Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-09 / 6. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2016. JANUÁR 9. OTTHON 3 3 Ha valahol, Tunéziában valóban érvényes a mondás: az én házam az én váram. Még ha várak nem is épültek olyan szép számmal az országban, mint erődök, monostorok, mecsetek, minaretek, medinák. Külföldiek előtt ezek az építmények általában mindenütt nyitva állnak, a ház, az otthon azonban még a legeurópaibb szellemű nagyvárosokban is magánterületnek számít. Magánterületnek, ahová idegen ritkán teheti be a lábát. Ha mégis, akkor ez egyértelmű jele annak, hogy az illetőt befogadták, a család megszerette, s barátjának tekinti. Már a huszadik tunéziai utam felé közeledtem, amikor először kaptam meghívást egy Mahdia mellett élő családhoz, pár kilométerre a tengerparttól. Este volt, sötét este, amikor megérkeztem. A hófehér falú házak valósággal világítottak a csillagos ég alatt. Egyszerű családtól kaptam az invitálást, nagyfiúk motorkerékpárral jött értem a szálloda elé. Más dolgom nem is volt az úton, csak kapaszkodni, Moktar ugyanis rendesen belehúzott, csöppet sem törődve azzal, mit érzek a háta mögött. Egyszerűségében volt szép a ház, amelyben apa, anya, két fiuk és a nagyapa lakott. A kaputól a belső udvarig, a szobákig paddal szegélyezett folyosó vezetett. Rövid folyosó, négyzet alakú kis udvarral. Ami elsőre meglepő volt: az ablakok befelé nyíltak. Nem az utcára, hanem az udvarra. Itt az alapvető különbség az iszlám és a nyugati építészet között. Előbbi csak olyan belső tereket, befelé tartó helyiségeket hoz létre, amelyek a privát belső udvarra néznek, kintről, az utcáról egy kósza pillantást sem engedve a ház asszonyára. Az udvarra ugyanis nem láthat be senki. És ott ért a következő meglepetés. Az udvart körbefútó folyosón egy jókora szekrény állt. Míves munka, mesteri kezekre valló alkotás, állapítottam meg. Ajtaja zárva, rakodótere az ádagosnál kicsit nagyobb, mértem fel egyeden szem- pillantással. Moktar édesapja esti műszakban dolgozott, a kapuban édesanyja és öccse várt. De amíg az udvar közepén állva kémleltem az ezeregyéjszaka sötét égboltját IIP holdastul, tejutastul, Moktar szélesre tárta a szekrény ajtaját, és székével együtt kihúzta belőle - a nagypapát. Nem akartam hinni a szememnek. Percekkel később kiderült, a fülemnek sem hihetnék, ha a kék, fehér, fekete lenvászonba bugyolált nagyapa megszólalna, hiszen mondhatna bármit, nekem akkor is meglehetősen fiira lenne, hogy az idős ember - Allah tudja, miért - szekrénylakó lett. A nyolcvan felé tartó kisöreg azonban nem beszélt. Megfejteni nem tudtam, miért volt sötétbe zárva, s mivel a házbeliek is csak legyintettek kérdő tekintetemre, azt sem firtattam, hány órát tölthet naponta - s vajon saját kívánságára-e? - szépséges kalodájában. Várt rám azonban egy harmadik meglepetés is. A szobában, amelyet sem nappalinak, sem étkezőnek nem neveznék, hiszen sem erre, sem arra nem utaltak jelek, három ágy állt csupán. Ezek egyikében töltöttem az éjszakát, de végig ébren, mivel ajtó helyett csupán egy áttetsző függöny zárta a teret, s az ablak is csak egy szabályos nyílás volt a falon, üvegtábla nélkül, s az éjszaka minden nesze betolakodott. Bár a folyosó végig festett csempével volt díszítve, a szobából hiányzott a padló. Mezítláb jártunk a homokban. A tiszta, langyos homokban. Hogy honnan került elénk egy húsz centi magas asztal, arra már nem emlékszem, de hogy honnan került az asztalra a hűtött dinnye, az uborka, a mogyoró és a mandula, azt nem fogom elfelejteni soha. Moktar édesanyja tarka ruhában, színes kendővel a fején egyszer csak letérdelt, két kezével egyre mélyebbre ásott a homokban, és ott, a szoba közepén, vagy félméteres mélységből előszedte mindazt, amivel sorra kínált, megkérdőjelezheteden kedvességgel és szívélyességgel. A dinnye és az uborka hőfoka frissítő volt, a mogyoró és a mandula úgy volt csomagolva, hogy egyeden homokszem sem kerülhetett közéjük. Szép este volt, számomra emlékezetes. Mint a reggel, amikor Moktar robogóján ülve már sokkal lassabban tettük meg a visszautat mahdiai szállodám kapujáig. Tunézia azonban nemcsak a hófehér falú, kék kapukkal, kék ablakkeretekkel pompázó házak, a patkó alakú boltívek, a gömbölyű kupolák országa. Van ennek a világnak egy másik arculata is. S a turisták előtt ez mutatkozik meg hamarabb. Szállodákban, villanegyedekben. Ez utóbbiakból csak akkor lát néhányat az ember, ha egyedül megy felfedezőútra. Például Tuniszban, a fővárosban, vagy Tabarkában, a város fölött magasodó dombokon, amelyekről még világosabbnak tűnik az ég és még sötétebbnek a tenger. Tunisz szívében gyorsabban fellelhető a pompa, az elegancia, az európai stílus, Tabarkában kilométereket kell sétálni érte. A látvány azonban minden forró kilométerért kárpótol. Az iszlám építészet szered a nyitott, széles tereket, kerüli a bezártság érzetét keltő helyiségeket. A külső cicoma sehol sem jellemző. Sem a legelőkelőbb, sem a legszerényebb házak fala nincs túldíszítve. Egy-egy kézzel festett csempe, kiálló tégla, finom terrakotta elemek. Ez a maximum. A belső terekben már megjelennek a faliképek, a padlómozaikok, a fonott székek, a gyékényszőnyegek, míves faládák. Zsúfoltságnak azonban semmi jele. Az udvarokat is csak virágok díszítik. Kövér cserepekben fikuszok, pálmák, kaktuszok, leanderek, hibiszkuszok. A kék és a fehér természetesen bent is domináns szín, de kiegészíthetik aranysárgával és lángvörössel is. Fő a kényelem. A tágas, levegős tér. A szellős szobák, a fényes hallok Megfordultam albérletben, vendégházban, panzióban is. Oázisban, sziklafalba vájt barlang- lakásokban, ahová nem tör a be a sivatag elviselheteden melege. Mindenütt az egyszerűség, a praktikum uralkodott. Van valami nagyon vonzó, marasztaló, visszaváró ebben a stílusban, ebben a világban. A fény, a lélek, a nyugodt, visszafogott, kevésbé lüktető élet mindent beborító, érzéki hatalma. Szabó G. László Tunézia kék fészkei
