Új Szó, 2015. december (68. évfolyam, 277-300. szám)

2015-12-12 / 287. szám, szombat

www.ujszo.com 1 2015. december 12. SZOMBATI VENDÉG 19 Bátran mászott fel a kéményre Magda Vášáryová: „Tudtam, hogy a film nagymértékben rajtam is múlik, ezért a maximumot akartam nyújtani" „Hrabal úr és én gyorsan megkedveltük egymást..." (Taiabér Tamás felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Két alakításával is beírta a nevét az egyetemes filmművészet nagykönyvébe. Tizenhat éves volt, amikor Vladislav Vančura Marketa Lazarováját játszotta, harminckettő, amikor Bohumil Hrabal édesanyját, a Sörgyári capriccio szépséges, életvidám Mariskáját. František Vláčil filmjének be­mutatására évekig kellett várnia, Jifí Menzel évekig küzdött, hogy a cseh széppróza mesterének kisre­gényét mozivászonra vihesse. Magda Vášáryová eszményi meg­testesítője mindkét nőalaknak. Harmincöt év telt el a Sörgyári capriccio elkészülése óta. Magda Vášáryová, miután lezárta színészi pályáját, politikai színtéren is ko­moly szerepeket vállalt. Rögtön az­után, hogy kimondta: sem filmben, sem színházban nem vállal több fel­adatot, hiszen mindent eljátszott, amit eljátszhatott, Václav Havel kineve­zésével Csehszlovákia ausztriai nagykövete lett. Később Varsóba ke­rült, Szlovákia lengyelországi nagy­követeként. Ma parlamenti képvise­lő, és a Via Cultura Alapítvány igaz­gatói tanácsának elnöke. A Sörgyári capriccióval a magyar közönség sze- retetét is egy életre elnyerte. Mennyire ismerte Bohumil Hra­bal írásait, még mielőtt a Sörgyári capriccio női főszereplője lett Jirí Menzelnél? Olvastam nem egy művét, de a Sörgyári capriccio valahogy nem ju­tott el hozzám. Prágában volt dol­gom, az Óvárosban jártam, egyszer csak megállt mögöttem Jirí Menzel. Soha nem dolgoztunk együtt, nem is beszélgettünk előtte, én talán észre sem vettem volna őt, ha nem szólít meg. Nézelődtem, jókedvűen dudo- rászgattam magamnak, megállított egy-két kirakat, amikor Jirka várat­lanul megszólított: ,dióvá, hova Magduška?” Volt fél órám, beültünk egy cukrászdába. Beszélgettünk, ne­vetgéltünk, megettem három süte­ményt, de percek alatt, nagy ét­vággyal. Jirka csak nézett, ahogy habzsoltam, majd azt kérdezte: „Ol­vasta a Sörgyári capricciót? Nem?” Később megálltunk egy könyvesbolt előtt, és megvette nekem. Miután el­olvastam a könyvek egy postai leve­lezőlapon a következőt írtam neki: „Kedves Jirka! Még egyszer köszö­nöm a könyvet. Nagy élmény volt. Közben ki is ürítettem a frizsidert. Mindent felfaltam, ami benne volt.” Ezután döntötte el Jirí Menzel, hogy önnek adja Mariska szerepét. De a barrandovi filmgyár vezetői nem örültek az ötletének. Ők cseh színésznőt akartak látni a filmben, s állítólag attól is tartottak, hogy pozsonyi színházi és televíziós el­foglaltságai miatt nehéz lenne egyeztetni a produkcióval, és sok­ba is kerülne az utaztatása, repü- lőjegyekre rengeteget költenének. Jirka mégis kitartott mellettem. Elnézést kért a korábban kiszemelt cseh kolléganőtől, és nekem adta a szerepet. „Magda erre a szerepre született - írja nemrég megjelent könyvé­ben. - Már nem volt az a légies al­kat, Ophelia, Marketa, sem a tele­víziós mesék törékeny hercegkis­asszonya, hanem egy érett, hús-vér, elegáns, érzéki nő.” Arról én nem is tudtam, hogy más is esélyes volt erre a szerepre. Csak később jutott el a fülembe, hogy Jir­ka fél évig győzködte a film gyártás- vezetőjét, hogy nem fog csalódni bennem. Bohumil Hraballal mikor talál­kozott először? Már forgattuk a filmet a Barran- dov műtermeiben, amikor egy má­jusi napon Jirka elvitt hozzá Ker- szkóba. Még élt a felesége, a fivére, s láttam a híres macskaseregét is. Gyorsan megkedveltük egymást. Emlékszem egy finom ebédre Fran­tišek Hrabaléknál, a szomszédban, meg arra, hogy miután elmentünk sé­tálni az erdőbe, egészen le a folyóig, teljesen a hatása alá kerültem, ahogy mesélt. De fűznek hozzá szomorú emlékek is. Egyszer felhívott, ami­kor épp nem forgattunk, hogy men­jek érte, nem képes megmozdulni sem, nem tud hazamenni. Volt egy játékunk, nem tudom, melyikünk kezdte el, ő vagy én? Mivel az édes­anyját játszottam a filmben, mindig Kisfiamnak szólítottam, ő pedig Anyukámnak hívott. Karlovy Vary- ban, a fesztivál idején egyszer ittas állapotban találtam. Feküdt egy pá­don. Elaludt. Felráztam, megdorgál­tam kicsit, hogy Kisfiam, ezt máskor ne csináld, és elkísértem a szállodá­ba. Amikor utoljára láttam őt, már to­lószékben ült. Václav Havel adott fo­gadást a prágai várban, mindkettőn­ket meghívtak. Letérdeltem elé, és úgy kérdeztem meg tőle, hogy: Kis­fiam, hogy vagy? A térdét, a kezét si­mogattam. Rám nézett, és csak azt is­mételgette: „Szart ér az egész! Az öregség a legszarabb!” Tudom, hogy el akart repülni a kórházi galambok­kal. Ott nem baleset történt. Eldön­tötte szépen, hogy vége, ennyi volt. És ugrott. „Magda különleges személyiség — írja Jirí Menzel. - A színészet nem nagyon érdekelte. Szocioló­giát és pszichológiát tanult az egyetemen, de tanulmányai vé­gén, a hetvenes évek elején, a nor- malizációs időszak kezdetén nem látta értelmét, hogy erre a pályá­ra lépjen. Komoly színészi ta­pasztalataival, főleg a Marketa Lazarová után színházhoz szer­ződött, és további játék- és tévé- filmekben vállalt szerepet. Lazán vette a dolgokat. Ellentétben a hollywoodi sztárokkal, akiknél mindig azt érzi az ember, hogy mennyire átütök akarnak lenni a szerepben. Magdában azt csodál­tam, hogy nem akart mindenáron nagyot alakítani, s ettől szabad­nak érezte magát. A forgatási szünetekben például állandóan olvasott. Mindegy volt neki, mi­lyen szöveg került a kezébe, csak olvashasson. Régi újságokat, szó­rólapokat, szakirodalmat, a kel­léktárban heverő könyveket, bármit. Nem törődött azzal, hogy mi zajlik körülötte, őt az érdekel­te, amit éppen olvasott.” Jirka emiatt sokat idegeskedett, tudom. Nem kávéztam, nem cigiz­tem, csak a könyveket bújtam. „Már megint olvas!” - hallottam a doho- gását. Azért olvastam, hogy közben ne essek ki a szerepemből, ne kell­jen megosztani a figyelmemet. Tud­tam, hogy a film nagymértékben rajtam is múlik, ezért a maximumot akartam nyújtani, amit csak úgy ér­hettem el, hogy közben senkivel sem társalogtam. Ha összehasonlítja a többi film­jével, a Sörgyári capriccio forga­tása nehezebb volt, mint... ... a Marketa Lazarovánál nem volt nehezebb, hiszen azt hóban, sárban, fagyban nagyon sokáig for­gattuk. De nem volt könnyű ez sem. Egy jó rendező, márpedig Jirka zse­niális rendező, sokat kivesz az em­berből. Az átlagos nem támaszt kü­lönösebb igényeket a színész felé, mindent elfogad, amit felkínál neki. Jirka nem ez a típus. A Gruntorád doktort alakító Hrušínský urat vagy hússzor indította újra abban a jele­netben, amelynek a végén elszen- deredik mellettem az ágyban, majd távozóban azt mondja: „Gyönyörű délután volt.” S ő erre hogyan reagált? Ránézett firkára, és száraz hangon csupán annyit mondott: „Igenis, ren­dező úr!” Én az ágyban ültem, de ne­ki oda-vissza kellett járnia. Jifí Schmitzemek, aki a férjemet, a sör­gyár gondnokát alakította, ez volt az első filmszerepe. Sokat segítettem neki én is. Három kérdés, amit nem hagy­hatunk ki: a sör, a haja és a ké­mény. Kezdjük a sörrel. Hány korsóval kellett meginnia a jelenet miatt? Kétszer vettük fel, tehát kettővel. Elárulhatom a titkot, hogy dup­la falú korsóban volt a sör? Akkor áruljuk el azt is, hogy a két felvétel között eltelt egy egész óra. A korsó azonban mindkét alkalommal színültig tele volt. Egy úr már jóval a felvétel előtt megtanította velem, ho­gyan kell inni. Nem nyelni, hanem magamba önteni. Jól vizsgáztam, megdicsért a végén. A haja! A sörben mosott, gyö­nyörűséges hajzuhataga, amelyet Boďa Červinka a történet szerint a könnyeivel küzdve vág rövidre. Parókát viselek a filmben. Nem is egyet. Civilben rövid hajam volt, amikor a Sörgyári capricciót for­gattuk. A fodrászok nagyon élvez­ték, hogy minden helyzetben más parókát rakhatnak a fejemre. Vagy hatot váltogattak rajtam. Más volt a frizurám nappal, más az ágyban, más a biciklin, más a kéményen, más, miután a nymburki fodrász le­vágta. A jelenetek sorrendjét úgy kellett összeállítani, hogy napi két parókánál többet ne kelljen visel­nem, mert a csere nagyon sok időt vett igénybe. Éjszakai fürdőzése során, a sör­gyár padlásán is hosszú hajjal ül a kádban. Az nehéz jelenet volt. Éjjel, bevi­lágítva, mezítelenül, nem éppen me­legben! De én akkor is jól éreztem magam. Dudorásztam. A kéménytől sem rettent meg. Hogy fel fog mászni a tetejére a Pe­pin bácsit alakító Jaromír Hanz- líkkal. Bár nem tűnt veszélyesnek a vál­lalkozás, a felvétel előtt egyszer fel­másztunk, hogy megtapasztaljuk a magasságot. A jelenet utolsó képso­rát, amikor a kémény legtetején ál­lunk, már egy másik, jóval alacso­nyabb kéményen vettük fel. A ren­dező nagyon féltett bennünket, ne­hogy leszédüljünk. Jaromír Hanzlík kezdetben viccelődött, hogy milyen szép a kilátás, hiszen utánam jött fel­felé, és folyton a szoknyám alá le­selkedett, aztán hirtelen elhallgatott. Én kiengedett hajjal, mezítláb lép­deltem a rozsdás létrafokokon. Na­gyon koszosak voltunk, mire leér­tünk, de boldogok, hogy ép bőrrel megúsztuk. S a disznóvágást, főleg a vérfo­gást hogyan élte meg? Sosem voltam gyermekien ro­mantikus. Tudtam, hogy a májas hurkához vér is kell. Nem öklendez- tem, amikor fröcsögött rám. Tudtam, mi a feladatom, és szemrebbenés nélkül megcsináltam. Igaz, hogy évekkel később látta csak a kész filmet? Méghozzá Washingtonban, ahol már nagykövetként és nem színész­nőként jártam. Cseh filmhét volt, amelyre Milos Formant is meghív­ták. Ott ült mellettem, és egész idő alatt fogta a térdem. „Magda, ez olyan film, amelynek jót tesz a múló idő - mondta a vetítés után. - Mindig szebb és érettebb lesz.” Igaza volt. Akkor már terhes volt, amikor felmászott a kéményre? Akkor még nem. Csak amikor el­náspángol Jifí Schmitzer a bicikli­pumpa gumijával. A harmadik hó­napban jártam. Mert a film azzal ér véget, hogy írót hord a szíve alatt. Bohumil Hrabalt. Szerencsére nem őt szültem meg, hanem a nagyobbik lányomat. De Hrabal úrnak nagyon sokat köszön­hetek. Bárhol járok a környező or­szágokban, elsőként mindenütt azt kérdezik: „Ugye, maga játszott a Sörgyári capriccióban?”

Next

/
Oldalképek
Tartalom