Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)

2015-10-03 / 228. szám, szombat

www.ujszo.com I 2015. október 3.

SZOMBATI VENDÉG

I 9

Névjegyét letette, nagyot lépett

Lajos András: „A színész egy olyan állatfajta, hogy örökké le akarja terhelni magát. Én is ilyen vagyok..."

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Dunamocsi fiúként Komáromban érettségizett, a színművészetit Budapesten, Hegedűs D. Géza osztályában végezte el Lajos András. Nyolc évet töltött a Vígszínházban. Először hat év után hagyta el, akkor Bódé Viktor társulatához, a Szputnyik Hajózási Társasághoz szerződött.

Tőlük három év után vált meg, s visszament a Vígbe. Onnan most ismét elszerződött.

Szeptembertől a Miskolci Nemzeti Színház tagja, s bár már jó ideje budapesti lakos, szülőfaluja, Dunamocs továbbra is ugyanolyan fontos a szívének, mint a színház.

Mennyire meghatározóak az életében a komáromi gimnáziumban töltött évei?

Nagyon. A Keszegh István tanár úr vezette matematika-fizika tagozatos osztályba jártam. Ennek az eredménye volt, hogy érettségi után a Pozsonyi Közgazdasági Egyetemre jelentkeztem, de a színművészetire is.

Nincs sok köze egymáshoz a kettőnek.

A közgázon teljesen kívülálló voltam. Nem is vettem komolyan. Felkészületlenül mentem a felvételire. A színművészeti viszont erősen vonzott. De visszatérve Keszegh tanár úrra. Egyszer megkérdezte tőlünk, dolgozott-e már valaki együtt a szüleivel? Kertben vagy máshol. Harminckettőből mindössze ketten tettük fel a kezünket. Osztályfőnöki órán aztán az volt a téma, hogy a gyereknevelés nemcsak abból áll, hogy fiam, mostál fogat? Nekem ez nagyon tetszett akkor, mert én tényleg tudtam, mi az, hogy kerti munka, karalábészedés meg sok minden egyéb. De tudtam mást is. Hogy a komáromi gimnáziumba a környék legjobb iskolájából kell felvételire mennem. Az pedig Marcelházán volt akkor. Du- namocsról tehát az utolsó évre átiratkoztam Marcelházára, ahol új közösségbe, egy összetartó csapatba kerültem, ahol néztek, ki vagyok, mit akarok? Nem is nagyon sikerült beilleszkednem, mert minden energiámat a tanulásba fektettem. Matematikából is, fizikából is kiváló eredményem lett, s eljutottam Rimaszombatba, az Tompa Mihály Országos Szavalóversenyre. A gimnáziumban reáltantárgyakban egy ideig még lépést tartottam a többiekkel, de a szereplés már jobban érdekelt. Keszegh tanár úr, az osztályfőnökünk csodásán vezetett bennünket. Ha valaki nagy on jó volt valamiben, azt ő díjazta. Megjöttem a szavalóversenyről, továbbjutottam, első vagy második lettem, matekból kaptam egy egyest. Anélkül, hogy feleltem volna. „Te most letettél valamit az asztalra” - mondta indoklásképpen a tanár úr. De ha például kosárlabdáról volt szó, ott is díjazta az eredményeket.

Ő már bizonyára sejtette, hogy nem fogja elkerülni a színészi pályát.

Ha nem készültem fel valamelyik órára, körmondatokban, cirkalmasan adtam elő, hogy mi gátolt a tanulásban. Hogy a körülmények nem tették lehetővé. Jött a lárifári. Igyekeztem

úgy fogalmazni, hogy az osztálytársaim számára élvezetes legyen, a tanár pedig vagy elfogadta, vagy nem. Volt, aki többször is, másvalaki soha. Igazán közkedvelt egy abszurd dalocskával lettem. Negyedik évben én voltam a diákigazgató, aki egy napra megkapta az iskola kulcsát. Beültem a Csirkefogóba, és ott írtam meg, hogy másnap mit fogok mondani annyi ember előtt. Készültem. Én ugyanis olyan nagyon felkészülés vagyok. A feleségem szerint a szerepemre való felkészülésnek is több fázisa van. Az első a lelkesedésé, amikor mindent hozzáolvasok, felkutatok, aztán jön a középső fázis, a kétségbeesés, amikor rájövök, hogymég mennyi mindent nem tudok, aztán a harmadik fázis, amikor megszületik valami. A diáknapi beszédem fergeteges hangulatot váltott ki. Verses indulót írtam az elsősöknek, utána dalokat adtam elő. A gimnáziumi évek alatt tagja voltam a Hajós Néptáncegyüttesnek, eleinte rendszertelenül, később hetente kétszer jártam táncolni, s amikor már szorgalmas voltam, és számíthattak rám, fellépésekre is mehettem. A környékbeli falvakban általában sült kolbász volt a fizetség. De eljutottunk Olaszországba, sőt Svédországba is. Életem első csókja közben durrdefektet kapott a busz, amellyel utaztunk. Ezt a feleségemnek még nem is meséltem, most fogja megtudni.

Pozsonyban meg sem próbálta a színművészetit?

De igen. Kétszer is. Mindkét alkalommal a második forduló után rostáltak ki. Budapesten közben bekerültem az Új Színház stúdiójába, ami már egészen közel vitt a célhoz. De már az érettségi évében is volt szerepem, a Gimiszben. Balu voltam A dzsungel könyvében, Kiss Péntek József rendezésében. A pozsonyi felvételire úgy készültem, hogy kint, a dunamocsi határban hangosan tanultam a kötelező anyagot. Kisétáltam a faluból, és a végeláthatatlan szántóföld mellett különböző érzelmi állapotokat próbáltam ki fesztelenül, hiszen senki sem hallott. Mentem akkor is, ha esett, nagyon nagy lelkesedés hajtott. Az Új Színházban is a szlovák monológokat tanultam, már a következő felvételire. Martin Huba megnyugtatóan viselkedett, amikor ott álltam előtte. Biztatott, hogy tanuljak még, nem tudtam annyira szlovákul. De hol tanultam volna, Pesten? Egy egészen más közegben? Ott aztán bekerültem Hegedűs D. Géza osztályába, aki szeretett, pátyolgatott bennünket. Mindent megtett értünk. A legjobb tanárokat kaptuk. Sokféle rendezővel dolgozhattunk.

Dunamocson, gyermek- és kamaszéveiben, mit élt meg a legintenzívebben?

Nekem a nagyszüleimnél volt a „napközim”. Véget ért a tanítás, átvágtam a parkon, átugrottam a drótkerítésen, amit bánt is néhány nadrágom, és várt az ebéd. Mostanában, amikor a gyerekeimnek azt mondom, hogy előbb kezet mosunk, meg hogy ne állj fel az asztaltól, amíg be nem fejezted az ebédet, a feleségem, aki szintén a komáromi gimnáziumban érettségizett, de én a bátyjával jártam egy osztályba, gyakran mondja, hogy: „Te, ugye, olyan áldott jó, egy helyben ülő gyerek voltál!” Olyankor bevillannak a nagymamám szavai, aki csak azt látta, hogy már megint szaladok, vagy hogy meg sem ettem, amit a kedvemért főzött, és én már a szederfa tetején ültem. Vagy hogy fúttában kaptam el a zsíros kenyeret. Nyáron minden szombat reggel tojásos lecsó volt, és mentünk paprikát vagy karfiolt szedni. Télen szánkóra ültem, és a kutyával húzattam magam. A határt, a dunamocsi pusztát nagyon szerettem. Még biciklin ülve is a naplementében gyönyörködtem. Budapest-Dunamocs nyolcvan kilométer. Ha tehetem, hetente haza- ugrom most is. Amíg nem volt kész a híd Esztergom és Párkány között, ott álltam a sporttáskával a Duna esztergomi partján, anyuék a túloldalon, és vártuk a kompot. Este fél hétkor ment az utolsó, azt el kellett érni. Évekig Komárom felé jártam, ami

volt a rendezvénynek. Vagyis mindkét nap négyezer embert szórakoztattam. Nagyon nagy élmény ez is, rengeteget tanultam belőle.

A Vígszínházban sem ült kispa- don. Már az első hat évben is rengeteg szerepben bizonyította, mennyire sokoldalú. Remekül énekel, nagyszerűen táncol, fejlett mozgáskultúrájával fizikai színházakban is jelesül helytállna. A Ha majd egyszer mindenki visszajön, a Koldusopera, az Álomkommandó, a Julius Caesar, a Popfesztivál mind ezt bizonyítja. Hogy mindenre vevő, és mindent maximális odaadással megoldó színész.

Elsőként Marton László szerződtetett a Vígszínházhoz. Hívtak vidékre is két helyre, azt megsínylette volna a kapcsolatunk, amit a feleséDunamocson is örökké teszek-veszek.

(Somogyi Tibor felvétele)

százhuszonöt kilométer. Komárom és Dunamocs ma is fontos az életemben. Augusztus 20-án Komáromban a Szent István-szobor előtt szavaltam. Keszegh tanár úr felesége hívott meg, hogy mondjak el egy verset. Többen gratuláltak utána. A helybeli művészeti magániskola igazgatóhelyettese azzal jött hozzám, hogy meg tudja érteni a döntésemet, hogy Miskolcra szerződtem. „Aki így tud érzelmeket közvetíteni, annak főszerepeket kell játszania” - mondta. Dunamocson egy kétnapos fesztiválon konferáltam nemrég. Soha nem csináltam még ilyet, de a szülőfalumnak nem mondhattam nemet. A nagylányom azt mondta: „Apa bohócot csinál magából.” Egy cseh vendég szerint „skvélý showman” voltam. A polgármester úr már jövő évre is lefoglalt. Arra kért, újam be a naptáramba, hogy 2016 augusztusának utolsó hétvégéjén visszavárnak. Dunamocs ezer lelket számláló falu, de azon a hétvégén nyolcezer vendége

gemmel együtt építettünk. Valóban sokféle szerepet kaptam a Vígben, de amikor a Három testőr D’Artagnan- ját játszottam, az anyósom azért megjegyezte: „Na, látod, mennyire vártad, most végre főszerepet játszol!” A következő évben jött a Pán Péter. Előbb az elveszett fiú, aztán a címszerep. Volt olyan is, hogy a délelőtti előadásban az ikerfiút játszottam, este meg Pán Pétert. Azt is élveztem. Az ötödik évben igazgatóváltás történt a Vígben. Marton László nyugdíjba vonult, Eszenyi Enikő vette át a társulat igazgatását. Nem igazán kaptam olyan feladatokat, amelyekben fejlődhettem, előbbre léphettem volna.

Talán, ha várt volna még egy kicsit...

... szembejött velem a szerencse. Találkoztam Bodó Viktorral. Kérdezte, hogy vagyok, mi van velem, én meg csak feszengtem. Egy hét múlva felhívott, hogy örülne, ha leszerződnék a Szputnyikhoz. Három évig teljesen mást csináltam nála, mint a Vígszínházban. Anamnesis, Kafka Amerikája, Social error, Antigoné... ez utóbbit, tantermi előadásként még Dunamocsra is elvittük. Három alkalommal Grazban is létrehoztunk különböző produkciókat. Tulajdonképpen németül, de belefért a magyar akcentus. Ilyen élményeket a Vígszínházban nem kaphattam. Až anyagi támogatás többszöri elmaradása miatt a negyedik évet már nem tudtam bevállalni, ezért Enikő hívására visszamentem a Vígszínházba.

Erre most megint odébbállt.

Mert a Víg nem az én szakmai fel- készültségemhez, habitusomhoz, kondíciómhoz mérten használt. Ezzel párosul egy felkérés. Kiss Csaba hívott fel, aki akkor még a miskolci társulat igazgatója volt, hogy egész évadban gondolkodna bennem, nagy szerepekben. Októberben megkérdeztem Enikőt, vannak-e velem komolyabb tervei ajövőben. Mivelnem tudott konkrét választ adni, januárban jeleztem neki, hogy igent mondtam Miskolcra. O erre azt válaszolta: „Pont most gondoltam rád egy nagy szerepben.” Késő volt. Közben Kiss Csabát leváltották, ami nekem másfél napos gyomorgörcsöt okozott, majd két héttel később felhívott Szabó Máté, a megbízott igazgató, és közölte velem, hogy tántoríthatatlan az a szeretet, amellyel várnak. Az évadnyitón úgy mutatott be, hogy az Egy csók és más semmiből már ismerhetnek a kollégák, most kezdődik a hajrá.

S mit tartogat az új évad?

Már A nagy Romulusban próbálok, aztán jön a Zorba, a görög, majd Caragiale Zűrzavaros éjszakája. Csupajó szerep.

Akkor most szakmailag is sínen az élete.

Nagyon nagy vállalása lesz ebben a feleségemnek is, aki most, hogy a kicsi óvodás lett, a nagylányom meg harmadikos, visszamegy dolgozni Pesten. Én meg ráérés szerint fogok hazajárni Miskolcról. A feleségem biztatott, hogy: „Menj csak, erre vártál!” Ez volt az első reakciója. Hogy ő majd megoldja az első évet a gyerekekkel.

Vendégként visszajár majd a Vígbe, megtartotta valamelyik szerepét? Például Varenuhát a Mester és Margaritában, amelyben az abszurd humorból vizsgázott jelesre?

Nem, nem tartottam meg semmit.

S nem sajnált otthagyni mindent?

Amióta visszamentem a Vígbe, az elmúlt két évadot tekintve a legjelentősebb szerepet Sütő András művében, az Álomkommandóban kaptam. Azt sajnos semmi komolyabb nem követte. De a Postamestert is örömmel játszottam A revizorban, vagy Varenuhát a Bulga- kov-darabban. A színész egy olyan állatfajta, hogy örökké le akarja terhelni magát. Össze akar rakni valami nagyot. Én is ilyen vagyok. Otthon, Dunamocson is örökké teszek- veszek. Ha kell, maltert keverek, téglát rakok, falat húzok. Ha én építeni kezdek, abból előbb-utóbb kell, hogy legyen valami.