Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-31 / 252. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ 2015. OKTOBER 31. INTERJÚ 19 N em tagadja meg a humorát, a hátán lévő „Police” felirat erről árulkodik. Otthon polcokat gyártok - reagál arra a kérdésre, hogy a rendőrökkel nem gyűlt-e meg a baja miatta. - A Polícia feliratot törvény tiltja, de ezt nem! Fénylik, foszforeszkál, olyan vagyok, mint a berlini cirkusz, mindenki nagy ívben kikerül. Eddig még semmi bajom nem esett, le is kopogom. Tudja, hogy miért fán kell lekopogni? Nem. Még a keltáktól származik. Ha a harcosaik megsérültek, nyírfakérget raktak a sebre. Innen ered a szokás, hogy ha valaki ép, egészséges akar maradni, fán kopogja le. És honnan ered Túli biciklis szenvedélye? Nem is tudom. Egyszer csak megjelent. Amikor még az Új Színpadon játszottam, úgy 19 éve, a színházhoz közel volt egy sportbolt, s a tulajdonosa, a Kerékpárosszövetség mai elnöke, Pető Prívara egy napon megkérdezte, hogy nem akarok-e egy biciklit. Miért ne, mondtam. így kezdődött. Akkor még Vereknyéről jártam be, s megtetszett. Nem is szólva, hogy akkor már jó pár felesleges kilóm volt, 120 lehettem, most 95 körül van a súlyom. A kondícióm sem volt híres, még cigiztem is, s ha nem ment a lift, úgy fújtattam, mint a gőzmozdony. Azóta mondom is Prívarának, hogy megmentette vagy legalábbis meghosszabbította az életemet. Ilyen tekintetben kitartó, türelmes? A sors ezzel is megáldott. Kilencéves korom óta, azaz 44 éve regisztrált horgász vagyok. Szegény családban nőttem fel, s száz méter horgászzsinór hat koronába került, ami nem volt kevés. Anyám nekem és a bátyámnak is évente egyszer vett, ezzel kellett megelégednünk az egész szezonban. Ha a szilon beakadt vagy összebogozódott, nem vághattuk el, mert öt-hat méter nagyon hiányzott. S ha ez tízszer megesett, már a felét el kellett dobni. Szépen kibogoztam, a szegénység megtanított türelmesnek lenni. Ez Egyházgellén volt? Nem. Ott ötéves koromig éltünk, erre homályosak az emlékeim. Az viszont megmaradt, hogy a tiszte- letes kertjében almát loptunk. . Hároméves lehettem, a két bátyám - ötévenként jöttünk a világra, édesapám, úgy látszik, az ötéves terv szerint dolgozott — átmászott a kerítésen, én meg kinn- rekedtem. Megsajnáltak, visszajöttek, s átdobtak engem is, de mit ad isten: jött a templomszolga, mindenki meglépett, ám én ottmaradtam. Azóta rendezetlen a viszonyom az egyházzal. Milyen volt a gyerekkora? Színes. Szegények voltunk. Most az egyéves unokám bekapcsolja a tévét, a számítógépet. Mi örültünk, hogy áramunk volt. Nem volt se fej-, se térdvédőnk a biciklihez, jó, ha a biciklin működött a fék, s ketten ültünk rajta. Ha a zsíros kenyér leesett a földre, lefújtuk, és megettük. És itt vagyunk. Talán boldogabb volt a gyermekkorunk, mint a mai gyerekeké. De az ő igényeik már másak, változik a világ. Minden kor hoz valami újat, ezt mi nem állítjuk meg. Sajnos nagyon repül az idő. Mindig egyformán... De most létezik három csodálatos és három rossz találmány. A legrosszabb az internet, a hitelkártya és a mobil- telefon. A legjobbak között én csak egyet tartok számon: ez a kerék. Azóta semmi egetrengetőt nem találtak ki, csak annyit, hogy a kereket forgatni is lehet. Ezt tesszük ma, s az, aki itt ezt irányítja — nem tudom, ki az -, egyre gyorsabban forgatja, ezért hisszük, hogy a idő gyorsabban repül. S egyszer csak kirepít valahová. Ha ez megtörténik, hol szeretne landolni? Itt és most. Nem tudom, előtte hol voltam, de meggyőződésem, hogy a test csak egy borító. Nagyszerű, tökéletes, de megvan a maga szavatossági ideje. Ki tudja, hogy a lélek merre kóborol. Hisz a reinkarnációban? Nem nevezném annak. Az élet csodálatos, úgy, ahogy létrejön, mindenhez kell egy magocska és a termőföld. Térítsük vissza a lelket a színházba. Anélkül, hogy az előzőket - a nyitrait vagy az Új Színpadot - lebecsülném, mit jelentett az ország első színpadán töltött öt év? Ha nem lettek volna az előzőek, nem lett volna a Nemzeti Színház sem, amely óriási kihívás számomra. Ha az ember beleszületik ebbe a háromdimenziós világba, a sors megáldja ezzel-azzal. Nekem az volt a szerencsém, hogy a bölcsőmbe egy kis tehetséget adtak, hogy az embereket szórakoztassam, mosolyt varázsoljak az arcukra. A családban én vagyok a fekete bárány, nincs egyetlen művész sem. Apám nem örült, hogy nem lesz belőlem orvos vagy legalább mezőgazdasáIsteni kegy, hogy bohóc lehetek Úgy lett volna stílszerű, ha lovon érkezik. A sikeres Vadlovak című tévésorozat Big Dzsonja ehelyett Sagan-szerelésben jelenik meg, fején védősisakkal. A biciklit maga mellett tolja. A kerékpár egy lóerő, a többit én adom hozzá, mondja mosolyogva, már a Nemzeti Színház büféjében. Ivan Túli Vojtek naponta két keréken teszi meg az utarÉberhardról Pozsonyba és vissza. Este 11-kor, előadás után is. Ha esik, ha fúj. gi mérnök, mint ő volt. Én mégis ezen az úton indultam el, és szerencsémre örömet leltem ' * benne. Kicsi korom óta volt bennem egy jó adag exhibicionizmus, szerettem megmutatni magam, verset mondani, nem szégyelltem magam, a társaságban otthon voltam. Igaz, az alázat mindmáig megmaradt, és egyre nagyobb. Dunaszerdehelyen Martuška Šipulová volt az első tanító nénim, ő tanított meg írni, olvasni, s tőle kaptam az első szerepemet. Még az első osztályban élő ábécét játszottunk, én voltam az ľ betű, mert a többiek nem nagyon tudták kiejteni. Ötödikben meg királyt alakítottam egy mesejátékban. S aztán ez így ment tovább. Egyszer viharosabban, máskor csendesen, mint az élet. A főiskola magától jött, soha nem akartam szemetes vagy űrhajós lenni, csak bohóc. De a bohócok szomorúak. Nem igaz. Talán csak egy kicsivel többet gondolkodnak. De folytatom a főiskolával: mindjárt elsőre felvettek, Zachar profesz- szor úr két évig tanított, azután nyugdíjba ment, de ez a két év rengeteget adott. Utána megint szerencsém volt, Jozef Bednárikhoz kerültem, aki negyedikben közölte velem, hogy „elmégy Nyitrára”. Nyitrán töltöttem a tanoncéve- imet, olyan csodálatos emberek között, akik maguk közé fogadtak. Nagyszerű társaság jött össze, egyik sikert a másik követte. Budapesten a Katona József Színházban olyan fergeteges tapsot kaptunk, nem akartak a nézők elengedni a színpadról. Csodálatos hét évet töltöttem ott, a következő, ugyanilyen csodálatosat meg a Ľubo Roman vezette pozsonyi Üj Színpadon. Utána viszont a színházba beavatkozott a politika, pedig ott semmi helye. Hát felmondtam. A legnehezebb években, mert a gyerekek még kicsik voltak. Valahogy mégiscsak megéltem, szabadúszóként sem szakadt meg a kapcsolatom a színházzal. 1998 után, amikor a viszonyok kicsit normalizálódtak, vendégként játszottam az Üj Színpadon és Nyitrán is. Szép főszerepeket kaptam, havonta húsz előadásban léptem fel. Kétszer hét évig voltam szabadúszó, amikor Strnisko professzor úr, a Nemzeti Színház akkori igazgatója közölte: „Három nap gondolkodási időt kapsz, hogy elfogadod-e a szerződést”. Mire én, hogy három másodperc is elég. Ezt nem lehet visz- szautasítani, ez megtiszteltetés. Ez a színházi Olümposz, magasabbra már nem lehet jutni. Tény, hogy nagyszerű komédiás. Mondtam, hogy mindig bohóc akartam lenni, mert meséken nevelkedtem. S így neveltem a lányaimat, így fogom az unokáimat. Ezekben a mesékben ugyan a királyfi volt a legpozitívabb alak, de a legkedvesebb a bohóc. Boldog vagyok, hogy én bohóc vagyok. Sose leszek más, mert a bohócnak van egy óriási kiváltsága: a királyt is csupaszra vetkőztetheti, neki is megmondhatja az igazat anélkül, hogy bántanák. 1998 után csalogattak a politikába, mert hogy „téged az emberek szeremek, szükség van ilyenekre”, de azt válaszoltam, hogy nem engedek bélyeget sütni a homlokomra, nem veszítem el azt az isteni kegyet, hogy bohóc lehessek, és bárkinek szemébe mondhassam az igazat. Az igazság faj, az emberek nem szeretik, ha a szemükbe mondják. Megtapasztaltam. Nincs királyunk, s ami még ennél is rosszabb, nincs királynőnk. Mert azok, akik hatalmasoknak érzik magukat, nem akarják hallani az igazságot. A néptől meg pláne nem. Ha a felesége nem dicséri, mit vet a szemére? Miből gondolja, hogy dicsér? Melyik feleség teszi ezt? Esetleg akkor egy kicsit, ha az ember elárulja a bankkártya kódját. Félre a viccet: normális házasság a miénk, októberben volt a 30. házassági évfordulónk. Minden feleségnek ajánlom, hogy ne dicsérje a férjét, ha nem akarja, hogy felboruljon a házassága. S a férjek dicsérhetik a feleséget? Kötelezően. Mindig a plusz és a mínusz vonzza egymást. Ha mindkettő szidja a másikat, nem jó. A gyerekekkel ki pörölt? Mindketten. A nevelési elvek egyformák voltak. A lányok nem követték az apjukat. Egyik sem. Az idősebb pszichológiát tanult, de most éppen gyermekgondozási szabadságon van, a másik most fog végezni vegyészetin. Ha fogyni akarnak, szívesen kölcsönadom a lányomat két hétre, mert mindent kielemez, amit a tányérra tesznek, s garantáltan elmegy az étvágyuk. Amióta beszélgetünk, egyszer sem dadogott, mint a Vadlovak Nagy Dzsonja. Én találtam ki, hogy dadogni fog. Ahogy megfigyeltem a sorozatokat, az volt az érzésem, hogy néhány kolléga azt sem tudja, hogy miben játszik, csak eldarálja a szöveget, s lassan már a néző is összekeveri. Zachar professzor úr, aki dadogott, mindig mondta, hogy „Tututuli, úúgy kell játszanod, hogy az természetes lelegyen, hogy a néné- zők elhiggyék Dede mégis kicsit mániásként, mint a néző vávár- ja.” Nos, ez az: a nézőt meg kell lepni. S így jön létre a figura jelleme. így amikor elolvastam a forgatókönyvet, kitaláltam, hogy Dzson dadogni fog. Braňo Misik rendező előbb azt mondta, hogy erre nincs idő, meg közhely lesz, de mondtam neki, hogy bízza rám. Az kell, hogy azt a két fickót, akiknek az a szerepük, hogy lazítsák a történést, szeressék a nézők S ők valóban elfogadták. Halomszámra érkeznek a nekem címzett levelek. A kerékpározásról, a halászatról már esett szó, de egy másik szenvedélyéről, a főzésről még nem. Sőt, nyáron a kamocsai gasztrofesztiválon zsűrizik, és a híres szakácsnak, Benke Laci bácsinak tolmácsol is magyarra. De hiszen én Dunaszerdahelyen nőttem fel... Apám Terchovából, anyám Cseklészről származott, ők megmukkanni se tudtak magyarul. Mi viszont, hazajöttünk az iskolából, megettük a zsíros kenyeret hagymával, s estig kinn játszottunk a fiúkkal. Ok főleg magyarul beszéltek, és ránk ragadt a magyar szó. Nem mernék színpadon magyarul játszani, de egyébként semmi gond, jól bírom a nyelvet. Nincs hézag. (Ezt már magyarul mondja, hogy igazolja szavait.) A kiejtéshez csak zenei hallás kell. Ami pedig a kamocsai gasztrofesztivált illeti: a főszervező, Lukács Tibor kért fel néhány éve, hogy vállaljam a műsorvezető szerepét, s úgy alakult, hogy nemcsak tagja lettem a nagy családnak, hanem amolyan kabalája is. Soha nem hiányzóm, mert nagyszerű ott a hangulat. Urbán Klára
