Új Szó, 2015. november (68. évfolyam, 253-276. szám)

2015-11-14 / 264. szám, szombat

www.ujszo.com | 2015. november 14. SZOMBATI VENDÉG 9 Anatómus, belső ragyogással Eliška Kubíkovát, az Orvostudományi Kar dékán helyettesét egyformán szeretik a szlovák és a magyar medikusok TALLÓSI BÉLA Magával ragadó. Elbűvölő nőiességével, lehengerlő megjelenésével és elegáns tartásával hihetetlen bűvkört von maga köré. Ha Cannes- ban végigmenne a vörös sző­nyegen, sztárként ünnepel­nék. Aligha feltételezné róla bárki is, hogy emberi tetemek boncolásával anatómiát tanít az orvosjelölteknek. Eliika Kubíková a pozsonyi Come- nius Egyetem Orvostudomá­nyi Kara dékánhelyettese, az anatómiai tanszék vezetője. 0 volt a házigazdája a Semmel­weis ikon című kiállítás pozsonyi megnyitójának. A híres magyar or­vos, az „anyák megmentője” mun­kásságát bemutató anyagot a buda­pesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum állította össze, s Pozsony­ban, az Orvostudományi Kar épüle­tében mutatták be. A megnyitón Eliška Kubíková magyarul és szlo­vákul szólt a közönséghez. Engem elkápráztatott a lényével, a belUlülről sugárzó ragyogásával, és azt láttam, a medikusok is ámu­lattal nézik. Nem lehetett nem ész­revenni, hogy szeretik. Szeretnek. Tudom és érzem. Min­dig meghívnak az évnyitónkra, a Beánia-ünnepségre. Alig indulok el a pódiumra, hogy köszöntsem őket, már kiabálják, Eliška, Eliška. Múlt évben Majk Spirit, az ismert rapper kirappelteanevem. Sok gyerek jön be hozzám, az irodámba. Megosztják velem a problémáikat. Tudok róluk mindent, a szerelmeket, a betegsége­ket. Hívnak telefonon, írnak e- mailben, működik köztünk a kom­munikáció. Szeretem őket én is. Sze­retek nekik előadni. Nem elrettentő szigorral, nevetni is tudunk. Átvál­tozom közöttük. Megfiatalítanak. Pedig az anatómiáról azt hallot­tam mindig, hogy rettegett szak. Nehéz, mert a tanulását a versma­goláshoz hasonlítják. Az emberi test szerkezetével foglalkozó szakág, a humán anatómia az orvostudomány alapja, tehát pontosan kell tudni. Amikor a sebészetet feladva idejöt­tem, meg is jegyeztem a kolléga­nőmnek, hogy nekem ez nem fog menni, mert gyakorló sebészként tel­jesen másképp gondolkozom az ana­tómiáról, nem mint a minden logikát nélkülöző magolási módszer. Lehí­vott az előadóba, és arra kért, adjam elő a tananyagot az én módszerem­mel. A hallgatóknak leesett az álluk, mert az adott részt orvosi szempont­ból, a praktikumra figyelve ismertet­tem. Amennyire lehetett, élővé tet­tem számukra az anatómiát. Maga- mért is meg kellett találnom ezt a kö­zéputat, hogy orvos is maradhassak. Úgy készülök fel az előadásaimra, hogy a gyógyításból is tudok példá­kat adni. Egy picit a műtéttanhoz kö­zelítve rávezetem őket, hogy átlás­sák, milyen ér hova vezet, és milyen funkciókkal kapcsolható a gyógyí­tásban. Ez a nagy siker számomra, úgy irányítani a logikájukat, hogy or­vosi gondolkodással, applikálható- ságában tanulhassák az anatómiát. Rá kellene kérdeznem, miért adta fel a sebészetet, de előbb ar­ról beszéljünk, hogyan jutott el a sebészetig. Kosútról származom. Pozsonyban egészségügyi szakközépiskolában laboráns szakon érettségiztem. Prak­tikus okból választottam az egész­ségügyit, remélve, hogy nagyobb szakmai tudást nyújt az egyetemi- felvételi-követelményekhez. Abban az időben ismeretség nélkül nehe­zen lehetett bejutni az orvosira. Nem voltak kapcsolataim. Szüleim egy­szerű falusi emberek voltak. Édes­anyám Galántán gyárban dolgozott, drótot font, édesapám kőműves volt. Bár nem voltak orvos elődök a csa­ládunkban, a gyógyítás mégis, már akkor határozott elképzelésem volt. És konokul kitartott mellette. így van. Beteges gyerek voltam. Sok bajom volt a fogaimmal, rend­szeresen jártunk fogorvoshoz. Lég­csöves is voltam. Folyton laboratóri­umok előtt meg orvosi váróban ül­tünk. Nem zavart a várakozás, lekö­tött a rendelők világa, megfigyeltem, ami körülöttünk történt. Otthon aztán utánozni próbáltam. Orvososdit ját­szottam. Gyógyítottam a babáimat. Fluor fogpasztával, ami az amalgám­tömést helyettesítette, bekentem a szájuk szélét, mert fogaik nem vol­tak. Később fehér köpenyt vettem fel, és a fürdőszobában, a mosógépen ki­alakítottam a rendelőasztalomat. Pu­bertáskoromban már műtöttem. Az unokatestvérem légpuskával lőtt ne­kem vaíjút, vagy fogott békát, egeret, azok voltak a betegeim. A fürdőszo­bát berendeztem műtőnek, és operál­tam a kisállatokat. A békával és az egérrel nem volt gond, de ahogy le­forráztuk a varjút, mindent belepett az ázott toll, hiába takarítottuk el, édes­anyám munkából hazajövet azonnal felfedezte a műtét nyomait. A szívet, a tüdőt édesapám borotvaszeszébe, Pitralonba tettem, mert már akkor tudtam, hogy szeszben kell tárolni. A szervekből anatómiai múzeumot ala­kítottam ki. Bár a szüleim nem re­pestek az örömtől, soha nem tiltották. Bekerült az orvosira, és sikere­sen elvégezte. Sikeresen elvégeztem, de csak har­madszori nekifutásra jutottam be. Az osztályunkból mindenkit felvettek, csak kettőnket nem, pedig kitűnő előmenetelűek voltunk. A kramárei Dérer Kórházban helyezkedtünk el. Az akkor indult számítógépes köz­pontban alkalmaztak bennünket. Egész helyiséget betöltő, nagy batár gépekkel dolgoztunk, én a sebésze­ten, ő az intenzíven. Öt a következő évben felvették, engem akkor sem. Turócszentmártonba jelentkeztem, ahol nemzetiségi kvóta határozta meg, mennyi magyar jelentkezőt kell felvenniük. Sokan voltunk magya­rok, mindenkit nem vehettek fel. Harmadszor, ahogy itt ültem az Or­vosi Kar épületében az írásbeli után, szóbelire várva, azon tépelődtem, ha nem sikerül, lesz-e erőm negyedszer is nekifutni. Elutasítottak. A felleb­bezésre is nemleges választ kaptam. Elkeseredésemben elmentem a mi­niszterhez. Éppen ukrán delegáció járt nála. Jó fél nap ültem az ajtaja előtt. A titkárnő igyekezett megértet­ni velem, hogy ez így nem működik, de nem küldött el, még teával és va­lami harapnivalóval is megkínált. Amikor a küldöttség távozott, behí­vatott magához a miniszter. Elpana­szoltam, hogy már a Husák elnökhöz is folyamodtam segélykéréssel, min­denhova írtam, ahova lehetett. Volt kitartása, de bátorsága is! A miniszternél tett látogatásom utáni harmadik nap a sebészeten va­laki egy kék színű kopertát nyomott a kezembe. Kézzel címezték Eliška Molnárovának. Értesítettek, hogy az induló szemeszterben megkezdhe­tem az orvosi tanulmányaimat, gyer­mekgyógyászatra szakosodva har­madik évfolyamtól. Onnantól kezd­ve nem voltak buktatók, nagyon jól tanultam. Három kettesem ha volt a hat év alatt. Tudományos diákköri kutatómunkában vettem részt orszá­gos fordulókban, nyertem is. Gyermekgyógyászként végzett. És kezdődött a sikeres karrier? Még nem. Három héttel a diploma átvétele után nagy veszteség ért. Meghalt az édesapám. Ötvenöt éve­sen. A gyászomat tetézte, hogy nem volt munkahelyem. Egyik évfolyam- társammal a kramárei kórház gyer­mekosztályára készültünk. Az állás- interjúról azzal jött ki, hogy a követ­kező héten beáll. Nekem azt mond­ták, kérvényt kell beadnom, és majd döntenek. Á Kramárétól a belvárosig végigzokogtam az utat a troliban. Később az urológián körvonalazó­dott egy hely. Tetszett volna, mert az orvostudományban az akciódús sza­kok és az akciódús gyógyítás érdekel. A professzor úr, aki a felvételimet in­tézte, a transzplantációs központban ígért helyet. Veséket szállítottam volna helikopterrel balesetes dono­roktól. Nekem való, kellően adre- nalinszint-emelő feladat, de anyu­kám rettentően megrémült, nagyon féltett a repüléstől. Megváltó lehető­ségként szinte az ölembe pottyant a gyereksebészet. Álmomban sem re­méltem volna ezt! Oda eszméletlenül nehéz volt a bejutás. Az első atesztá- ciómat sebészetből szereztem, a má­sodikat klinikai onkológiából. Tizen­hat évet húztam le gyermeksebész­ként, másfél évig pedig sebész onko­lógusként dolgoztam a gyermekon­kológián. Tizenegy hónappal a lá­nyom születése után Pozsony belvá­rosában megnyitották a Bezruč utcai gyermeksebészeti rendelőt. Ezt a le­hetőséget nem hagyhattam ki! Visszaálltam munkába. Operáltam a nagysebészeten, és klinikai napra jár­tam a gyermeksebészetre. Szakmai­lag a csúcson voltam, de ez a családi életemben sok lemondással járt. Krisztina lányunkat tizenegy hóna­pos korától a nagymama, az édes­anyám nevelte, mellette gyönyörűen megtanult magyarul. Huszonkét éves, a bécsi Webster University hallgatója nemzetközi kapcsolatok és diplomá­cia szakon. Nem a szülők nyomdo­kaiba lépett. A férjem műépítész. Mégis otthagyta a műtőasztalt a bonctermi gyakorlatokért. Az élet hozta így. Tíz év után, ami­kor a rendelő már tip-top volt, a Bezruč utcán megszűnt a gyermek- sebészet. Kandidátusi fokozattal és docensi címmel két hónapig hetente jártam a munkahivatalba. Nyomasz­tóan hatott, hogy a lakásom ablaká­ból az egykori rendelőmbe láttam. Most is összeszorul a torkom, ha el­képzelem, milyen volt, vidámmá, él- hetővé téve különféle mesefigurák­kal. Aztán jött a lehetőség az anató­mia tanszéken. Az anatómia is sebé­szet, igaz, egy picit másfajta sebé­szet. Hetekig hiányzott, hogy itt nincs beteg, itt nem tudok gyógyítani. Ha összefutottam korábbi betegeimmel, úgy éreztem, a szívem hasad meg. Azóta eltelt tizenegy év. Önmagámra találtam itt, szeretem a munkámat. Azzal a tudattal végzem, ami minden anatómus mottója, hogy a halottak tanítják az élőket. A tetemeken szem­léltetett oktatás az életért van. Mos­tantól azonban minden héten egy nap operálni is fogok, mert a gyógyítás azért hiányzik egy kicsit. Miért tartotta fontosnak a Sem- melweis-kiállítás támogatását? Sokat járok a Semmelweis Orvos- tudományi Egyetemre. Minden év­ben eltöltők egy hetet az anatómián. Szívélyesen, barátsággal fogadnak a budapesti kollégák, mintha közéjük tartoznék. Megválasztottak tisztelet­beli tagnak is. A másik ok, hogy a medikusoknak nőgyógyászatból is­merniük kell Semmelweis munkás­ságát, hiszen mindkét országot és az egész orvosi kamarát érinti. A har­madik szempont pedig, amiért támo­gattam a kiállítást, hogy nem va­gyunk Németország vagy Svájc, ha­nem két szegény ország. Az egyszerű emberek között nem érzékelem, de diplomáciai szinten és a politikában folyamatosak a gyűlölködő meg­nyilvánulások. Azért mondtam igent Czimbalmosné Molnár Éva nagykö­vet asszony meghívására a Hviezdo­slav Városi Színházba, a Több mint szomszéd rendezvényre, mert hi­szem, hogy ez a két kis ország diplo­máciai szinten is együttműködhet. Egy ilyen kiállítás is hozzájárulhat ahhoz, hogy többek lehessünk szom­szédoknál. Hasznos és szép volt ez a közös rendezvény azért is, mert na­gyon sok magyar gyerek jár hoz­zánk. Klubjuk is van, a Selye János Klub. Elnöke, Gálffy Balázs keresett meg, hogy támogatnám-e a kiállítást. A pozsonyi magyar medikusok elérik azt a szintet, mint a kiemel­ten jó szlovák hallgatók? El. Az első két évben előfordulnak nyelvi problémák, mert bezavar a sok latin kifejezés. A magyar középisko­lákból érkezők közül nagyon sokan jól beszélnek szlovákul. Vannak olyanok is, akiknek kitűnő a tárgyi tu­dásuk, de gyengébb a kifejezőkész­ségük. Ha észreveszem, hogy törik a szlovákot, hagyom, hogy magyarul fejezzék ki magukat. Soha nem mon­dom vizsgán, hogy gyermekem, ha nem tanulod meg tökéletesen szlová­kul, nem fogod tudni elvégzed az or­vosit. Megvan itt a jó magyar csapat évek óta. Közülük sokan nagy nevek lettek az orvosi szakmában. Magyar hallgatóink nagyon helyes gyerekek. Igyekvők. Kitartók. Kevesen adják fel. Talán egy kicsit nehezebb nekik az indulásnál, de a magam példájából állíthatom, hogy akinek nem egyen­getik az útját, annak nem könnyű elő­rejutnia az életben. Meg kell tanulni átlépni a buktatókat, vagy meg kell tanulni járni rajtuk. Nem túlzó dicsé­ret, amikor azt mondják otthon az édesanyámnak, hogy jó gyereked van, büszke lehetsz rá, hogy mindent a maga erejéből ért el. Eliška Kubíková: „Mindig szívélyesen, barátsággal fogadnak a budapesti kollégák" (SzkárossyZsuzsa-feivétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom