Új Szó, 2015. november (68. évfolyam, 253-276. szám)
2015-11-12 / 262. szám, csütörtök
I HOBBI ÚJ SZÓ 2015. november • www.ujszo.com Horgász - hirdetés Ivu ősznél. Vagyis egy dolog: a kapás! Merthogy hirtelen elakad a körforgó, és ívbe hajlik a bot. Nem akarok hinni a szememnek, jobban mondva a karomnak, hiszen csak érzem a halat, amely azonnal rugdalózni kezd, s kisvártatva az orsó is felvisít. Hinnye, csuka ez a javából, gondolom, bal kezemmel a féken matatva. Jókora halat érzek, rángásaiból ítélve csak csuka lehet. Igaz, nem az az ugrálós fajta, szaltóit egyelőre nem mutatja be, csak lent próbál kitörni, kirázni szájából a szúrós falatot. Nem fárasztom erőszakosan, ahol most vagyok, nincs nagyobb akadó, csak a fenéken meredező kövek, de a csuka nem az a bujkálós fajta. A huszas zsinór nem éppen a durva erőhöz való. Eljátszadozunk egy darabig, nagyon élvezem a kirohanásait. Aztán csak kivágódik a felszínre, miközben igyekszem a bot spiccét minél lejjebb tartani, és körbetekintek, hová navigáljam, ahol a vízre hajolva tarkón tudom markolni. Merthogy a kiemelőt sikerült otthon felejteni. Mikor végre a parthoz édesgetem, jól beleékelem a bakancs sarkát az agyagos partszélbe, és lecsapok a csukára. Alig éri át a kezem a tarkóját. Sokat nem cicózhatok vele, azonnal lendítem a partra, ki az avarra, ahol dühösen dobálja magát. KFT ES FEL KILÓSRA sAvU/LU m, a mérleg sem mutat nagy eltérést. Meglepően vaskos testfelépítésű, mintha tavi ragadozó lenne, bár a színezete nem túl élénk, inkább az olajzöld dominál rajta, különösen a fején, a hátán. Mérgesen tátog a tűhegyes fogakkal teli pofájával, miközben kifordítom a horgot a szájából (a fogót szerencsére nem hagytam otthon). Örömöm határtalan. Lefotózom a mobiltelefonnal, és azon meditálok, kell nekem ez a hal? Olyan ritka jószág manapság egy szép csuka, hogy nincs szívem agyoncsapni. Egyébként is van otthon elég hal a mélyhűtőben. Óvatosan leereszkedem a vízhez, és a tenyeremből bele- csusszantom a folyóba a csukát. Jókorát csap a farkával örömében, és villámgyorsan eltűnik. Nem tudom, mit hoz az ősz, mennyi időm marad horgászatra, de a mai nap piros betűs ünnepnek számít, hiszen sikerült megfogni a szezon első csukáját. Követi-e több is? Mikor fogok végre egy igazi nagy krokit, olyan öt-hat kilósat? Fogok-e valaha is? A kérdések mindaddig megmaradnak kérdéseknek, míg választ nem nyernek. Kövesdi Károly Termeink alkalmasak rendezvények megszervezésére, üzleti megbeszélésekre, összejövetelekre. Megújult étlappal várjuk! Térjen be hozzánk, keressen bennünket! Bös -Cabčíl<ovo7tel!+421 e-mail: info0restauracianimrod.sk, www.restauracianimrod.sk MP 150052 A,HÉIH Az alábbiakban Herman Ottó A magyar halászat könyve c. művéből idézünk, aki 1887-ben megjelent könyvében külön fejezetet szentelt a „kosztos" horgászatnak. Ezen belül a ragadozók (harcsa, csuka) megfogására használt trükköket mutatta be. Lássuk már most a karózó- vagy kikötőhorgászatot. A „kikötés" alatt a magyar halász általánosan a partba leszúrt, vagy levert karóhoz való kötést érti. A karózó horgászatnak legelterjedettebb szerszáma az állóvagy csapóhorog, mely nyári szerszám és leginkább harcsára való. Csapóhorog nyilván azért, mert egyszerűségében hasonlít némileg a csapó hurokhoz, a melyről már megemlékeztünk. Nyári alkonyaikor megnépesedik a harcsás vizek partja - kivált a törzsökös magyarság lakta vidéken - s a halászság beállítja éjszakára a horgokat. A csónak fenekén, rendesen a tat mögött, szapolylyal behányt vízben, félarasznyi és kisebb kárászok vagy pontyok nyüzsögnek; sok mindenféle, úgy embermagasságú, alúl kihegyezett husáng is kézügyben hever; kellő horogról is gondoskodva van. A halász fölkeresi a part csorbáit, a „szirtokat", a hol a víz hirtelenűl bemélyed és lassú folyású; alkalmas helyen leszúrja a karót, ráhurkolja a horog kötővégét, a horgot pedig felhalazza. A szerszámot úgy állítja be, hogy a csalóhal sörényével épen színleli a vizet, hogy a mikor úszkál, forog, csapkolódik, hullámot, karikát vessen s evvel magára csalja a nagy rablót. (1. ábra.) A felhalazás módja nem mindenütt egyforma, mert néhol a horgot épen csak a sörény alatt horgolják át, néhol a kopótyú alatt vezetik be s a száján ütik ki. A legjobb mód a Tisza némely pontján s a Velenczei-ta- von dívik, hol a csalóhalat - rendszerint kárászt - úgy fűzik a horogra, a mint azt a 2. ábra mutatja. A halász előbb a sörény alatt üti keresztül a horgot, azután a kopótyú alatt vezeti a száj felé, ügyelve, hogy a szironyt meg ne sértse, mert ettől függ, hogy a hal minél tovább éljen. Az ú. n. kemény hal, mint a ponty, kárász és a czompó, igy felfűzve, egész éjszakán át ki bírja, forgolódik, csapdos, míg valami éhes harcsa vagy csuka - ritkábban süllő - rajta üt és rajtaveszt, hogy kínjától megszabadítsa s aztán maga kínlódjék hajnalig, a mikor is a halász feljárja horgait s beszedi a prédát. A Latorcza halásza ott, a hol a folyó torkolata csöndes járású s nagy rónavizű, nem a partba, hanem a víztükör alkalmatos pontjain, a víz fenekébe szúrja a hosszú husángot, a melynek kötő-végére ráhurkolja a horogín kötővégét. A Velen- czei-tó halásza ritkán folyamodik a karóhoz, mert a tó nádja a kikötés más módját javalja. Két-három élő nádszál egybefogva, a leghatalmasabb csukát is megtartja; hozzá még nem is föltűnő, tehát a rablóhalat sehogysem riasztja. Itt a kikötő horog csukára számít s a mint a 3. ábrán tapasztalhatjuk, van „blinczkéje" (b), ina (i) és cserkéje (c). A blinczke az a fácska, a melyre a horog használat után rátekerhető; az ín erős kender-madzag; a cserke vékony sárgaréz-drótból van sodorva, hogy a csuka el ne rághassa. A Velenczei-tó halászsága szereti a horgászatnak ezt a faját, leginkább azért, mert az élő csalinak oly nagyon alkalmatos s igen szívós életű tavi kárász bőviben van és a varsával könnyen fogható. A halász estefelé száll ki a tóra, följárja varsáit, hogy a horogra való kárászt, ritkábban pontyot és czompót kiszedje; azután a nád között vezető csapások tágulásaiban, a nád alkotta kis tükrök átjáróiban kiszemeli azt a helyet, a hol a víz mélysége a csuka ólálkodásaira alkalmatos; rendesen két nádszálhoz köti a horgot, fölha- lazza, a nádat úgy meghajtogatja, hogy a vergődő kárász ne bonyolódjék a nád tövébe. Ez a nádhajtogatás jel is, a melynél fogva a halász már messziről felismeri a kikötőhelyet. A varsák följárásakor sorra veszi a horgokat is s fris kárászt tesz rá, a hol szükséges, vagy ki is szedi mind, hogy napközben megszáradjanak s így estére annál alkalmatosabbak legyenek. A kikötőhorognak egy másik, különösen Tápén dívó neme a lábó- horog (4. ábra), a melynél már a kabaktök - röviden csak „kábák" - a lopótöknek egy kurtanyakú fajtája szerepel. Itt (Kr) a karó, mely a partba van leszúrva; (Cz) könnyen szakadó czérna, a melynél fogva a kábák a karóhoz van kötve. Maga a kábák (K) föl van kantározva, vagy kasornyázva s e kantárból indúl a kurta ín a patonynyal és horoggal együtt. Ez a lábóhorog is harcsára, csukára való és rendesen fel van halazva, vagy meg van békázva. Ezt a szerszámot is estve rakja a halász - leginkább a Tisza holt ágazataiba -, reggel pedig utána néz. A midőn a hal bekapja a horgot s rajtaveszt, természetes, hogy rángat; rángat pedig mindaddig, a míg az a vékony czérna, a melynél fogva a lábóhorog ki van kötve, el nem szakad; a midőn pedig ez bekövetkezett, a hal szabadon rohan a horoggal, alámeríti a kabakot, mely azonban mindig felszállani törekszik s végre is kifárasztja még a legerősebb halat is. Ez kitűnő szerszám, a melyen sokszor igen nagy halak fogódznak meg, olyanok, a melyek más kikötött, igen erős horoginat is kettészakítanának, a mi a lábóhorognál lehetetlen, mert a kábák folyton enged, folytonosan húzza s evvel fárasztja a halat. Végtére is a hal reájön, hogy akkor fáj leg kevésbbé a horog, a midőn a víznek bizonyos mélységében tartózkodik, azaz; a mikor a kábák úszik, veszteg marad tehát, hogy nyugodalma legyen. A halász az érett, rendesen fehéres kabakot már messziről láthatja. MP150052
