Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-02 / 1. szám, szombat
www.ujszo.com I 2016. január 2. SZOMBATI VENDÉG I 7 Lehetett ez plátói szerelem is Bodnár Erika: „Boldog voltam, hogy Mándy Iván, ez a csodálatos ember engem választott, kíváncsi volt rám... SZABÓ G. LÁSZLÓ Egyszer csak felbukkant a lány, tálcával a kezében. Nem szólt semmit, csak állt és nézett. Csak úgy belenézett a levegőbe, ő volt az. Bodnár Erika. Ahogy Mándy Iván írta: „Hirtelen felmerült, itt volt. A presszóslányok szürke mellényében, szoknyában, apró, fehér köténnyel, és hát tálcát lébálva." Bán Róbert Lányarcok tükörben című 1973-as alkotásának egyik jelenete ez. A film forgatókönyve Mándy Iván novellája alapján készült, erről az epizódról azonban külön kis remekmű született az író tollából a Film Színház Muzsika megrendelésére. A történetbe a szerző önmagát is belekomponálta. „Az utolsó előtti asztalnál egy prózaíró mered az üres asztalra. Dühödt kétségbeesés a tekintetében. Nem! Soha többé egy sort se! Elkészültem. Meghülyültem. - Öregem! - szólal meg mögötte egy hang. - Tudod, mi történt már megint a feleségemmel? - A novellista kifordul. Megjött a felmentés! Nem kell írni. Kezdődhet a végtelen beszélgetés.” Bodnár Erika mint presszóslány, tálcával a kezében áll a képen, amely Mándy tárcájához tartozik a lapban. Negyvenkét évvel ezelőtti felvétel. Standfotó a filmből. „Az öltözőt lehetett érezni azon az arcon - írja Mándy. - A lányok öltözőjét. Ahogy a vezetőnőt hallgatja, aki éppen lekapja valamiért. Ezt a lányt mindig éppen lekapják valamiért.” Bodnár Erika szerint ez az írás felért akkor egy szerelmes levéllel. De mi áll a levél mögött? Erre a kérdésre kerestük a választ visszahozva a múltból egy különleges barátság még mindig eleven részleteit. Ismerték egymást már a forgatás előtt is, vagy épp ennek a filmnek köszönheti Mándy Iván barátságát? Korábban nem találkoztunk, csak a forgatáson. A műteremben építették fel a Különlegességi cukrászdát, Iván pedig vendégként beült egy asztalhoz. Az első két nap nem is tudtam, hogy ott van. Nézelődött. Jegyzetelt. A harmadik napon mutatott be neki Bán Róbert. Akkor már ismerte az írásait? Két könyvét, két novellagyűjteményét is olvastam, és mindkettőt nagyon szerettem. Annyira a lel- kemből szólnak az írásai, a régi életről, egy letűnt világról, az apjával való kapcsolatáról... a presszóslányokról is úgy írt, hogy egyszer csak azért néztem be a Gerbaud-ba, hogy lássam őket. Pedig akkor még szóba sem került a film. Gondoltam, lehet, hogy nem is igaz ez az egész, csak írói fantázia. Aztán megkeresett a film gyártás- vezetője, hogy lenne itt valami, menjek be a filmgyárba. Bán Róbert ismert engem, tudta, hogy ez a szerep nekem való, főleg a Macskajáték Egérkéje után. Szolnok után a Pesti Színházban is eljátszottam a szerepet, és úgy képzelte el ezt a presszóslányt, hogy ő is olyan bizonytalan, árva madár. Mentem haza a filmgyárból, és azt mondtam, Istenem, ha ez sikerül, ha Mándy Ivánnak is tetszeni fog a próbafelvétel, akkor megkapom a szerepet! De ki hiszi el nekem, hogy épp akkor, amikor az ő könyvét olvasom, és annyira szeretem, ilyen történik velem?! Senki! Egy hét múlva telefonált a rendező, hogy Iván nagyon boldog, ő is látott a Macskajátékban, abban is nagyon tetszettem neki, és örül, hogy én fogom játszani a szerepet. Miatta szinte repültem a forgatásra, alig vártam, hogy ott legyek, és úgy mentem haza vagy a színházba, előadásra, hogy elmondhatatlanul boldog voltam. Közben egyre közelebb került Mándyhoz? Az átállásokban, amíg világítottak, vagy amikor kiadták az ebédszünetet, mindig odaültem hozzá. Beszélgettünk. Életről, színházról, a Teleki térről, életének egyik legfontosabb helyszínéről, ahová mi is sokat jártunk apámmal, mert ott lakott egy barátja, akivel olyan zűrös ügyei voltak. Iván nagyon kedvesen viselkedett. „Jó napot, Erika!” Jó napot, Iván! Magázódtunk. Talán azért szeretett velem beszélgetni, mert én is olyan-voltam, mint az a presszóslány a filmben. Az első pillanattól kezdve értettük egymást. Aztán vége lett a forgatásnak, és mondta, hogy őt nem lehet meghívni, ő házhoz nem megy. Se ebédre, se kávéra. De addigra annyira jóban lettünk, hogy minden hónapban egyszer, tizenegy és egy óra között találkoztunk a Különlegességi cukrászdában. Várt rám. Nagyon szíven ütött, hogy ugyanúgy élte a gyerekkorát és ugyanolyanokat gondolt, mint én. Mintha rólam írt volna. Feltárta, milyen bonyolult viszonyban volt az apjával, és hogy sokat volt egyedül. Sajnáltam őt is, magamat is az írásaiban. Akkoriban már sokat publikált. Mindent olvastam tőle. Úgy éreztem, itt egy ember, aki belelát a fejembe, a szívembe. A Lány arcok tükörben Borikájába önmagát is beleírta. Pontosabban: belelátta a saját életét, ami nagyban hasonlított az enyémre. Ettől még tanulságosabb volt a történet. Ez fogott meg benne. Hogy abból a kellemetlen, karcos, kemény, egyáltalán nem szép világból hogyan épít fel maga köré egy varázsosat, amelyben magányosan ugyan, de elvan. Közben az egész mégis olyan elkeserítő. De egy gyerek, egy fiatalember még nem tudja, mitől boldog és mitől boldogtalan egyszerre. És ennek lettek azok a fúrcsa következményei már felnőttkorában. Ez a kép, amelyen Mándy Ivánt hallgatja, hol készült? A Különlegességi cukrászdában, a lambériás fal előtt. Mi ott egymás mellett ültünk, csak András, aki a képeket készítette rólunk, azt kérte, hogy a fotó kedvéért szemben üljünk egymással. Bálint András akkor már a férje volt. Nyilván tudta, látta, milyen bensőséges viszonyban van Mándyval. Iván nem is akarta, hogy ő ott legyen. Én könyörögtem ki, hogy megengedje, András fotózzon bennünket. Rengeteget nevettünk mi Ivánnal. Elmondtuk egymásnak a betegségeinket, a bajainkat, nyavalyáinkat. „Egyszer kijöttem a cukrászdából - mesélte -, és déltől kora estig ott álltam a járdán, nem mertem átmenni a túloldalra. Vártam, háthaj ön egy ismerős, aki majd átvisz.” Nyilván rájött valami furcsa félelem, és irtó távolinak látta az út másik oldalát. Boldogított, hogy minden hónap első vagy második hétfőjén találkoztunk. Alig vártam, hogy odaérjek hozzá. Réz Pál meg is jegyezte egyszer: „Ugye, tudod, hogy Iván szeret téged?” Mi volt ez a részéről? Plátói szerelem? Vagy múzsára talált? Ez így sosem fogalmazódott meg bennem, hiszen a leghétköznapibb dolgokról beszélgettünk. Szeretett élcelődni, gonoszkodni, megmutatta azokat a presszóslányokat, akikről Borikát mintázta, de az egészben semmi szertartásosság vagy költészet nem volt. Mindig a sarokban bújt meg, hogy a lehető legkevesebben lássák. Nem szeretett bárkivel beszélgetni, csak azzal, akivel ő akart. Nem engedte, hogy csak úgy rárontsanak, letámadják, írói titkairól faggassák. Semmi irodalmi nem volt abban, ahogy beszélt. Én nem egy szépíróval társalogtam, hanem egy normális emberrel, akivel istenien éreztem magam. Vele mindenről nagyon jól lehetett beszélgetni. Mint egy jó baráttal. Majdnem két évig találkozgattunk így. Több hangjátékában is szerepeltem, és mivel ismertem őt, sosem izgultam, hogy jól mondom-e a szövegeit. Biztos voltam benne, hogy pontosan érzem, mivel mit akart mondani. A történetei közül melyikre emlékezik a legfényesebben? Egyszer szörnyetegnek nevezte magát. Elmesélte, hogy este, miután lefekszik, kivárja, míg hazajön Judit, a felesége, aki orvos. „Amikor végre megérkezik, odaültetem az ágyam mellé, és el kell neki mesélnie, mi történt aznap a klinikán. Az idegsebészeten ugyanis borzasztó dolgokat élnek meg. Judit részletes beszámolót tart arról, hogy valaki levetette magát az ablakból, valakit elütött a villamos, amputálni kellett a kezét vagy a lábát, valakinek a feje szakadt le. S ahogy mesél, egyszer csak azt érzem, egyre jobban múlik a szorongásom, kezdek megnyugodni, és a végén olyan boldog leszek, hogy remekül el tudok aludni. Hiszen ahhoz képest, amit Judit mesél, nekem semmi bajom nincsen.” Erre a történetre nagyon emlékszem. Hogy miután Judit hulla- fáradtan hazament, Ivánt ilyen szörnyű történetekkel kellett elaltatnia. S most, amikor róla beszél, lelki szemei előtt miképpen jelenik meg? Hogy néz rám, és annyi minden van a tekintetében! Volt, hogy el is felejtettem, amit mondott, de ahogy nézett, az megmaradt bennem. Néha megfejthetetlen volt az arca. Kisimult, fiatal, áttetsző. Olyan légies ! Hirtelen mondott valami durvát, s azzal rádöbbentett, hogy egy hétköznapi emberrel beszélgetek. A finomsága is mélyen megérintett. Az érzékenysége. A sebezhetősége. Az is ott volt az arcán. Néha féltettem. Mi lesz vele, ha most elmegyek, és magára hagyom? Megint valami baja lesz. Lehet, hogy megint nem tud átmenni az úton? Furcsa teremtés volt. Kétszer ugyanolyannak sosem láttam. Ami minden alkalommal meglepett: mindaz, amiről beszélt, velem is megtörtént. Valamit mindig megmozgatott bennem. Az elegancia is annyira a sajátja volt, hogy fel sem tűnt nála. Mindig jól nézett ki. Adott magára. Neki nem kellett nem tudom mit felvenni, hogy elegáns legyen. Olyan volt, mint egy herceg. Ahogy beszélt, fogalmazott, abban is volt elegancia. Még akkor is, ha mérges volt valakire, vagy picit gonoszkodott. A méltatlankodásán is érződött valami finomság, az sem egy vacak vitának látszott. Ha rá gondolok, ma is egy gyereket látok magam előtt, aki ott ül a földön, az ágya mellett, egy rendetlen szobában, és belőle lesz ez a lenyűgöző, kikezdhetetlen, megtámadhatatlan ember. Vele nem lehetett csak úgy hülyéskedni, bratyizgatni. Bántani sem lehetett őt. Az egyénisége megvédte ettől. Ugyanúgy, mint Ottlik Gézát vagy Pilinszky Jánost. Pedig egyikük sem volt olyan magasröptű lény. Én egy érzékeny prolilány voltam, aki két lábbal állt a földön. A stílusom nyersebb volt, a színházban meg kellett tanulnom, hogy ott nem nagyon van helye a finomkodásnak. A Nemzetiben készen kellett állni. Állandón magam előtt kellett tartanom a pajzsot, és időnként hátra kellett néznem, hogy lássam, ki akar leszúrni. Ivánnál viszont, míg hallgattam őt jólesett ezt levetkőzni. Főleg, ha színházból, próbáról mentem hozzá a kávézóba. Egy „védd magad!” akció után különösen jó volt vele lenni, az ő társaságában. „Kétszer ugyanolyannak sosem láttam..." (Taiabér Tamás felvétele) „Én könyörögtem ki, hogyezafotóelkészülhessen..." (Bálint András felvétele) j
