Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-02 / 1. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. JANUAR 2. 151 MEG TART A KÖNNYŰSÉG űDA-VISSZA SIRKKA TURKKA Es a világ fél lábon állt. akár cgv kócsag i ■ / KÉMÉNY KOTES Nejlonszálak a bőrön Négy költőnő verskötete Polgár Anikó könyvespolcáról A régi Škoda gyorsulása Antikos közöny és női keserűség, a versformák varázsa és a férfitest erotikája, a mítosz ünnepiessége és a női szerepkörök hétköznapisága: ezek leltemének Imre Flóra költészetének kulcsszavai. Válogatott és új verseinek gyűjteménye többszólamú, változatos zeneiségű, ugyanakkor egységes ívű, sajátosan nőies kötet. Imre Flóra az örökölt és átörökített költői hagyomány mellett megteremt egy egyedi költőnői hagyományt. Megírja ismert férfiversek női változatait: a Levél a hitveshez című költemény nemcsak a címével utal a Radnóti-intertextusra, hanem a hiány átstilizálásának eszközeivel is. A szenvedély erejét „a 2x2 józansága” próbálja meg elnyomni, a hitves hiánya a tárgyakba (a becsomagolt, de ki nem dobott fogkefébe, a félretett tusfürdőbe, a bűnjelnek érzett konyakmeggybe) lényegül át. Az áttétel többszörös is lehet, mint például az Ötvenegyedik carmenben, mely egy költőnő (Szapphó) versének férfiváltozatát (Catullus 51. verse) nőiesíti vissza, József Attila- áthallásokkal illesztve be a magyar hagyományba. Ronsard, Imre Flóra egyik alteregója is többszörös nemi átváltozásra ad alkalmat (az egyik versben például összetéveszti magát Helénával). A forma többnyire nemcsak a felidézést, a költészettörténeti betájolást szolgálja, hanem önmagában is jelentéses, ezért íródnak meg gyakran ugyanazok a témák különböző versmértékben. Egyes versformák Imre Flóránál többfunkciós ruhadarabokként működnek: használhatók blúzként, sálként, stólaként vagy tunikaként, s fontos helyük van a hagyományból praktikusan öltözködő, az esztétikumra sokat adó költőnő szekrényében. Ugyanakkor az emlékek is olyanok, mint „divatjamúlt, elhordott ruhák” (A szép kötélverőné újra kezdi). Kiemelt szerep jut a férfitestet takaró, egyes részeket szabadon hagyó ruháknak is: „tekintettel a júliusi kánikulára — egy kék sort volt rajtad” (A negyvenhármas kilométertáblánál), „egy kissé szűknek tűnt a nagyapám / inge a válladon” (Októberi vasárnap délután). A férfi erős lábszára barackszedés közben olyan, akár egy „gyönyörű, / érthetetlen természeti jelenség” (Pillanatfelvétel). Ugyanilyen érzékletes a női test leépülésének festése is: az elemek kicserélődtek benne, semmi sem a régi már. A nő, akinek sose született gyereke, a rég kivágott almaik kudarcát éli át (a Menopauza című vers). A leépülő test nem tud lépést tartani a vágyak szárnyalásával, ahogy a régi Skoda sem tud megfelelő mértékben felgyorsulni, hogy a száguldás örömével feledtesse az anyag kopását. Imre Flóra: Még tart a könnyűség. Válogatott és új versek. P>AKTKönyvek, Tipp Cult Kft., 2015. A keresztnévből letört darabka Az elsőkötetes Fekete Anna szerint az igazi nőiesség „feszes, ideges nejlonszálakat” jelent a testen: az elektromosság a harisnya levetése után is a bőrön marad (a Vibrál című versben). A komáromi születésű, jelenleg a bécsi egyetemen aneszteziológusnak tanuló költőnő versnyelve kiérlelt: a szikár, lényegre törő mondatok után általában marad valami fanyar íz; a narrátor szeme mélyrétegekbe lát, s megpróbálja képzeletben lehántani a dolgokról a felesleget. A kötet címe, az Öda-vissza is vibráló, ismétlődő mozdulatokra utal, akár a cikluscímek. A nyitó és záró ciklus, a Kint és a Bent esetében a kint utalhat a felületre, a szabad terekre, az otthonitól távozásra vagy a hozzánk tartozó tágabb környezetre, a bent zárt vonatbelsőket, bekerített udvarokat, üvegkoporsókat, kompotokat, felvágható magházakat, dióbeleket, rátalálást és hazatérést idéz. A kint és a bent közti átjárást szavatolhatják a kakaóba hulló hajszálak, a házukat a hátukon hordó csigák s a fehéren foltot hagyó színek (Csak fehérben). A medréből a hídra kicsapó folyó ugyanúgy a benti kiáradása, mint a kibeszélt szavak (Folyó Görögországban). A köztesség érzete nem gerjeszt nyugtalanságot, nem késztet kizárólagos döntésekre: „Ott is vagyok, ahol elköszöntem, és ott is, ahova sietek” (Húsvéti). A középső, Sebbel-lobbal című ciklusban a tenger hullámzása, áradása, a szél lüktetése és dagadása találkozik a tűzzel: ,áizóta hajós lett... Ott vesztettem el. Azóta egyedül bajlódom a tűzzel” (az Álmodozás (3) című vers). Az elemekhez színek (vörös, kék, szürke) társulnak, a sebbel-lobbal dinamikájához pedig az ütés nyomán maradt testi és lelki sebek. A megvert nő tudata a megalázott kis népekére emlékeztet, a római rabszolgakínzásokra: az egyén sorsa a történelemből nő ki, anélkül, hogy egyediségét, egyszeri- ségét elveszítené. Az erőszak veszélyezteti az identitást, mely a névben testesül meg: „valaki letört belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A -í... ” (Mikor megütöttek). A versek egy része gnómikus vagy ironikus önmeghatározással is kísérletezik (,,ez én vagyok: bicegő magyar kislány Komáromból” - Bécs, 2008; „Műszálas, koravén árvácska” - Ballagási kép 2007). Az önmeghatározást a térbeli, időbeli tájékozódási pontok, az emberi kapcsolatok konkrét és elképzelt terekbe szőtt bonyolult hálói segítik - és egyúttal el is bizonytalanítják. Fekete Anna: Oda-vissza. FISZ, 2015. Mai Perszephonék A kortárs magyar líra élvonalába tartozó Rakovszky Zsuzsa legújabb verskötete, a Fortepan több egymásba simuló ellentétpárt is működtet: a nap és az éj, a fény és a sötét, a kint és a bent, a font és a lent, a felszín és a mély egymást váltja, cserélődik, szétválik és összeolvad, folyamatos dinamikában. A mikrotörténetekből lírai intenzitás árad. Miközben a mai Budapest képeit látjuk, követjük a metrón utazó, pszichológusnál vagy okkult szeánszon járó szereplők útját, alig észrevehetően sétálunk be velük a tudat és a művelődéstörténet mélyrétegeibe. A felszíni élet mögött ott vannak a személyes múlt árnyai, de a még régebbi, mitikus távlatok is. A Napéjegyenlőség című versflizér epikus szálai akár egybe is fonhatok, vonatkoztathatjuk ugyanarra a szereplőre a felvillantott történéseket, de a mozaikokba beleláthatjuk a múltkeresés különböző, valahol mégis egymásba érő útjait is. A ciklus nyitódarabja egy középkorú ember (nő?) öngyilkossági kísérlet utáni tapogatózását, a kapaszkodók keresését járja körül, az utolsó pedig a terminális stádium állapotában levő beteg utolsó emlékképeibe pillant bele. Mindkét életkörülményt néhány tömör és ironikus megjegyzés mutatja be. A pszichológusnál nemcsak a támaszt kereső ember bizonytalanságait, hanem a pszichológus rutinos közönyét, a gangra néző szobát, a város betonbörtönét, a kutyapiszkos parkot is látjuk. Az otthonnak nevezett elfekvőben a képek helyett inkább a hangok erősödnek fel: a vécé zúgása, a járókeretek kopogása, a tévé bömbölő hangja. Mindkét személy (vagy ugyanaz a személy, két különböző életstádiumban) önazonosságának megtalálásával is küzd. Kérdéses, hogy ezt könnyíti vagy nehezíti a visszasüllyedés a gyerekkorba: éltető gyökereit találja-e fel ezáltal az én, vagy a sokféle én szembesítése csak a tudat további hasadásait idézi elő. Mindkét versben valamiféle kozmikus közöny mossa el az egyéni döbbenetét: minden kétségbeejtő jel ellenére újra kitavaszodik vagy újra felkel a nap, és életre kelt mindent. A versciklus Perszephoné történetét idéző, Az elrabolt lány című része mindegyik töredéket ennek a mítosznak az árterében helyezi el, az anya-gyermek viszonyt, a gyermekség végét jelentő nászt, az önkívületet, a félig holt, félig eleven élet érzetét adva kapaszkodóként. A kötet másik ciklusa, a címadó Fortepan egy internetes fényképgyűjtemény anyagából villantja fel a 20. század töredékes, lírai magántörténetét. A történelmi, egyéni és mitikus szálak egymásba érnek: a fényképek és emlékek felkutatása, a leletmentés heroikus igyekezete közben az arcát és nevét kereső ember úgy halványodik, „mint a fényt kapottfilmen a képek”. Rakovszky Zsuzsa: Fortepan. Magvető, 2015. A hal szeme és a hóban csikorgó csigolyák A Sirkka Turkka finn költőnő verseiben sűrűn előforduló állatmotívumok nem egyszerűen a költői manír részei, az állatok nála nem az ember felsőbbrendű pozíciójából, kívülről láttatott lények. A költőnő, aki évekig lovászként dolgozott egy vidéki gazdaságban, a magány, a társkeresés témájának egyedi variánsait hozta létre az ember-állat viszonyt tematizáló, a tapasztalati alapokat álomszerű világba helyező műveiben. Érzékenyen bánik a szabad vers és a prózavers eszközeivel, erőteljes hangsúlyt helyezve a versmondatok «fikciójára. Egyes versei az ember és az állat közötti bensőséges összefonódás krónikái, mások a tükröztetés effektusaira épülnek, az állatéba belelátott embersors vagy az emberbe belelátott állat felcserélhetőségére. Gyakran a szövegek megszólítottjai is állatok, s ez olvasáskor az árulkodó pontokhoz érve termékeny feszültséget kelt. Az érzékszervek közül különösen a szem emelődik ki. A másik szemébe nézés ember-ember viszonylatban is két világ kapcsolódása; Sirkka Turkka azt sugallja, hogy ilyen értelemben az emberi és az állati között sincs nagyobb, leküzdhetetlenebb távolság. Az egyik vers beszélője egy hallal néz szembe, a hajóhíd deszkái közti résbe tapasztva arcát, egy másiké lehajol, hogy a béka szemébe nézzen, de az elfordul. Az állattal való szembenézés a tükörbe nézést helyettesíti, hiszen az állatok emberi tulajdonságok és emberi sorsok megtestesítői. Az állatszem nemcsak önmagunk, hanem a külvilág számára is viszonyítási pont lehet: ,Azt mondják, ragadozó madár és tigris szemére hasonlít a szemem”. Sirkka Turkka világa misztikus és áradó, s a fennkölt áradást néha csak egy halvány vonal választja el az érzelmesség és az érzelgősség különböző fokozataitól, melyeket Jávorszky Béla fordítása meglehetősen fölerősít. A kötet legizzóbb pontjain a misztikus borzongás és az álomszerű természetélmény emberi arcot kap: az egyik szövegben a kidöntött fának „eljblyt a vére”, s ha a iák „elhullatják leveleiket, öregasszonyokra hasonlítanak”. Egy másikban a hó olyan, mint egy emberi hát, „telis-tele van csikorgó-nyikorgó csigolyákkal". Megszemélyesiilnek a tárgyak, az épületek és az élettelen természet jelenségei is, személyes vagy történelmi távlatú emberi üzeneteket kódolva magukba. A természeti egység a zenében és a képzőművészetben is megtalálja a párhuzamait. A nyitott ablakból kiszűrődő Mozart-zene vagy az ég festésekor Michelangelo ujjára száradt kék festék elveszített, s csak a természet hangjaiban, színeiben fellelhető hangulatokról ad hírt. Sirkka Turkka: És a világ fél lábon állt, akár egy kócsag Válogatta, fordította és az utószót írta: Jávorszky Béla. Magyar Napló, 2014. A mellékletet szerkeszti; Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
