Új Szó, 2016. február (69. évfolyam, 25-49. szám)
2016-02-16 / 38. szám, kedd
www.ujszo.com | 2016. február 16. INTERJÚ 117 A menekültellenesség a kisebbségekre is visszaüt Soeren Keil politológus szerint az autonómia előnyeiről elsősorban a többségi társadalmat kell meggyőznünk Vissza kell terelni a közbeszédet a racionalitás keretei közé (Gabriel Kuchta felvétele) CZAJLIK KATALIN Reális ma az autonómia a közóp-kelet-európai kisebbségek számára? Miként üthet vissza a menekültekkel szembeni elutasító álláspont a szlovákiai magyarokra? Soeren Keil Nagy-Britanniá- ban élő német politológus erről is beszélt az Új Szónak. Fő kutatási tárgyai közé tartozik a területi autonómia. Ön szerint ez a modell megoldást jelenthet a többnemzetiségű országok számára. Elmagyarázná ezt? A válasz egyszerű: ezt mutatja a tapasztalat. Azok az országok, ahol a területi autonómia valamely formája érvényesül, sikeresebbek a nemzetiségi konfliktusok kezelésében. Ennek formája többféle lehet a decentralizációtól a föderalizmusig, de nagyon pozitívként említhetjük Nagy- Britannia példáját, ahol az elmúlt tizenöt évben folyamatosan zajlik a döntési jogok átvitele központi szintről az egyes nemzetek kezébe. Ezek szerint ez egy általános recept lehet a multietnikus társadalmak számára? Nagyobb gondok ott keletkezhetnek, ahol a konfliktus már az erőszakig fajult. De még ezekben az esetekben is segíthet az autonómia. Gondoljunk csak Bosznia példájára: hogyan tudna egy ilyen ország működni bizonyos szintű autonómia nélkül? Ez ugyancsak érvényes fordítva is: az olyan országokban, amelyek folyamatosan megtagadják nemzetiségeiktől a jogaikat - ezek közé sorolható Szlovákia is - azt látjuk, hogy ez több problémát okoz, mint amennyit megold. Vegyük észre: egy globalizált világban élünk, ahol az a fajta gondolkodás, hogy ez a terület a miénk, itt mi uralkodunk, teljesen nevetségessé válik. A nemzetiségeknek egyszerűen meg kell adni a jogot, hogy ápolhassák kultúrájukat, nyelvüket, gyakorolhassák vallásukat, és akkor boldogok lesznek, bármely államban élnek is. A területi autonómia azonban sok államban, ahogy nálunk is, nagyon problémás fogalom a többségi társadalom számára. Hogyan lehet mégis érvényre juttatni? Konszenzussal? Külső nyomásra? Ez esetenként változik. Nagy- Britanniában egy belső folyamat keretében bővült az autonómia, máshol, főleg kelet-európai országokban nemzetközi szervezetek - elsősorban az Európa Tanács és az EBESZ - nyomására lettek elismerve a nemzetiségi jogok. Kulcsfontosságú azonban, hogy a többségi társadalmat győzzük meg arról, miért jó az, ha a nemzetiségek döntési jogokat kapnak. Szlovákia esete specifikus. Sokáig maguk a szlovákok is kisebbségben éltek saját államukban. Miután megalakult az önálló Szlovákia, erős lett az „itt mi vagyunk az urak” érzés. Ehhez hozzájárni egyfajta egzisztenciális félelem a magyaroktól, hiszen a szlovákokhoz képest többen vannak. Ezért aztán gyakran látjuk, hogy a magyar kisebbséget, ha nem is ellenségként, de meglehetősen gyanakodva szemlélik, mintha kimondatlanul még mindig ott lenne a leszakadástól való félelem. Ez persze nevetséges: egy határok nélküli Európában kinek az érdeke lehetne a leszakadás? S még egy fontos dolgot említenék. A többségi nemzeteknek tudatosítaniuk kellene, hogy a területükön élő nemzetiségek részei az ország identitásának. Az Egyesült Királyság csak a skótoknak, walesieknek, íreknek köszönhetően Egyesült Királyság. Ugyanígy Kanada sem lenne Kanada Quebec nélkül, és sorolhatnánk. Szlovákia attól Szlovákia, hogy itt a magyar kisebbség is. És ez jó dolog. A történelem arra tanít minket, hogy a homogén nemzetállamok kialakítására irányuló igyekezet mindig erőszakba torkollott. Ám az is nyilvánvaló, hogy külső nyomás nélkül nincs túl nagy esélyünk az autonómia kivívására. Ügy véli, hogy az EU jelenlegi problémáival támogathat minket ebbéli igyekezetünkben? Ebben nem vagyok túl bizakodó. Amit az EU megtett, foként a csatlakozási folyamatok keretében, hogy rávette az egyes országokat egy kisebbségi minimum elismerésére. Ezen túl már a tagországok kompetenciája a kisebbségi kérdés. Más nemzetközi szervezetek részéről sem várható különösebb segítség ezen a téren. Nemrégiben vizsgáltam az EBESZ kisebbségjogi ombudsman- jának ajánlásait, s meg kell állapítanom, hogy ezek még mindig a kisebbségek integrációja szellemében vannak megfogalmazva. Nem hittem a szememnek, amikor ezt láttam. Miért? Mert az egész arról szól, hogy a kisebbségeket integrálni kell a többségi társadalomba. Kapjanak persze jogokat is, de csak addig a szintig, amely nem éri el a központi döntéshozatali mechanizmusokat. Ez annak a közfelfogásnak felel meg, hogy a magyarok beszéljenek magyarul, de csak otthon. Ezt abszurdnak tartom. Úgy gondolom, hogy ebben az országban minden gyereknek mindkét nyelvet meg kellene tanulnia, és azon kívül persze az angolt, a németet, vagy amit kiválaszt. Az integráció gondolatát nagyon veszélyesnek tartom, mert azon alapul, hogy van egy domináns nemzet, amelyhez a többinek idomulnia kell. Tehát valójában asszimilációt jelent? Nem annyira extrém, mint az asszimiláció, mert elismeri, hogy vannak különbségek, de ezeket a privát szférára korlátozná. Térjünk vissza az autonómia kérdésére. Kinek kellene ezt előmozdítania, kinek a segítségében bízhatunk? Ez egy nehéz kérdés, de biztosan nem az EU lesz az. Elsősorban maguknak a kisebbségeknek kell itt egy nagyon konstruktív szerepet betölteniük, meggyőzve a többségi társadalmat arról, hogy nem akarnak erőszakot, nem akarnak problémákat, csupán a jogaik elismerését. Másodsorban, az államoknak el kell ismerniük állampolgáraik egyéni jogait, például vallásuk szabad gyakorlását, mert ezek alapvető emberi jogok. Milyen hatása lehet a menekültválságnak az őshonos kisebbségek jogaira? Vajon azok háttérbe szorulnak az új kihívások közepette, vagy ellenkezőleg, most van esély arra, hogy „tősgyökeres” kisebbségekként szélesebb jogokhoz jussunk? Van egy harmadik lehetőség is. Az Európába beözönlő, javarészt muszlint eredetű menekültáradat az egész kontinensnek kihívást jelent, de legfőképpen a kelet-európai országok számára. Ezeknél ugyanis még mindig zajlik a nemzetépítés folyamata, amelyet mesterségesen megszakított a kommunizmus. így nem meglepő, hogy a migránsválság hatására nacionalista visszaesést láthatunk ezekben az országokban. Ennek ellenére szerintem van esély arra, hogy ezek az országok, elsősorban fiataljaik hatására, végre belássák, hogy a sokszínűség pozitív dolog. Ez természetesen az őshonos kisebbségek számára is kedvező lesz. Az őshonos kisebbségek azonban gyakran tiltakoznak az ellen, hogy egy szinten emlegessék őket a bevándorlókkal. A bevándorlók természetesen sokkal nehezebb helyzetben vannak. Elsősorban azért, mert ők nem alkotnak egységes blokkot, hanem a kontinens több részén, szétszórva élnek. Másodsorban, ezeknek az embereknek a többsége Szíriából, a háború elől szökött meg, s menekültként ideiglenes státusszal rendelkezik. Amikor ez a háború véget ér - mert biztosan véget ér egyszer -, ezeknek az embereknek haza kell térniük. Tudatosítanunk kell, hogy háborús menekültekként szükségük van a segítségünkre, ahogyan a történelem során a mi térségünkből is százezrek menekültek külföldre. S ha már itt vannak, lehetővé kell tenni számukra, hogy gyakorolják a kultúrájukat. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy nekünk föl kellene adnunk a miénket. Jelenleg azonban ennek pontosan az ellenkezője történik. Az európaiak mindinkább elutasítóak a menekültekkel szemben. Ez nehéz kérdés. Kelet-Európa esetében - bár a világért sem akarom igazolni ezt a magatartást - még érthető ez az álláspont, hiszen mint arról már szó esett, itt a nemzetépítés folyamata még nem zárult le. Sokkal veszélyesebbnek tartom a szélsőjobb és a nemzeti populizmus erősödését Nyugat-Európában, karöltve a lakosság növekvő menekültellenes hangulatával. Azt gondolom, ez egy igazi veszély az európai demokrácia és az egységes Európa gondolata számára. Azzal ugyanis mindenki egyetért, hogy a menekültválság közös európai probléma, azonban nincs rá közös megoldásunk. Nézzük meg közelebbről az emberek félelmeit. Attól tartanak, hogy Európa nem lesz képes megbirkózni ekkora menekültáradattal, s fennáll a veszélye, hogy néhány évtized múlva elveszítjük a kultúránkat. Ön szerint ez reális veszély? Európa meg tud birkózni a problémával, ha egységes lesz. Ha a terhek igazságosan oszlanak el az egyes tagországokon. Ami az emberek félelmeit illeti, azt gondolom, ezek gyakran nagyon irracionálisak. Tegyük fel, hogy három éven belül hárommillió Szíriái menekült érkezik Európába. Ez nagyon ijesztően hangzik, igaz? Igen ám, de ha azt vesszük számításba, hogy Európában ötszáz millió ember él, ebből harminc millió muszlim, akkor a kép már kissé másként fest. Nagyon fontos tehát, hogy szélesebb perspektívába helyezzük a dolgokat. Térjünk vissza a V4-ekhez. Milyen hatása lehet az európaival élesen szembehelyezkedő magatartásuknak a menekültválság kapcsán? Nagyon logikus következmény lehet a kirekesztő nacionalizmus erősödése nemcsak a menekültek, hanem az őshonos kisebbségek irányába is, vagy a demokráciaellenes tendenciák izmosodása, amint azt Magyarországon, Lengyelországban, Szerbiában láthatjuk. Ez egy nagyon robbanékony kombináció, amivel rendkívül óvatosnak kell lennünk. Mi tehát a megoldás? Az, hogy megpróbáljuk visszaterelni a közbeszédet a racionalitás keretei közé. Hogy arról fogunk beszélni, mit kell tennünk a helyzet megoldásáért. Hogy olyan rendszert alakítsunk ki, amely megvédi a háború elől menekülőket, de egyben arról is gondoskodik, hogy távozzanak, ha már nincs szükségük a védelemre. Kinek kellene ezt a diskurzust vezetnie? Sajnos azt látjuk, hogy ezt nem teszik a szociáldemokrata pártok, amelyeknek értékrendjük szerint a nemzetközi együttműködést kellene támogatniuk, de nem teszik a kereszténydemokraták sem, melyek ideológiájában központi szerepet kellene kapnia a gyengékkel és szükségben lévőkkel való szolidaritás. Ki tegye hát meg helyettük? Fontos szerepet játszhat a civil társadalom, fontos szerepet játszhatnak az ún. agytrösztök, amelyek például felhívhatják a figyelmet arra, hogy számos kelet-európai országnak nagyon negatívak a demográfiai mutatói, magyarán, rövid időn belül munkaerőhiánnyal kell szembesülniük. Számomra érthetetlen, hogy azok a nemzetek, amelyeknek személyes tapasztalatuk van az elnyomó rendszerekkel, olyan kevés szolidaritást mutatnak most azok irányába, akik hasonló, ám sokkal nehezebb helyzetbe kerültek.
