Új Szó, 2015. december (68. évfolyam, 277-300. szám)

2015-12-31 / 300. szám, csütörtök

6 I SZILVESZTERI NAGYÍTÁS 2015. december 31. lwww.ujszo.com „Papa, sikerült!” Ma már szinte hihetetlen torténetkék a komáromi Magyar Területi Színház hőskorából T. LŐrincz Margit (Somogyi Tibor felvétele) MIKLÓSI PÉTER Színházról másképpen - T. Lőrincz Margit ezzel a címmel írta meg 2013-ban megjelent, nem túl vaskos, ám fontos kötetben az egykori MATESZ - a mai Komáromi Jókai Színház -1952 őszón toborzott társulata hőskorának történeteit. Komáromi játékszínünk (mert ő sem titkolja, elárulhatom: 82 éves) örökös tagja a társulatalapítás legelső napjától máig tartó sok évtizedes pá­lyája során - menne ő mostanában is gyakrabban játszani, ha lenne, aki (fő)szereppel gondol rá! - rengeteg tanulságot, színháztörténeti tapasz­talatot, élményt halmozott föl. Első­sorban művészileg. Illetve a második világháború utáni hazai magyar hi­vatásos színjátszás közösségerősítő küldetését is tekintve. E részben sze­mélyes, részben társadalmi princípi­umok mellett ott voltak a hétközna­pok: az egykor természetes és nép­szerű tájolások élményei, a szállások és „öltözők” hangulata, a színpadon történt egyszer derűs, másszor már- már hihetetlennek tűnő sztorijai. Szilveszter lévén az utóbbiakról tár­salogtunk. Tegeződve, amire még a hatvanas évek derekán megittuk a pertut. Napjainkban inkább csak mo­solyogsz, vagy ma is ürömmel gondolsz vissza a múlt század de­rekán „természetes” helyzetekre? Akkoriban is többnyire moso­lyogtam, mert kedvvel végeztem a színházban rám osztott munkát. Most pedig, évtizedek távolából pláne jókedvűen gondolok arra, ami már azokban az időkben is megmoso­lyogtató volt. Mert megestek ugyan szomorú, mások gonoszsága okozta, nehezen felejthető dolgok is, de azo­kon túltettem magam. Igyekszem in­kább csak a szépre emlékezni. Meg a humorosra. Életed első premierjén, a MATESZ tűzke­resztségét jelentő bemutatón, 1953. február 1-jén, két jelenet között leszakadt a függöny. Abban a szituációban nem volt nevethetnékünk, én meg máig sem tudom eldönteni, hogy ez a malőr végül is jó vagy rossz ómen volt-e. Milyen emlék fűz pályafutásod első főszerepéhez? Mariannát játszottam Moliére Fösvény című darabjában. Szepsi- ben vendégszerepeltünk, ahol az előadás végén egy névre szóló le­véllel jókora virágkosarat kaptam az öltözőbe. Társulatunk legidősebb színésznője, H. Budai Mária kikapta a kosárból a borítékot és odahajította nekem, a gyönyörű virágokat pedig fölkapta, mondván, a levél engem, a virágkosár itt őt illeti, hiszen én még csak taknyos pályakezdő vagyok. Melyik az a sztori, amelyet szin­te minden társaságban elmon­dasz? Az Arany embert játszottuk Bus- sán, a moziterem szűk színpadán. A nézőtér zsúfolásig megtelt, még a falak mentén is sűrűn álltak. Kani­zsa kapitányt Tóth László alakította, én pedig a menyasszonyát játszot­tam. Az első sorokban egy házaspár ült a hároméves kislányával, aki a legfeszültebb pillanatban hangosan bevallotta, hogy őneki bizony „ka- kányi kő”. Hiába csitították, a hely­zet a nagyon kell irányába fokozó­dott. Zavarában az asszony fogta a gyereket, és más szabad út nem lé­vén, a színpadon át kikísérte a te­remből. A nézőtéren lassan elült a kuncogás, Kanizsa kapitánnyal visszazökkentünk a jelenetünkbe, amikor a mama és kislánya újra a színpadon keresztül igyekezett le­jutni a széksorok közé; de a lányka még a színpadról megpillantotta az édesapját, a örömmel odakiáltott neki: „Papa, sikerült!” Az országot járó MATESZ job­bára elaggott autóbuszokon uta­zott. Nyilván olyasmi is előfordult, hogy a megszokottnál még zű- rösebb körülmények között sike­rült eljutni egy-egy előadás hely­színére. Nem is egyszer. Például a legke­ményebb télben 20-25 kilométerrel az úti célunk előtt bedöglött az au­tóbuszunk. Hamatjában a legköze­lebbi szövetkezetben kértünk segít­séget. Szolgálatkészek voltak, a bökkenő csak annyi volt, hogy kan­nás tejet szállító kisebb teherkocsit tudtak fölajánlani. Annak platóját viszont úgy fél centi vastagon a reg­geli tejszállítás közben kiloccsant, csontkeménnyé fagyott tej borította. Akár egy műjégpályán csúszkálva, csak egymásba kapaszkodva tettük meg az út hátralevő részét. De elő­fordult az is, hogy már Komáromból egy kiszuperált kenyérszállító ko­csiban, oda berakott székeken ülve indultunk el. Egyedül Siposs Ernő volt annyira leleményes, hogy egy fotelt tett a raktér közepére magá­nak. O fejedelmien utazott, mi meg apródokként ültünk körülötte a min­den kanyarban kibillenő székeken. Friss levegőt csak „kegyelemből” kaptunk, ha a sofőr megállt és ki­nyitotta a feszesen záró hátsó szár­nyas ajtókat. Színháztörténeti források sze­rint nyaranta számtalanszor lép­tetek fel szabadtéri színpadokon. Egy ilyen alkalommal az öltöző­ink a helyi iskola épületében voltak, a színpad pedig távolabb onnan. Gyurkovics Mihály koldust játszott, és csak a harmadik felvonásban volt jelenete. Amikor már szükséges volt, az élethű koldusnak öltözve elindult a színpad felé. A rendezőség azon­ban barátságtalanul az útját állta, hogy ott bizony nem fog kéregetni, és ha nem tűnik el azonnal, rendőrt hívnak. Ha színésztársai nem segítik ki a pácból, akkor a kis híján rend­őrkézre került „koldus” miatt félbe­szakad az előadás. Öltöztetőnőként az édesanyád is színházi dolgozó volt; abban a re­ményben, hogy vigyázhat rád mint fiatalka színésznőre. Ami „sike­rült” is, hiszen Tarics János sze­mélyében a társulatban találtál férjet magadnak. Vele jó párszor álltái színpadon. Például A tanítónőben és a Do­diban, hogy csak két színdarabot említsek. Bródy Sándor színmű­vében a címszerepet játszottam, Tarics János pedig a tisztelendő urat, aki meg akarta környékezni Flórát. Ehhez még a padokra is föl­ugrott, hogy gyorsabban végigfus­son felém a tantermen. Egy óvatlan pillanatban azonban megbotlott a papi reverendában és elhasalt. A komoly pillanatból így lett vígjáté­ki derű. A Dávid Teréz írta Dodiban a darab eléggé sokat veszekedő há­zaspárját alakítottuk. Egy ilyen konfliktusban a férjnek pofon kel­lett vágnia kikapós feleségét. Ko­márom akkoriban még békés kis­város volt, az egyik előadás más­napján azt hallottam, hogy Taricsék alighanem válnak, mert János már megpofozta az asszonyt... Minden színész réme az úgyne­vezett ablak, amikor elakad, és az égvilágon semmi szöveg nem jut az eszébe. Ennek számomra pusztán szem­lélőként is felejthetetlen esete Ná- dasdi Károly és Palotás Gabi közös jelenete volt. Karcsinak nem ugrott be partnere színpadi neve, ezért súg­va megkérdezte Gabitől, hogy is hívják őt. A remek színésznő tréfá­nak vélte a dolgot és visszasúgta: „Hülye vagy? Gabi. Hát Palotás Ga­bi!” Szegény Karcsi vért izzadva, kínjában szebbnél szebb bókokkal illette kolléganőjét, aki végül rádöb­bent a helyzet fonákságára, és kise­gítette őt: „Ó, hát ezt a sok szépet mind rólam, Kláriról mondta? Iga- zánjólesett.” Megtörtént, hogy olykor kíno­san érezted magad a színpadon? Igen, például az egyik beugrás közben. Mert ha hosszú síri csönd van, a beugró színész azt hiszi, ő packázta el a jelenetet. Egyszer Fe- renczy Anna helyett én játszottam a Szélviharban. A színen vacsoraasz­talnál ült a család, én elmondtam a szövegemet, utána hosszan szinte vágni lehetett a csöndet. Gondol­tam, csakis én ronthattam el valamit, de a súgó és a színpadon Bottka Zsu­zsa is intett, hogy nem énmiattam honol aggályos csönd. Végül kide­rült, hogy az apa szerepében Konrád József farkaséhesen addig meg sem mukkant, amíg meg nem ette a va­csorajelenet pörköltjét nokedlivel. A MATESZ-ért rajongó közön­ség sohasem zajongott előadás közben? Az többször is megtörtént, hogy valaki zacskóban odahozta az enni­valóját, mert bejövét a mezőről, ott­hon már nem volt ideje vacsorázni. De az Egy pohár víz című Shakespeare-darab közben egyszer előfordult az is, hogy a nézőtér jó fe­le szüntelenül tökmagozott. Abban a csöndben ez nemcsak idegesítő volt, hanem .úgy hatott, mintha egérhad rágcsált volna a nézőtéren. Elsőként Fazekas Imre vesztette el a türelmét. Elegánsan odafordult felém, és egy széles gesztussal a nézőtér felé in­tett: „Felséges királynőm, intézked­nem kell, mert palotánkat megszáll­ták az egerek! Hallja, hogyan csám­csognak?” A publikum észbe ka­pott, és felhagyott a tökmagozással. Tréfába hajló ágyjelenetre em­lékszel? Már hogyne emlékeznék! Spiró György darabjában, a Házmester- siratóban Bugár Gáspár játszotta a férjemet. Az előadás nyitóképében egymás mellett fekszünk a hitvesi ágyban. Csakhogy azon a bizonyos estén váratlanul és jókora robajjal leszakadt velünk az ágy. A nézőtér fuldoklóit a nevetéstől, az újrakez­désig a függönyt is be kellett húzni. Esztendőkkel később, amikor már mindketten nyugdíjban voltunk, az utcán összefutottam Bugár Gazsi­val, aki derűsen és jó hangosan oda­szólt: „Margó, emlékszel, amikor leszakadt alattunk az ágy?! ” Az em­berek csak bámultak, hogy miért a nyílt utcán beszéljük meg „privát kalandunkat”, amelynek valós szín­padi titkára csak mi emlékeztünk. Akad még ennél is abszurdabb hőskori emléked? Talán a legabszurdabbat fogom felidézni. Oroszkán egy vígjátékot játszottunk, amelyen a közönség mindig önfeledten derült és beletap­solt az előadásba. Ezúttal azonban még tizenöt perc után is néma csönd volt a nézőtéren. Szenvedtünk a színpadon, nem értettük, mi történ­hetett, mit rontottunk el? A szünet­ben megkérdeztük Nagy Lászlót, a szervezőtitkárunkat, miért nem rea­gál a közönség? 0 irulva-pirulva be­vallotta, hogy erre az előadásra, jobb megoldás híján, a süketnémák inté­zetéből szervezett publikumot. Nyilván bőven voltak elszállá­solási vagy öltözői sztorik is. Egyszer Ipolyságon játszottunk, ahol nem volt valami fényes a hotel. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy Lengyel Ferenc ágyában az előző vendég után elfelejtettek ágyneműt cserélni. Feri leballagott a portáshoz, és a szobaasszonyt ke­reste. A portás széttárta a karját, és csak azt válaszolta: „A szoba- asszony most nem ér rá. Lefeküdt, mert vendége van!” De említhetném Bátorkeszit is, ahol szintén az ötve­nes éveknek megfelelő körülmé­nyek között játszottunk. Öltözőnk egy raktárnak használt pince volt, ahol a koporsókat tárolták. Asztalok meg székek helyett azokon ültünk, öltöztünk, sminkeltünk. Ez sem volt messze az abszurdtól. Mindezt talán úgy lehetett elvi­selni, hogy pályádnak bőven vol­tak jóleső mozzanatai. Sőt, talán túlsúlyban. Valóban. Egy alkalommal hosszabb időt töltöttünk Tornaiján, ahol magánszemélyeknél voltunk elszállásolva. A férjemmel olyan helyen laktunk, ahol a nagymama volt a családfő, a fia gazdálkodott, a menye tanítónő volt. Óriási kertjük volt, lovak, tehenek, disznók, egy­szóval igazi gazdaság. Kemencében sült a kenyér, a lángos, a töltött ká­poszta is ott készült. Amikor két hét után elbúcsúztunk tőlük, nem fo­gadtak el egyetlen fillért sem. Azt mondták, ők ezt a szlovákiai ma­gyar kultúráért teszik, ez az ő aján­dékuk és hozzájárulásuk. Viszon­zásképpen a következő vakációban az ő három fiuk közül kettő nálunk nyaralt Komáromban. Kilenc-tíz évesek voltak, megmutattuk nekik a hajógyárat, a hatalmas hajókat, a kikötői darukat, a Dunát és az azon átívelő két hidat, a nemzetközi for­galmat lebonyolító vasútállomást, a belvárost, a Szigetet, egyszóval amit csak lehetett. A férjem azután vonaton hazakísérte őket, s útköz­ben megkérdezte, Komáromban mi tetszett nekik a legjobban. A kiseb­bik fiúcska fölcsillanó szemmel rá­vágta: a puding!

Next

/
Oldalképek
Tartalom