Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)

2015-10-03 / 228. szám, szombat

Létlaboratórium

Van-e lélektanuk a gépeknek, és lehetséges-e a gépek legalább metaforikus „pszichoanalízise”? Van- nak-e gépi archetípusok, illetve mennyire gépiesek az archetípusok? Nagyjából ezekkel a költői kérdésekkel foglalkozik Balázs Imre József Jung a gépteremben című kötete.

Az utóbbi időkben a versek antropológiai tétje jelentősen megnövekedett, de az antropocentrizmus radikális kritikája is felerősödött. Nemes Z. Márió például már egyenesen „antropológiai töredékekből” építkező hibrid költészetet hoz létre, melyben a test, a gép, az állati, az emberi vagy a tárgyi közti átmenet zökkenőmentesnek mondható, és ennek megfelelően a megszólalás formája is az „emberi formátlanság erőterében születő pszeudo-forma” lesz. Balázs Imre József nem ilyen radikális: nála a gépterem potenciális lédaboratóri- um, ám e laboratórium tevékenysége nem írható le egzakt tudományos terminusokkal, minduntalan vissza kell kanyarodnunk a természethez: „a félelem a torkodban növekvő kúszónövény / a félelem a szemet elárasztó víz”. A lélektani megfigyelések hasonlóan metsző pontosságúak: „a félelem ha mozog a szád és más beszél belőled”. A gépi egzisztencia szigorú nyelve megköveteli a rajta kívül lévő világ pontosabb definiálását is. Számos ilyen ragyogó definíció keletkezik ebből a poétikai elhatározásból, pl.: ,A méz olyan, akár az égben feloldott édesség”, vagy „a vér egy labirintusba zárt folyó”. Az álom is fontos léttereppé válik: teljesen egyenértékű lesz a gépterem egzaktságával vagy bármilyen léthelyzet köznapi megnyilvánulásával. Az álomnak igazsága lesz, alakítható és befolyásolható értelmezői tereppé válik: konstrukciók jönnek létre és „képződmények”, melyek öngerjesztő munkába fognak az asszociativitás terén is. Balázs Imre József rendkívüli felkészültségű költő: épp ezért a versírás géptermeinek működésével is abszolút tisztában van, az alkotás lélektani vonatkozásait is képes kívülről, objektív módon megfigyelni. És épp ez a szenvte- lenség teszi különösen intimmé ezt a könyvét. Míg Nemes Z. Márió természetet konstruál, Balázs I. József magát a „természetest” keresi. Viszonya a természethez néha nem titkoltan nosztalgikus (erre utal a szerzőre jellemző, jellegzetes vidramotívum felbukkanása). Az én egyik személyes kedvencem a Saját

bohóc című költemény, mely egy Fellini-ötleten alapszik. ,A bohóc kifelé szétterjed és befelé elmélyül” - írja a költő, és a vers fokozatosan terjed szét és mélyül el, mintegy bizonyítva az ember örök előnyét az antropomorfizált gépekkel szemben: egyedül az ember képes a szerepjátszásra, az öniróniára, hiszen egyedül csak az ember lehet egyszerre önmaga és önmaga árnyéka, azaz bohóca is.

Balázs Imre József Jung a gépteremben.

Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2014.

Boldog feloldódás

Juhász Tibor első kötete, az Ez nem az a környék a legvadabb szociolíra benyomását keltheti - de nem elsősorban az. A nyomor, az éhség és az elfogadás könyve,

filmszerű jelzések, mint például „a gyerekekkel játszadozó nyomor” vagy a szobát ellepő „négysarkú penész”, a szélben tökéletesített ördögszekérként guruló tescós szatyor vagy a „babakocsiba szíj azott gázpalack” látványa. E világ idillje a „májkrémeš kenyér csendje”, erotikája pedig az, amikor a „gyársza- gú apa" nem a hitves, hanem „egy másik nő érintésétől / felajzva megcsinálta” a versben megjelenített főhős testvérét. A telep behatárolt világa a tűrés terepe, a csontokra „soványodott jövő” világa. Ez a múlt idejű jelzővel ellátott jövő a jelen legiszonyatosabb tragikuma, a kötet egyik legmegdöbbentőbb felismerése.

A vallás, a transzcendencia megjelenése különösen érdekes eleme a kötetnek: a templom ott van a telep látóhatárában, a remény viszont teljesen arctalanná és fogha- tadanná vált, ahogy az a „szúette

elnök halálhírének bejelentésekor, mint köztudomású, megszakították a televíziós adást, épp a Kacsamesék című Walt Disney-sorozat egyik epizódjának (A gonosz bálna) közepén, és Chopin gyászindulóját kezdték el játszani. Ez a jelenség az akkori gyerekek számára ún. vakuemléknek minősül: azaz önkéntelen emlékezeti momentummá vált, ráadásul a szociokulturá- lis magánmitológiák részévé lett. Az új nemzedék régi-új traumáit, csalódottságát, a politikai bulvár agresszióját (a rendszerváltás mint „kacsamese” stb.) és főként a politika beteges patetizmusát, a nagy szavak és a korszakok üres ideáljait, a „megpattanó gerinc"hangját Fehér Renátó szólaltatta meg a legtermészetesebb hangon Ká-európai ismerős című versében: „Egy régi-régi beszédet idézek, / a fiú mára zavart öregember. / Korszakká szervezte az életünket, / nem tartozom semmiért

legjobb szerzői mindannyian a határátlépések költői, legyen az társadalmi, szociális, verstani vagy individuális-lélektani határ. Ilyen értelemben a kötet meghatározó jellemzője a trauma: a trauma viszont nem mindig tragikus, gyakran épp a traumaként mutatkozó létszorongatottság perverz szépsége mozgósít költői energiákat. A humor, a szarkazmus és az önirónia is ebbe a kettősségbe ágyazódik. Épp ezért kedvelem különösen Horváth Imre Olivér szövegeit, melyek a norma és a degeneráció feszültségével dolgoznak. Kerber Balázs verseinek sűrű háttérmintázatai, leírásainak megbicsakló radikalizmusa, Szenderák Bence geometrikus szerkesztésmódja, Balogh Zetas Péter verseinek érzékközpontúsága, Győrfi Kata párkapcsolat-analízisei, a rimaszombati születésű Guiák Klaudia identitás-megingatásai, Kemény Lili „közösségi mitológiáKEMÉNY KÖTÉS

Gépek, tájak, kacsamesék

Négy kortárs verskötet Csehy Zoltán könyvespolcáról

hanem a befogadásé és a pokoli alámerülés perverz boldogságáé is: az utolsó nagy ívű költemény pl. azt mutatja be, miként sikerül a főhősnek betagozódnia egy Kitartó nevű kocsma törzsközönségébe, azaz magába a társadalomba. A minta sajáttá tevése nem létprogramként felvállalt önpusztítás, és nem is divatos szerzői szerep, hanem az önismeret fázisain keresztül megrajzolt pszichográfiai térkép, melynek kiindulópontja az az állapot, mely a kocsma egészét metaforikusán jellemzi: ,A Kitartó olyan volt, mint egy romok alá / szorult, lélegző test, mely túl sebzett ahhoz, / hogy segítségért kiabáljon, viszont túl erős ahhoz, hogy / feladja”. Juhász páratlanul érzékeny képekkel dolgozik, melyeket egy spontán, az élőbeszédhez közel álló beszédmód epikumába illeszt. Kötete lényegében az „étel helyén magukat / emésztő emberek”, illetve a „lenémított cselekmények" eposza lesz. Speciális látásmódját jól jelzik az olyan döbbenetesen és szívszo- rítóan tragikomikus képek vagy

feszület, melyről valaki lekaparta Krisztus arcvonásait". Ez a kötet az arcvonások eltüntetéséről szól eslősorban: ahogy az individuum beleolvad a törzsközönségbe, ahogy az egyén felszámolja különcségeit, egyediségét és végre paradox módon „boldogan” oldódik fel a kilátástalan nyomorban. Juhász Tibor nem megdöbbenteni akar, könyvében nincs se oknyomozó, se tényfeltáró hatásvadászat: hangja természetesen szemlélődő, az ábrázolt környezetbe mint „természetes” térbe simuló.

Juhász Tibor: Ez nem az a környék. FISZ, Apokrif Budapest, 2015.

Egy nemzedék traumái

Juhász Tibor is szerepel a rendszer- váltás utáni generációt bemutató R 25 című antológiában. Ez a generáció a „kacsamesék-nemzedék” (az irodalomban ez nagyjából az ún. Telep-csoport korosztálya) része vagy annak közveden örököse. 1993-ban Antall József miniszterköszönettel. II Öregen ér tehát a feltámadás reggele. / Mert bennem bujkál félelem és lakik bátorság. / Ezek pedig régimódi dolgok”.

Afra János 1989 után született huszonöt költő verseit válogatta be a kötetbe, melynek szerkezetét a belső szövegtörténések dinamikája adja, és nem a személyekre kiszabott tér. Ez az elrendezés a sokszólamú hangzásvilág különleges összhangzatát teremti meg: valóban egy nemzedék hangját látszik imitálni. A slamre emlékeztető spontán, ritmizált szövegeléstől (pl. André Ferenc) kezdődően a neoklasszikus zenei nyelvig (Nyerges Gábor Adám) széles skála rajzolódik ki. Az alanyi költészet intimitása mellett jelentékeny szerep hárul a szociokulturális kritikai attitűd régi-új formáit felélesztő költői szerepekre is. A magánmitológia bűvölete is erős, olykor egyenesen konceptszerű költői megszólalásmódokkal szembesülhetünk (a versek motívum- rendszere alárendelődik egy nagyobb én-narratívának). A kötet

ja”, Zilahi Anna újszerű testpoétikája vagy a losonci születésű Nagy Hajnal Csilla nyugtalanító látomásossága ebben az egyébként minden tekintetben nagyszerű arányérzékkel összeállított antológiában mindenképp figyelmet érdemel.

R 25. A rendszerváltás után születettgeneráció a magyar lírában. Szerkesztette: Afra János. JAK+PRAE.HU, Budapest, 2015.

A délután vére

Krusovszky Dénes Aki ül című fényképesszéjében így írja le azt az ifjúkort, mely a mára már felnőtt „kacsamesék-nemzedék” sajátos életérzésévé vált: „Ami ezután következett, az meg végképp mindennek a karikatúrája lett. Bocskai sapka és árvalányhaj, lord Baden-Powell meg a KDNP, Jézus és a rovásírás. De még ennek az alján is mennyi öröm volt letapadva. Szinte bármit rá lehet terhelni a gyerekekre, főleg ha nem érdekelnek senkit a következmények. Végül is nem egy nagy történet ez, talán nem is érdemes ennél hosszabban fejtegetni, vagy legalábbis nem itt és most, tehát csak ennyit: lényegében a püspök nem hazudott az avatáson, amikor a hagyományok fontosságáról beszélt, ő maga például az antiszemitizmus hagyományának ápolásában jeleskedett a következő években, a cserkészcsapat nemsoká széthullott, mert eltávolították a parancsnokot a helyéről, ugyanis kiderült, titokban éjszakai pornómozit üzemeltet a városban valahol, én meg, mivel jobb nem jutott eszembe, kissé szomorúan levetettem az egyenruhát és inkább karatézni kezdtem, biztos, ami biztos.” Elégiazaj című verskötetében ezek a kérdések korántsem vetődnek fel ilyen harsány- sággal: a nagyszerű kötet csendes (elégikus) kegyetlensége azonban helyenként szinte elviselhetetlenül pontos. A kötet egy vonulata a kapualjban elheveredő hajléktalan asszony „sípoló lélegzetvételeit” imitálja, a másik vonulatot az „egy visszapillantó tükörben / végezzünk magunk is” metaforikussága képezi, mely az emlékezés mechanizmusait ragadja meg, de nem nosztalgikusan, hanem beépítve a jelenbe, a mindenkori elbeszél- hetőségbe. Krusovszky lelki tájak geometriáit vázolja fel: a tapasztalás konstrukció lesz (Az Augarten fái mögött), az egyéni létező egyszerre vágyik elkülönülésre és feloldódásra, a szépség pedig egyre „kétségbeej többé” válik.

A kötet egyik fontos eleme az öngerjesztő és önismédő mechanizmusok leleplezése, és ez is a tereprendezés metaforikusságán keresztül érvényesül: ,Az erőgép / áttolta az egyik helyről a másikra a szemetet, / hogy helyet csináljon a szemétnek”. A zajos elégia önellentmondás. ,Az emberi zaj nehéz masszája” azonban már csöndesen formálható alapanyag. Krusovszky könyve különös intenzitással figyel az érzékszervek érzettársításaira („a másnapos szegfűk tornatermi öltözőszaga”, „az iskolaszüneti napok átható spermaillata) és a tapasztalás viszonyára a helyhez mint léttérhez. A költő berendez számunkra egy tájat, megkonstruálja, átalakítja, benépesíti, belakni viszont nekünk kell. A kötet egyik legszebb elégikus felismerése talán az, hogy noha a tér adott, alakítható, az időt tulajdonképpen mi visszük bele a térbe, a létezésbe („mindenre rálöttyen a délután vére’).

Krusovszky Dénes: Elégiazaj. Magvető, Budapest, 2015-