izgultunk is mindannyian, hogyan lehet így énekelni. De aztán minden a helyére került, és a legdúsabb szituációkat is sikerült megoldanunk. Enikő százszázalékos színházi előadást rendezett. Kollégáim közül nem egynek ez sokkszerű élmény volt, én végig élveztem. Minden jelenetet aprólékosan kidolgoztunk. Tíz év múlva mi jut majd eszébe erről az előadásról? Enikő kiapadhatatlan energiája. A szenvedélytől fűtött instrukciói. A hatalmas színházimádata. S hogy ami a szívén, az a száján. Szeretem az ilyen rendezőket. Jobb, ha kimondja, mit gondol, mintha kénytelen-kelletlen elfogadná, amit nyújtok neki. Inkább jelezze, hogy mást akar, s akkor újabb ajánlattal állok elő. Enikőnél minden helyzet tiszta volt, világos és egyértelmű. Azonnal jelzi, ha valami nem tetszik neki. Még a bemutató előtti percekben is képes volt csiszolni egy-egy jelenetén. Ha a következő szerepe például a bécsi Staatsoperbe szólítaná, menne, elindulna? Nyitott vagyok mindenfajta kihívásra. A családomat azonban nem áldoznám be a pályámnak. Vinném magammal a feleségemet és a kétéves fiamat is. Nem sürgetem a dolgokat. Számomra a prágai Nemzeti színpadán énekelni is megtisztelő feladat. Liberectől, ami nekünk, magyaroknak is kedves város, hiszen 1927-28-ban az ottani textilipari középiskolában tanult Radnóti Miklós, lélekben mennyire van most távol? Semennyire. Édesanyám hét éve meghalt. Az édesapám és a testvéreim ma is ott élnek. Ha tehetném, naponta onnan utazgatnék Prágába. De messze van. A lelkem mélyén azonban libereci maradtam. „Nem Sürgetem a dolgokat..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
