Új Szó, 2015. november (68. évfolyam, 253-276. szám)
2015-11-12 / 262. szám, csütörtök
VI I Horgász - hirdetés 2015. november • www.ujszo.com ÚJ szó HOBBI I Az internet korában az ember elvárná, hogy friss információkat kapjon. ' Például az őszi haltelepítésről, ami szilenciumot jelent a tavi horgászatban. Idén október végén sem jártam jobban, mint tavaly. A szövetség pozsonyi 3. , \ alapszervezete most sem tartotta fontosnak, hogy értesítse a pecásokat, mikor telepítenek halat. Pénteki napon közeledek a tóhoz, s már messziről gyanúsnak tűnik a tábla. Valóban: tegnap telepítettek. Pontyot, csukát, süllőt. Mától ezekre nem szabad horgászni. Sebaj, megnézem a harcsákat a bokrosnál, hátha. Van nálam kétdoboznyi esőgiliszta. Ahogy battyogok a parton, az egyik víkendház drótkerítése mögül rámvigyorog a tulaj. Feederbottal horgászik az udvarából, átdobva a kerítést. Sajátos értelmezése a tilalomnak - nyilván pontyo- zik. Följebb két nagy stupek sétál, a szomszéd csukázik. Jön az ellenőr, kiparancsolja a szerelékeit. Háborog, szitkozódik, engedelmeskedik. Hát maga?- kérdi az ellenőr. Harcsában reménykedem, válaszolom, erre békén hagy. De hát amilyen az én formám, késő délutánig alig látok harcsamozgást, csupán kétszer sorjázik ki a bokrok alól a jól ismert buboréksor, s hiába zuttyantom oda a gilisztacsokrot, a barik nagy ívben lesajnálnak. Hiába, benne járunk az őszben alaposan. Viszont fogok három pontyot, mennek is vissza annak rendje- módja szerint. Sebaj, legalább levegőztem, nyugtatom magam. Nem úgy a tó másik végében kuksoló spori, akibe már hazafelé caplatva akadok. Szemmel láthatóan perget, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy kesze- gezne. Teljesen nyilvánvaló, hogy csukázik. Közeledve köhintek, csoszogok, vegye észre magát. Rám se ránt. Belegondolok, milyen rendet vághatnak az ilyen pecások tilalmi időben a természetes vizeken, ahol alig jár ellenőr. Fognak és visznek mindent, ami él és mozog. A többiek meg csodálkoznak, hogy egyre ritkábban görbül a bot. Kövi Október végéig kellett várnom, mire sort tudam keríteni egy hamisítatlan őszi pergetésre. Az év nagy része a pontyok bűvöletében telt, ideje volt már kézbe kapni a pergető cuccot. A „hová menjek" dilemma hamar megoldódik, hiszen a legtöbb halastóba már telepítettek, így marad az élő víz. Például a Morva; filózok, és lelki szemeim előtt megjelenik egy évekkel ezelőtt Dévény fölött fogott termetes csuka, amely a kövezés mellett cuppantotta le a kishalas úszót. Pakolás közben még hezitálok egy darabig. Azt sem tudom, milyen a ' vízállás, egyáltalán mi a helyzet ezen a rapszodikus folyón. Mindegy, majd kiderül. A lényeg, hogy nem viszek semmi más műfajra alkalmas készséget (néhogy elcsábuljak), csak egy könnyű, 10-40 grammos pergetőbotot, hozzá való 2500-as orsót, amelyen húszas zsinór van még tavaly óta, és egy doboznyi kütyüt (körforgó, támolygó, rapala, gumihal minden színben, formában). derül ki első pillantásra, ám a megrögzött pontyo- zók kitartása szemmel láthatóan nem lanyhul. Most is ott gubbasztanak több helyen, és nehézbombázóikkal az osztrák túlparti kövezést veretik, ahol soha senki nem horgászik. Viszont ott vannak a halak. Nem volt jó az idei év, mondja egyikük, tavasz óta mindössze hat pontyot fogott, igaz, a legnagyobb hatkilós volt. Ma megússzuk kapás nélkül, morogja. Én meg tovább ballagok, majd egy jónak Ígérkező helyen felcsatolom az első körforgót - biztos, ami biztos, drótelőkével -, és nagy reményekkel kezdem dobálni a part mentét. Aztán beljebb is suhintok; mintha kishalak spricceltek volna szét, talán valami űzi őket. A sárga-fekete műcsali azonban egyelőre csak a kishalak közt okoz némi riadalmat. A narancssárga, majd a piros is eredménytelen. Indulok feljebb folyás mentén, egyébként is úgy terveztem, hogy jó pár kilométert legyaloglok. Ez a műfaj merőben más, mint a pontyos kuporgás. Sportosabb, élvezetesebb, különösen ha a sárral kell megküzdeni a meredek parton meg a vízbe pottyanás veszélyeivel, amikor egy-egy ingatag kő kerül az ember lába alá. A körforgót hamarosan rapalára cserélem, pláne, hogy egy nagyobb langóhoz érek, ahol visszaforog a víz. Szépen veret a műcsali, a bot spiccén minden rezdülését érzem. Csak a jól ismert ütés marad el, hiába vezetgetem a bedőlt fa ágainak közelében, ahol tavalyelőtt első dobásra fogtam egy hajnali süllőt. Hiába, több nap, mint kolbász. Aztán mégis elcsá- bulok. Egy kő alól vastag gilisztát sikerül kifordítani, nem tudom megállni, hogy fel ne tűzzem. Csak úgy, próbaképpen. Lekapom a fahalacskát, felrakok egy kis ólmot és (más nem lévén nálam) egy szakáll nélküli apró egyes horgot, és bepöttyintem. Tíz perc múlva tenyeres bodorka lendül a partra. Csalinak túl nagy, zsákmánynak túl kicsi, visszaengedem. ELÉG A MÓKÁBÓL nem ezért jöttem. Vissza a drótelőke, a karabinerbe a régi kedvenc kerül: szürke gumihalacska, előtte egy forgó szárnnyal. Sok balin és csuka elcsábult már tőle, ha valami, akkor ez sikeres lehet. A halak azonban másképp gondolják. Szusszanok egyet, elnézem a tőlem nem messze magányosan vadászó kormoránt. Jelenléte arra utal, hogy ott lehetnek a halak. Ezek a szárnyas dúvadaktöbb kilométerről „kiszagolják", hol kell merülni. Fel is bukkan hamarosan, és jókora halat nyom le a torkán. A távolság miatt nem látom, milyet. Lassan a nap is átszü- remlik a ködös, párás, felhős háttérből, így lesz a színpompás természet még ezerarcúbb és varázslatosabb. Nincs szebb az MP150121 Kövezés, bedőlt fával - folyami csukatanya A benyúló kőnyelv lángot képez Őszi víz, őszi perget és
