Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-16 / 12. szám, szombat
www.ujszo.com 12016. január 16. SZOMBATI VENDÉG 19 Megnőtt iránta az érdeklődés Molnár Levente: „A cannes-i díjak után elnyertük az Aranyglóbuszt, s most Oscar-közelbe kerültünk..." „Nincs megállás, az út visz tovább..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Főállásban színász, a kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, aki koprodukciós filmeknek is aktív résztvevője. Asszisztens, felvételvezető, gyártásvezető, helyszínkereső, szereplőválogató, szí- násziigynök. Molnár Levente most mégis a Saul fiával írta be a nevét az európai filmesek nagykönyvébe. Neve olyan filmek stáblistáján olvasható, mint a Morgen (Románia 2009-es Oscar-jelöhje), a Superman, Spiderman vagy Batman (2012 legjobb európai rövidfilmje), az Aferim! (2015, Berlin, Aranymedve). Játszott német filmben (Blutsbrüder teilen alles), amerikaiban (Dear Mother), világraszóló sikerét a már hetven országban vetített Saul fiának köszönheti, amelyben Abraham szerepét alakítja. Nemes Jeles László rendezése több rangos fesztiválon nyert már, Cannes-ban tavaly a mustra legnagyobb szenzációja volt, most az Oscar előszobáj ában vár a sorsára. Az Auschwitzban játszódó film a son- derkommandósok (a lágerbeli krematóriumokban dolgozó, főleg zsidókból álló munkacsapat, fö tevékenységük a holttestek elégetése) lázadását vetíti a nézők elé, miközben Saul az elpusztítottak tetemei között felfedezni véli halott fiát, és zsidó szertartás szerint, rabbi közreműködésével próbálja eltemetni. Több mint húsz kilót fogyott le a szerep kedvéért, de látom, tartja az új formáját. Nyilván ehhez is rengeteg energia kell, ám bizonyára még több ahhoz, hogy ekkora siker után a földön maradjon. Kolozsvártól Cannes-ig nem olyan egyenes az út. Hogyan tudja feldolgozni mindazt, ami tavaly május óta, a francia díjakat követően zajlik az életében? Harminckilenc éves vagyok. Tudatosan foglalkozom ezzel a helyzettel. Rögtön az elején ráéreztem annak a veszélyére, hogy itt most nagyon téves dolgok történhetnek a fejemben. Elszállhatok, miközben nincs miért. A munka megvolt. Nehéz volt. Irtózatosan nehéz. Most van a fogadtatás, ami nagyon jó. Cannes-ból visszajöttem Kolozsvárra, és csukafejest ugrottam a sok tennivalóba. Napi tizennyolc órákat dolgoztam. Fesztivált szerveztem, statisztákat gyűjtöttem egy új román filmhez, forgatási helyszíneket kerestem, nem is volt lehetőségem páváskodva közlekedni. Megvan még a cannes-i élmény, hogy mi történt a legelső vetítés után, amikor még csak a szűk szakma látta a filmet? Az is megvan, amikor áprilisban bejelentették, hogy a film bekerült a versenyprogramba. Az volt egy örömőrület, ami akkor kirobbant. Már akkor is normálisnak kellett maradni. Rá három napra volt egy reggelem, amikor ébredés után azt hittem, megcsúszott velem egy kicsit az emelet, és lehet, hogy mindabból, ami mostantól történik velem, semmi sem igaz. Hideget izzadva mentem a számítógéphez, hogy ellenőrizzem, akkor most mi van tulajdonképpen. A cannes-i első vetítés utáni fogadtatás oly an volt, mint a talaj szint feletti köd, ami fiit a fűben. Mindenki zsizsegett, jöttek a pozitív hírek, valósággal berobbant a köztudatba a film, lépten- nyomon erről beszéltek. Már egy egészséges kritikát vártam, hogy meglegyen az egyensúly, ne csak di- cséijenek. Legyen valaki, aki vitába száll a filmmel. Vörös szőnyeg, fogadások, gratulációk, szmoking, elegancia, pompa, de volt ennek lelki vonulata is. Mindig azt próbáltam ellenőrimi magamban, hogy meg tudom-e élni a pillanatot, tudok-e önfeledten örülni a sikernek. És tudott? Tudtam. Hozzáteszem: az ott Cannes-ban egy óriási ringlispíl. Űrközpont. Benyitottam, benéztem, láttam, tudom, hogy létezik, de be kell csuknom az ajtót. Van egy mindennapi létezésem is. Tényleg nem kértem mást a Jóistentől, csak annyit, segítsen abban, hogy én ezt meg tudjam élni. Sikerült. De kellett hozzá a praktikum is. Meg kellett oldani egy házi feladatot. Lélekben. Kolozsvár-Cannes-Budapest- Cannes-Kolozsvár. Nem lehetett könnyű útvonal. Autóztam rengeteget. Budapestre azért utaztam a cannes-i bemutató és az eredményhirdetés között, mert a Vígszínházban vendégszerepeltünk Tompa Gábor rendezésével, Az öreg hölgy látogatásával. Aztán utolért a hír, hogy díj esélyes a film, és vissza kellett mennem a fesztiválra. Nem sikerült időben repülőjegyhez jutni, ezért kellett a kölcsönautó. Tempómat volt benne, ami csodálatos találmány. Belövöd, hogy hány km/órával menjen a kocsi, és nem kell vele többé foglalkozni. Cannes-Budapest tíz és fél óra. Ugorjunk akkor vissza Cannes- ba. Címszavakat kérnék. Nincsenek címszavak. Öröm és szerencse keveréke ez. Nagy cirkusz. De szerethető része is van, akárcsak kétségbeejtő. Emberek ezrei próbálnak bevergődni a szakmába. Fontossá válik, hogy kivel találkozol, kivel cserélsz névjegykártyát, a tegnapi parti, a tegnapi vetítés. Kegyelmi állapot volt mindez, mégis kíséri egy komoly hiányérzet. Édesapámmal nem tudtam megosztani ezt az élményt. Ő már nincs közöttünk. Édesanyámmal és a bátyámmal viszont együtt örültünk. „Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb színész, mint voltam” - nyilatkozta közvetlenül Cannes után. És alázattal állt vissza a legkisebb szerepébe is. Vannak esték, amikor a szeretett szerepével is baja van az embernek. Nincs ebben semmi különös. Mint ahogy az sem volt nagy huppanás, hogy Cannes után vissza kellett áll- nom a helyemre, például a Dürren- matt-darabba, amelyben tényleg nincs sok dolgom. Abraham szerepét hogyan kapta meg Nemes Jeles Lászlótól, a Saul fia rendezőjétől? Végigmentem egy színészválogatáson. Egynapos munka után bízta rám a szerepet. Haszontalannak tűnő pillanatok egyszer csak összeállnak, és értelmet nyernek. De még szó sem volt a filmről, amikor én már a Ju- disztikai Intézetben jártam Kolozsváron. Érdekelt a történet. Amikor megkerestek a Saul fiából, én már felkészült voltam. A kész filmet hol látta először? Cannes-ban vagy Budapesten? Cannes-ban. Persze túlzás, hogy láttam. Az egy csillagporos, csinnad- rattás nap volt. Néztem a filmek hiszen vetítették, de már arra sem emlékszem, hogy mit láttam belőle. Keveset. Másképpen hallottam a hangomat, másképp láttam a fejemet, örvendeztünk egymásnak, agyhul- lámantennákkal vettük a térben, hogyan reagálnak a nézők. Előbb hatalmas csend volt, aztán mindenki tapsolt, dobogott. Onnantól kezdve rózsaszirmos sétalovaglás volt az egész. Ez egy egyfejes, egy főszereplős film, mondjuk ki! Ami a Sault alakító Röhrig Géza körül történik, ott vagyok én is. Nagy örömömre sikerült valami olyat csinálnom, ami a vágó ollóját nyitva hagyta. A vágóasztalon egyébként nem is sérülhetett a film. Pontosan tudtuk, mi a koreográfia, mit vesz fel a kamera. Színészileg mennyire volt megerőltető Abraham szerepe? Eltekintve attól, hogy sokat lefogyott hozzá. Huszonhárom és fél kilót. Öt és fél viszont már visszajött. Most egyébként egy olyan ajánlat környékez, amelyhez meg kellene híznom. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék a testemmel ilyen szinten játszadozni. Fontos ez nekem, vagy nem? Majd eldöntőm, ha megkapom a forgató- könyvet. A film egészen más koncentráltságot kíván, mint a színház. Sűrítettebb az egész történet. Itt nem nagyon volt többszöri nekifutás. Nagyon tiszta szándékokra volt szükség. Azt akartam, hogy minden úgy jöjjön le a vászonról, még az esetleges mézes-mázas mondatok is úgy hangozzanak el, hogy lejöjjön a vászonról, aminek le kell jönnie. Villanásokból, több nyelven kellett összerakni azt az embert, akit játszom. Egy másokra figyelő, törődő embert. A színész magából dolgozik. Abraham számára nagyon fontos, hogy bármit mond is, igent vagy nemet, az valamilyen szinten mindig előremutató legyen. Teszi ezt annak tudatában, hogy minden reménytelen. Sokkal jobban vissza kellett fognom magam, mint eddig bármelyik szerepemben. Lélekben mennyire cibálta meg a történet, az események pokla? Voltak pillanatok, amikor elütöttek. De ez is egy szakma, színésznek lenni, kegyetlen helyzeteket megélni, bár én ebbe nem szeretnék belehülyülni. De a forgatáson, naponta megélni, hogy... ... az a feladatom. Otthon már nem akarok a karakterben élni. Ez egy szakma, amelyből ki kell tudni lépni. Hála istennek Kolozsváron is olyan a baráti köröm, hogy jól érzem magam köztük, sokat nevetünk, és itt a kutyám, ő is sokat segít visszabillenni a reális életbe. Ha valamibe nagyon bele kell merülni, akkor megyek, aztán időnként elheherészek, viccelődöm, de az csak olyan, mint mélytengeri búvárnak a pillanatnyi levegővétel. Szükségszerű, ám a célt folyamatosan szem előtt tartja. Röhrig Géza, Saul megformálja költő, tehát nem színész, itt mégis remekel. A közös hullámhossz szemmel látható kettőjük között. Az a színész, aki úgy viszonyul a partneréhez, hogy rögtön méricskéli, véleményezi, az lényegében magát nullázza le. Én nem így állok a dolgokhoz. Gézával nagyon érdekes volt a találkozásunk. Megérkeztem a szereplőválogatásra, és próbáltam átlátni, feltérképezni a viszonyokat, kivel lesz dolgom és kivel nem. Látszott, hogy ott már egy csapat áll, én meg velük szemben egyedül. Oké, akkor keressük meg egymást, nézzük, kinek mi a legérzékenyebb pontja. Gyorsan kiderült, hogy jól tudunk majd együtt dolgozni. Itt minden összejött. Passzoltunk egymáshoz. Érzi, tapasztalja, hogy most megnőtt a színészi ázsiója? Az érdeklődés megnőtt irántam, ez kétségtelen. Jól is esik, bevallom. Ha ez olyan munkát hoz majd, ami érdekelni fog, állok elibe. De sem az igenekbe, sem a nemekbe nem szeretnék belehalni. Nem ugróm a Szamosba, ha lecsúszunk az Oscarról. S most, a várakozás napjaiban milyenek a reggelei Kolozsváron? Dolgozom a színházban, a munka segít abban, hogy ne boruljak el. S lesz egy filmes bemutatóm is nemsokára. Csorna Sándor rövidfilmje, a Tabula rasa. Torockón forgattuk a nyáron. Nem sokkal a rendszerváltás után, Romániában játszódik a történet. Spicli vagy nem spicli, beköpjük egymást vagy sem. Én egy apát játszom, aki szintén érintett a kérdésben. Tehát nincs megállás, az út visz tovább.
