Új Szó, 2015. december (68. évfolyam, 277-300. szám)
2015-12-31 / 300. szám, csütörtök
6 I SZILVESZTERI NAGYÍTÁS 2015. december 31. lwww.ujszo.com „Papa, sikerült!” Ma már szinte hihetetlen torténetkék a komáromi Magyar Területi Színház hőskorából T. LŐrincz Margit (Somogyi Tibor felvétele) MIKLÓSI PÉTER Színházról másképpen - T. Lőrincz Margit ezzel a címmel írta meg 2013-ban megjelent, nem túl vaskos, ám fontos kötetben az egykori MATESZ - a mai Komáromi Jókai Színház -1952 őszón toborzott társulata hőskorának történeteit. Komáromi játékszínünk (mert ő sem titkolja, elárulhatom: 82 éves) örökös tagja a társulatalapítás legelső napjától máig tartó sok évtizedes pályája során - menne ő mostanában is gyakrabban játszani, ha lenne, aki (fő)szereppel gondol rá! - rengeteg tanulságot, színháztörténeti tapasztalatot, élményt halmozott föl. Elsősorban művészileg. Illetve a második világháború utáni hazai magyar hivatásos színjátszás közösségerősítő küldetését is tekintve. E részben személyes, részben társadalmi princípiumok mellett ott voltak a hétköznapok: az egykor természetes és népszerű tájolások élményei, a szállások és „öltözők” hangulata, a színpadon történt egyszer derűs, másszor már- már hihetetlennek tűnő sztorijai. Szilveszter lévén az utóbbiakról társalogtunk. Tegeződve, amire még a hatvanas évek derekán megittuk a pertut. Napjainkban inkább csak mosolyogsz, vagy ma is ürömmel gondolsz vissza a múlt század derekán „természetes” helyzetekre? Akkoriban is többnyire mosolyogtam, mert kedvvel végeztem a színházban rám osztott munkát. Most pedig, évtizedek távolából pláne jókedvűen gondolok arra, ami már azokban az időkben is megmosolyogtató volt. Mert megestek ugyan szomorú, mások gonoszsága okozta, nehezen felejthető dolgok is, de azokon túltettem magam. Igyekszem inkább csak a szépre emlékezni. Meg a humorosra. Életed első premierjén, a MATESZ tűzkeresztségét jelentő bemutatón, 1953. február 1-jén, két jelenet között leszakadt a függöny. Abban a szituációban nem volt nevethetnékünk, én meg máig sem tudom eldönteni, hogy ez a malőr végül is jó vagy rossz ómen volt-e. Milyen emlék fűz pályafutásod első főszerepéhez? Mariannát játszottam Moliére Fösvény című darabjában. Szepsi- ben vendégszerepeltünk, ahol az előadás végén egy névre szóló levéllel jókora virágkosarat kaptam az öltözőbe. Társulatunk legidősebb színésznője, H. Budai Mária kikapta a kosárból a borítékot és odahajította nekem, a gyönyörű virágokat pedig fölkapta, mondván, a levél engem, a virágkosár itt őt illeti, hiszen én még csak taknyos pályakezdő vagyok. Melyik az a sztori, amelyet szinte minden társaságban elmondasz? Az Arany embert játszottuk Bus- sán, a moziterem szűk színpadán. A nézőtér zsúfolásig megtelt, még a falak mentén is sűrűn álltak. Kanizsa kapitányt Tóth László alakította, én pedig a menyasszonyát játszottam. Az első sorokban egy házaspár ült a hároméves kislányával, aki a legfeszültebb pillanatban hangosan bevallotta, hogy őneki bizony „ka- kányi kő”. Hiába csitították, a helyzet a nagyon kell irányába fokozódott. Zavarában az asszony fogta a gyereket, és más szabad út nem lévén, a színpadon át kikísérte a teremből. A nézőtéren lassan elült a kuncogás, Kanizsa kapitánnyal visszazökkentünk a jelenetünkbe, amikor a mama és kislánya újra a színpadon keresztül igyekezett lejutni a széksorok közé; de a lányka még a színpadról megpillantotta az édesapját, a örömmel odakiáltott neki: „Papa, sikerült!” Az országot járó MATESZ jobbára elaggott autóbuszokon utazott. Nyilván olyasmi is előfordult, hogy a megszokottnál még zű- rösebb körülmények között sikerült eljutni egy-egy előadás helyszínére. Nem is egyszer. Például a legkeményebb télben 20-25 kilométerrel az úti célunk előtt bedöglött az autóbuszunk. Hamatjában a legközelebbi szövetkezetben kértünk segítséget. Szolgálatkészek voltak, a bökkenő csak annyi volt, hogy kannás tejet szállító kisebb teherkocsit tudtak fölajánlani. Annak platóját viszont úgy fél centi vastagon a reggeli tejszállítás közben kiloccsant, csontkeménnyé fagyott tej borította. Akár egy műjégpályán csúszkálva, csak egymásba kapaszkodva tettük meg az út hátralevő részét. De előfordult az is, hogy már Komáromból egy kiszuperált kenyérszállító kocsiban, oda berakott székeken ülve indultunk el. Egyedül Siposs Ernő volt annyira leleményes, hogy egy fotelt tett a raktér közepére magának. O fejedelmien utazott, mi meg apródokként ültünk körülötte a minden kanyarban kibillenő székeken. Friss levegőt csak „kegyelemből” kaptunk, ha a sofőr megállt és kinyitotta a feszesen záró hátsó szárnyas ajtókat. Színháztörténeti források szerint nyaranta számtalanszor léptetek fel szabadtéri színpadokon. Egy ilyen alkalommal az öltözőink a helyi iskola épületében voltak, a színpad pedig távolabb onnan. Gyurkovics Mihály koldust játszott, és csak a harmadik felvonásban volt jelenete. Amikor már szükséges volt, az élethű koldusnak öltözve elindult a színpad felé. A rendezőség azonban barátságtalanul az útját állta, hogy ott bizony nem fog kéregetni, és ha nem tűnik el azonnal, rendőrt hívnak. Ha színésztársai nem segítik ki a pácból, akkor a kis híján rendőrkézre került „koldus” miatt félbeszakad az előadás. Öltöztetőnőként az édesanyád is színházi dolgozó volt; abban a reményben, hogy vigyázhat rád mint fiatalka színésznőre. Ami „sikerült” is, hiszen Tarics János személyében a társulatban találtál férjet magadnak. Vele jó párszor álltái színpadon. Például A tanítónőben és a Dodiban, hogy csak két színdarabot említsek. Bródy Sándor színművében a címszerepet játszottam, Tarics János pedig a tisztelendő urat, aki meg akarta környékezni Flórát. Ehhez még a padokra is fölugrott, hogy gyorsabban végigfusson felém a tantermen. Egy óvatlan pillanatban azonban megbotlott a papi reverendában és elhasalt. A komoly pillanatból így lett vígjátéki derű. A Dávid Teréz írta Dodiban a darab eléggé sokat veszekedő házaspárját alakítottuk. Egy ilyen konfliktusban a férjnek pofon kellett vágnia kikapós feleségét. Komárom akkoriban még békés kisváros volt, az egyik előadás másnapján azt hallottam, hogy Taricsék alighanem válnak, mert János már megpofozta az asszonyt... Minden színész réme az úgynevezett ablak, amikor elakad, és az égvilágon semmi szöveg nem jut az eszébe. Ennek számomra pusztán szemlélőként is felejthetetlen esete Ná- dasdi Károly és Palotás Gabi közös jelenete volt. Karcsinak nem ugrott be partnere színpadi neve, ezért súgva megkérdezte Gabitől, hogy is hívják őt. A remek színésznő tréfának vélte a dolgot és visszasúgta: „Hülye vagy? Gabi. Hát Palotás Gabi!” Szegény Karcsi vért izzadva, kínjában szebbnél szebb bókokkal illette kolléganőjét, aki végül rádöbbent a helyzet fonákságára, és kisegítette őt: „Ó, hát ezt a sok szépet mind rólam, Kláriról mondta? Iga- zánjólesett.” Megtörtént, hogy olykor kínosan érezted magad a színpadon? Igen, például az egyik beugrás közben. Mert ha hosszú síri csönd van, a beugró színész azt hiszi, ő packázta el a jelenetet. Egyszer Fe- renczy Anna helyett én játszottam a Szélviharban. A színen vacsoraasztalnál ült a család, én elmondtam a szövegemet, utána hosszan szinte vágni lehetett a csöndet. Gondoltam, csakis én ronthattam el valamit, de a súgó és a színpadon Bottka Zsuzsa is intett, hogy nem énmiattam honol aggályos csönd. Végül kiderült, hogy az apa szerepében Konrád József farkaséhesen addig meg sem mukkant, amíg meg nem ette a vacsorajelenet pörköltjét nokedlivel. A MATESZ-ért rajongó közönség sohasem zajongott előadás közben? Az többször is megtörtént, hogy valaki zacskóban odahozta az ennivalóját, mert bejövét a mezőről, otthon már nem volt ideje vacsorázni. De az Egy pohár víz című Shakespeare-darab közben egyszer előfordult az is, hogy a nézőtér jó fele szüntelenül tökmagozott. Abban a csöndben ez nemcsak idegesítő volt, hanem .úgy hatott, mintha egérhad rágcsált volna a nézőtéren. Elsőként Fazekas Imre vesztette el a türelmét. Elegánsan odafordult felém, és egy széles gesztussal a nézőtér felé intett: „Felséges királynőm, intézkednem kell, mert palotánkat megszállták az egerek! Hallja, hogyan csámcsognak?” A publikum észbe kapott, és felhagyott a tökmagozással. Tréfába hajló ágyjelenetre emlékszel? Már hogyne emlékeznék! Spiró György darabjában, a Házmester- siratóban Bugár Gáspár játszotta a férjemet. Az előadás nyitóképében egymás mellett fekszünk a hitvesi ágyban. Csakhogy azon a bizonyos estén váratlanul és jókora robajjal leszakadt velünk az ágy. A nézőtér fuldoklóit a nevetéstől, az újrakezdésig a függönyt is be kellett húzni. Esztendőkkel később, amikor már mindketten nyugdíjban voltunk, az utcán összefutottam Bugár Gazsival, aki derűsen és jó hangosan odaszólt: „Margó, emlékszel, amikor leszakadt alattunk az ágy?! ” Az emberek csak bámultak, hogy miért a nyílt utcán beszéljük meg „privát kalandunkat”, amelynek valós színpadi titkára csak mi emlékeztünk. Akad még ennél is abszurdabb hőskori emléked? Talán a legabszurdabbat fogom felidézni. Oroszkán egy vígjátékot játszottunk, amelyen a közönség mindig önfeledten derült és beletapsolt az előadásba. Ezúttal azonban még tizenöt perc után is néma csönd volt a nézőtéren. Szenvedtünk a színpadon, nem értettük, mi történhetett, mit rontottunk el? A szünetben megkérdeztük Nagy Lászlót, a szervezőtitkárunkat, miért nem reagál a közönség? 0 irulva-pirulva bevallotta, hogy erre az előadásra, jobb megoldás híján, a süketnémák intézetéből szervezett publikumot. Nyilván bőven voltak elszállásolási vagy öltözői sztorik is. Egyszer Ipolyságon játszottunk, ahol nem volt valami fényes a hotel. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy Lengyel Ferenc ágyában az előző vendég után elfelejtettek ágyneműt cserélni. Feri leballagott a portáshoz, és a szobaasszonyt kereste. A portás széttárta a karját, és csak azt válaszolta: „A szoba- asszony most nem ér rá. Lefeküdt, mert vendége van!” De említhetném Bátorkeszit is, ahol szintén az ötvenes éveknek megfelelő körülmények között játszottunk. Öltözőnk egy raktárnak használt pince volt, ahol a koporsókat tárolták. Asztalok meg székek helyett azokon ültünk, öltöztünk, sminkeltünk. Ez sem volt messze az abszurdtól. Mindezt talán úgy lehetett elviselni, hogy pályádnak bőven voltak jóleső mozzanatai. Sőt, talán túlsúlyban. Valóban. Egy alkalommal hosszabb időt töltöttünk Tornaiján, ahol magánszemélyeknél voltunk elszállásolva. A férjemmel olyan helyen laktunk, ahol a nagymama volt a családfő, a fia gazdálkodott, a menye tanítónő volt. Óriási kertjük volt, lovak, tehenek, disznók, egyszóval igazi gazdaság. Kemencében sült a kenyér, a lángos, a töltött káposzta is ott készült. Amikor két hét után elbúcsúztunk tőlük, nem fogadtak el egyetlen fillért sem. Azt mondták, ők ezt a szlovákiai magyar kultúráért teszik, ez az ő ajándékuk és hozzájárulásuk. Viszonzásképpen a következő vakációban az ő három fiuk közül kettő nálunk nyaralt Komáromban. Kilenc-tíz évesek voltak, megmutattuk nekik a hajógyárat, a hatalmas hajókat, a kikötői darukat, a Dunát és az azon átívelő két hidat, a nemzetközi forgalmat lebonyolító vasútállomást, a belvárost, a Szigetet, egyszóval amit csak lehetett. A férjem azután vonaton hazakísérte őket, s útközben megkérdezte, Komáromban mi tetszett nekik a legjobban. A kisebbik fiúcska fölcsillanó szemmel rávágta: a puding!
