Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)

2016-01-16 / 12. szám, szombat

www.ujszo.com 12016. január 16. SZOMBATI VENDÉG 19 Megnőtt iránta az érdeklődés Molnár Levente: „A cannes-i díjak után elnyertük az Aranyglóbuszt, s most Oscar-közelbe kerültünk..." „Nincs megállás, az út visz tovább..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Főállásban színász, a kolozs­vári Állami Magyar Színház művésze, aki koprodukciós filmeknek is aktív résztvevője. Asszisztens, felvételvezető, gyártásvezető, helyszínke­reső, szereplőválogató, szí- násziigynök. Molnár Levente most mégis a Saul fiával írta be a nevét az európai filmesek nagykönyvébe. Neve olyan filmek stáblistáján ol­vasható, mint a Morgen (Románia 2009-es Oscar-jelöhje), a Superman, Spiderman vagy Batman (2012 leg­jobb európai rövidfilmje), az Aferim! (2015, Berlin, Aranymedve). Játszott német filmben (Blutsbrüder teilen al­les), amerikaiban (Dear Mother), vi­lágraszóló sikerét a már hetven or­szágban vetített Saul fiának köszön­heti, amelyben Abraham szerepét alakítja. Nemes Jeles László rende­zése több rangos fesztiválon nyert már, Cannes-ban tavaly a mustra leg­nagyobb szenzációja volt, most az Oscar előszobáj ában vár a sorsára. Az Auschwitzban játszódó film a son- derkommandósok (a lágerbeli kre­matóriumokban dolgozó, főleg zsi­dókból álló munkacsapat, fö tevé­kenységük a holttestek elégetése) lá­zadását vetíti a nézők elé, miközben Saul az elpusztítottak tetemei között felfedezni véli halott fiát, és zsidó szertartás szerint, rabbi közreműkö­désével próbálja eltemetni. Több mint húsz kilót fogyott le a szerep kedvéért, de látom, tartja az új formáját. Nyilván ehhez is ren­geteg energia kell, ám bizonyára még több ahhoz, hogy ekkora siker után a földön maradjon. Kolozs­vártól Cannes-ig nem olyan egye­nes az út. Hogyan tudja feldolgozni mindazt, ami tavaly május óta, a francia díjakat követően zajlik az életében? Harminckilenc éves vagyok. Tu­datosan foglalkozom ezzel a helyzet­tel. Rögtön az elején ráéreztem annak a veszélyére, hogy itt most nagyon té­ves dolgok történhetnek a fejemben. Elszállhatok, miközben nincs miért. A munka megvolt. Nehéz volt. Irtó­zatosan nehéz. Most van a fogadta­tás, ami nagyon jó. Cannes-ból visszajöttem Kolozsvárra, és csuka­fejest ugrottam a sok tennivalóba. Napi tizennyolc órákat dolgoztam. Fesztivált szerveztem, statisztákat gyűjtöttem egy új román filmhez, forgatási helyszíneket kerestem, nem is volt lehetőségem páváskodva köz­lekedni. Megvan még a cannes-i élmény, hogy mi történt a legelső vetítés után, amikor még csak a szűk szak­ma látta a filmet? Az is megvan, amikor áprilisban bejelentették, hogy a film bekerült a versenyprogramba. Az volt egy örö­mőrület, ami akkor kirobbant. Már akkor is normálisnak kellett maradni. Rá három napra volt egy reggelem, amikor ébredés után azt hittem, meg­csúszott velem egy kicsit az emelet, és lehet, hogy mindabból, ami mostan­tól történik velem, semmi sem igaz. Hideget izzadva mentem a számító­géphez, hogy ellenőrizzem, akkor most mi van tulajdonképpen. A cannes-i első vetítés utáni fogadtatás oly an volt, mint a talaj szint feletti köd, ami fiit a fűben. Mindenki zsizsegett, jöttek a pozitív hírek, valósággal be­robbant a köztudatba a film, lépten- nyomon erről beszéltek. Már egy egészséges kritikát vártam, hogy meglegyen az egyensúly, ne csak di- cséijenek. Legyen valaki, aki vitába száll a filmmel. Vörös szőnyeg, fo­gadások, gratulációk, szmoking, ele­gancia, pompa, de volt ennek lelki vonulata is. Mindig azt próbáltam el­lenőrimi magamban, hogy meg tudom-e élni a pillanatot, tudok-e ön­feledten örülni a sikernek. És tudott? Tudtam. Hozzáteszem: az ott Cannes-ban egy óriási ringlispíl. Űr­központ. Benyitottam, benéztem, lát­tam, tudom, hogy létezik, de be kell csuknom az ajtót. Van egy minden­napi létezésem is. Tényleg nem kér­tem mást a Jóistentől, csak annyit, se­gítsen abban, hogy én ezt meg tudjam élni. Sikerült. De kellett hozzá a prak­tikum is. Meg kellett oldani egy házi feladatot. Lélekben. Kolozsvár-Cannes-Budapest- Cannes-Kolozsvár. Nem lehetett könnyű útvonal. Autóztam rengeteget. Budapestre azért utaztam a cannes-i bemutató és az eredményhirdetés között, mert a Vígszínházban vendégszerepeltünk Tompa Gábor rendezésével, Az öreg hölgy látogatásával. Aztán utolért a hír, hogy díj esélyes a film, és vissza kellett mennem a fesztiválra. Nem si­került időben repülőjegyhez jutni, ezért kellett a kölcsönautó. Tempó­mat volt benne, ami csodálatos talál­mány. Belövöd, hogy hány km/órával menjen a kocsi, és nem kell vele töb­bé foglalkozni. Cannes-Budapest tíz és fél óra. Ugorjunk akkor vissza Cannes- ba. Címszavakat kérnék. Nincsenek címszavak. Öröm és szerencse keveréke ez. Nagy cirkusz. De szerethető része is van, akárcsak kétségbeejtő. Emberek ezrei próbál­nak bevergődni a szakmába. Fontos­sá válik, hogy kivel találkozol, kivel cserélsz névjegykártyát, a tegnapi parti, a tegnapi vetítés. Kegyelmi ál­lapot volt mindez, mégis kíséri egy komoly hiányérzet. Édesapámmal nem tudtam megosztani ezt az él­ményt. Ő már nincs közöttünk. Édes­anyámmal és a bátyámmal viszont együtt örültünk. „Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb színész, mint voltam” - nyilatkozta közvetlenül Cannes után. És alázattal állt vissza a leg­kisebb szerepébe is. Vannak esték, amikor a szeretett szerepével is baja van az embernek. Nincs ebben semmi különös. Mint ahogy az sem volt nagy huppanás, hogy Cannes után vissza kellett áll- nom a helyemre, például a Dürren- matt-darabba, amelyben tényleg nincs sok dolgom. Abraham szerepét hogyan kapta meg Nemes Jeles Lászlótól, a Saul fia rendezőjétől? Végigmentem egy színészváloga­táson. Egynapos munka után bízta rám a szerepet. Haszontalannak tűnő pillanatok egyszer csak összeállnak, és értelmet nyernek. De még szó sem volt a filmről, amikor én már a Ju- disztikai Intézetben jártam Kolozs­váron. Érdekelt a történet. Amikor megkerestek a Saul fiából, én már fel­készült voltam. A kész filmet hol látta először? Cannes-ban vagy Budapesten? Cannes-ban. Persze túlzás, hogy láttam. Az egy csillagporos, csinnad- rattás nap volt. Néztem a filmek hi­szen vetítették, de már arra sem em­lékszem, hogy mit láttam belőle. Ke­veset. Másképpen hallottam a han­gomat, másképp láttam a fejemet, örvendeztünk egymásnak, agyhul- lámantennákkal vettük a térben, ho­gyan reagálnak a nézők. Előbb ha­talmas csend volt, aztán mindenki tapsolt, dobogott. Onnantól kezdve rózsaszirmos sétalovaglás volt az egész. Ez egy egyfejes, egy fősze­replős film, mondjuk ki! Ami a Sa­ult alakító Röhrig Géza körül törté­nik, ott vagyok én is. Nagy örö­mömre sikerült valami olyat csinál­nom, ami a vágó ollóját nyitva hagyta. A vágóasztalon egyébként nem is sérülhetett a film. Pontosan tudtuk, mi a koreográfia, mit vesz fel a kamera. Színészileg mennyire volt meg­erőltető Abraham szerepe? Elte­kintve attól, hogy sokat lefogyott hozzá. Huszonhárom és fél kilót. Öt és fél viszont már visszajött. Most egyéb­ként egy olyan ajánlat környékez, amelyhez meg kellene híznom. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék a testemmel ilyen szinten játszadoz­ni. Fontos ez nekem, vagy nem? Majd eldöntőm, ha megkapom a forgató- könyvet. A film egészen más kon­centráltságot kíván, mint a színház. Sűrítettebb az egész történet. Itt nem nagyon volt többszöri nekifutás. Na­gyon tiszta szándékokra volt szük­ség. Azt akartam, hogy minden úgy jöjjön le a vászonról, még az esetle­ges mézes-mázas mondatok is úgy hangozzanak el, hogy lejöjjön a vá­szonról, aminek le kell jönnie. Villa­násokból, több nyelven kellett össze­rakni azt az embert, akit játszom. Egy másokra figyelő, törődő em­bert. A színész magából dolgozik. Ab­raham számára nagyon fontos, hogy bármit mond is, igent vagy nemet, az valamilyen szinten mindig előremu­tató legyen. Teszi ezt annak tudatá­ban, hogy minden reménytelen. Sokkal jobban vissza kellett fognom magam, mint eddig bármelyik sze­repemben. Lélekben mennyire cibálta meg a történet, az események pokla? Voltak pillanatok, amikor elütöt­tek. De ez is egy szakma, színésznek lenni, kegyetlen helyzeteket megél­ni, bár én ebbe nem szeretnék bele­hülyülni. De a forgatáson, naponta meg­élni, hogy... ... az a feladatom. Otthon már nem akarok a karakterben élni. Ez egy szakma, amelyből ki kell tudni lépni. Hála istennek Kolozsváron is olyan a baráti köröm, hogy jól érzem magam köztük, sokat nevetünk, és itt a ku­tyám, ő is sokat segít visszabillenni a reális életbe. Ha valamibe nagyon bele kell merülni, akkor megyek, az­tán időnként elheherészek, viccelő­döm, de az csak olyan, mint mély­tengeri búvárnak a pillanatnyi leve­gővétel. Szükségszerű, ám a célt fo­lyamatosan szem előtt tartja. Röhrig Géza, Saul megformál­ja költő, tehát nem színész, itt még­is remekel. A közös hullámhossz szemmel látható kettőjük között. Az a színész, aki úgy viszonyul a partneréhez, hogy rögtön méricskéli, véleményezi, az lényegében magát nullázza le. Én nem így állok a dol­gokhoz. Gézával nagyon érdekes volt a találkozásunk. Megérkeztem a sze­replőválogatásra, és próbáltam átlát­ni, feltérképezni a viszonyokat, kivel lesz dolgom és kivel nem. Látszott, hogy ott már egy csapat áll, én meg velük szemben egyedül. Oké, akkor keressük meg egymást, nézzük, ki­nek mi a legérzékenyebb pontja. Gyorsan kiderült, hogy jól tudunk majd együtt dolgozni. Itt minden összejött. Passzoltunk egymáshoz. Érzi, tapasztalja, hogy most megnőtt a színészi ázsiója? Az érdeklődés megnőtt irántam, ez kétségtelen. Jól is esik, bevallom. Ha ez olyan munkát hoz majd, ami ér­dekelni fog, állok elibe. De sem az igenekbe, sem a nemekbe nem sze­retnék belehalni. Nem ugróm a Sza­mosba, ha lecsúszunk az Oscarról. S most, a várakozás napjaiban milyenek a reggelei Kolozsváron? Dolgozom a színházban, a munka segít abban, hogy ne boruljak el. S lesz egy filmes bemutatóm is nem­sokára. Csorna Sándor rövidfilmje, a Tabula rasa. Torockón forgattuk a nyáron. Nem sokkal a rendszervál­tás után, Romániában játszódik a történet. Spicli vagy nem spicli, be­köpjük egymást vagy sem. Én egy apát játszom, aki szintén érintett a kérdésben. Tehát nincs megállás, az út visz tovább.

Next

/
Oldalképek
Tartalom