Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-10 / 234. szám, szombat
Beszélgetés a nyolcvanéves Tőzsér Árpáddal 2015. október 10., szombat, 9. évfolyam, 40. szám Két nyelve van, mégis megbotlik Gyakran hallunk a kétnyelvűségről, főként a kétnyelvű feliratok kapcsán, mivel egyre több civil kezdeményezés hívja fel a figyelmet a nyilvános színtereken történő nyelv- használathoz kapcsolódó jogainkra. Azt, hogy egy felirat mitől kétnyelvű, nem nehéz elképzelni. De vajon milyen lehet a kétnyelvű ember? emberek többségében az az elképzelés él, hogy kétnyelvűnek azt nevezhetjük, aki két nyelvet beszél anyanyelvi szinten. Kutatásaim során 157 megkérdezett szlovákiai magyar középiskolás diákból 103 vallotta ezt a nézetet. Ez azonban a kétnyelvűségnek csak az egyik, méghozzá a legritkább fajtája. A témával foglalkozó nyelvészek kiegyenlített kétnyelvűségnek nevezik ezt a típust. A jelenséget leginkább egy skálán lehet jól elképzelni, amelyen a kétnyelvűségnek különböző fokozatai vannak: a skála két végén az egyik és a másik nyelv egynyelvű beszélői helyezkednek el, majd a közepe felé haladva fokozatosan erősödik a másik nyelv dominanciája, így a teljes egynyelvűségtől haladva az egyik vagy másik nyelv jelentős dominanciáján keresztül jutunk el a kiegyenlített kétnyelvűségig a skálánk középpontján. Ha ezt vesszük alapul, kétnyelvűnek nevezhetjük azt is, aki csak passzívan bírja az egyik nyelvet, mivel nyelvhasználatára így is hatással van a másik nyelv. Vegyünk például egy idősebb szlovákiai embert, aki egész életében magyarlakta vidéken él, szlovákul nem beszél, de bizonyos kifejezéseket csak szlovákul használ vagy a szlovák nyelvi hatásra született tükörfordítások jelennek meg a beszédében. Például víberlisztből süt kalácsot, előkészíti az obcsánszkiját, ha várja a nyugdíját kézbesítő postást, esedeg szomorúan meséli, hogy az unokájának felszökött a láza, így be kellett vinni a készültségre - és meg sem fordul a fejében, hogy réteslisztet, személyigazolványt vagy orvosi ügyeletet mondjon. Amellett, hogy az egyes nyelvek között nyelvtudásbeli különbség lehet, az élete során több nyelvvel is kapcsolatba kerülő ember ezeket a nyelveket általában különböző élethelyzetekben és színtereken használja. Ha a Szlovákiában élő magyar-szlovák kétnyelvű beszélőket vesszük példának, esetükben is gyakran alakul ki olyan helyzet, hogy míg a munkahelyen a szlovák nyelv kerül előtérbe, addig a családban, barátok körében a magyar nyelv a kommunikáció nyelve. Ennek a megoszlásnak természetes velejárója, hogy míg a munkájában szlovák nyelvet használó személy az ahhoz kapcsolódó szakkifejezéseket inkább szlovákul ismeri (annak ellenére, hogy talán nyelvtani hibákat vét), a családi élethez kapcsolódóan természetesebb neki magyarul beszélni. így akár helyzettől függően is alakulhat, hogy melyik nyelv használata egyszerűbb a számára. Ennek alapján természetesen az élete folyamán a kétnyelvű beszélő egyes nyelveinek a dominanciája változhat, attól függően, hogy az adott életszakaszban melyik nyelvet, milyen színtéren és milyen gyakorisággal használja. Egy meg egy nem biztos, hogy kettő Mivel a kétnyelvűségről a nyelvi jogok témakörén kívül meglehetősen kevés szó esik a közbeszédben, joggal feltételezhetik az emberek, hogy egy meglehetősen ritka, marginális jelenségről van szó. Annak ellenére, hogy a szlovákiai magyarok nagy része kétnyelvű, nagyon kevesen vallják annak magukat. Arról nem is beszélve, hogy az anyanyelvoktatás során is kevés szó esik erről az oly sokunkat érintő kérdésről. Ha mégis szóba kerül a szlovákiai magyarok nyelvhasználata, a tanárok, tankönyvszerzők nagy része általában elmarasztaló hangnemet üt meg ezzel kapcsolatosan. A szlovák nyelvből átvett kölcsönszavak használatának kritikája sokunk iskolás éveit végigkísérte. Tudományosan bizonyított tény, hogy a kétnyelvű beszélők egyik nyelvüket sem úgy használják, mint az egyes nyelvek egynyelvű beszélői - kétnyelvűség esetében az egy nyelv plusz egy másik nyelv nem egyenlő pusztán a kettő ösz- szegével. Hiszen a kétnyelvűség természetes velejárója, hogy az egyes nyelvek hatnak egymásra, és ez nem csak a szókincsben figyelhető meg (bár itt a leginkább szembetűnő), hanem a mondatok szórendjében, a szavak toldalékolásában, egyes hangok ejtésében is stb. A kölcsönhatás ménéke a kétnyelvűség típusától függően persze változó lehet. „Lassan már magyarul sem tudok rendesen!” A leggyakrabban az a gyakorlat érvényesül, hogy már kisiskolásokként belénk sulykolják „szépen”, „helyesen” kell beszélnünk Ennek a zsinórmértéke pedig az „eszményi” nyelv, melyhez a leginkább az egynyelvű magyarországi beszélők által használt standard nyelvváltozat közelít. így olyan nyelvhasználat elérését tűzik ki számukra célként, mely a valóságban nem is létezik, csak tankönyvízű szabályok halmaza, és kétnyelvűként még a hozzá való közelítés is emberfeletti erőfeszítést követel egy nyelvjárási közegből érkező gyerek számára. Sokkal fontosabb lenne arra helyezni a hangsúlyt, hogy a gyerekek tudatosítsák, egyes beszédhelyzetekhez más és más nyelv és nyelvváltozat használata kapcsolódik, és az általuk fokozatosan elsajátított nyelvváltozatokat szituációnak megfelelően tudják használni. A nyelvi tökéletességre való törekvéssel az az egyik legnagyobb probléma, hogy mivel az elénk állított nyelvi ideál elérhetetlen, kudarcként éljük meg, hogy nem tudjuk követni, és sok esetben a saját anyanyelvi tudásunkat kérdőjelezzük meg. Naponta találkozhatunk sajnálkozó kijelentésekkel, miszerint: „Lassan már magyarul sem tudok rendesen!” Ami persze nem sokat árul el az illető valódi nyelvtudásáról, sokkal inkább alacsony nyelvi önbizalmát jelzi. Kétnyelvűek és a nyelvtudás A nyelvi tökéletesség hajszolása nemcsak az anyanyelvvel kapcsolatban negatív hatású, hanem a tanult idegen nyelvek szempontjából is. Hiszen ahogy a magyar nyelv kapcsán a „tökéletesség” a cél, úgy a szlovák, az angol, a német és más nyelvek esetében is. Ez az elvárás leginkább mégis a szlovák nyelvvel kapcsolatban fogalmazódik meg) hiszen a szlovák nyelvű többségi társadalom is ezt sugallja. Sok esetben a környezetünk és mi magunk is a szlovák anyanyelvűekével hasonlítjuk össze a nyelvtudásunkat. A környezet vélekedése arról, hogy milyen nyelvi kompetenciával kellene rendelkeznünk az adott nyelvből, nagyon meghatározó. Magyar tanítási nyelvű szlovákiai középiskolák diákjai körében végzett kutatásaim során a tanulók nagy része az angol- és a szlováknyelv-tudását összevetve egyértelműen az angolt nevezte meg erősebbnek. Még azok a megkérdezettek is így vélekedtek, akik saját bevallásuk szerint napi szinten használják a szlovák nyelvet, míg az angollal inkább passzívan találkoznak - olvasnak, filmet néznek -, s ha néha egy-egy rövi- debb külföldi tartózkodás alkalmával aktívan használják, akkor is ritkán találkoznak angol anyanyelvi beszélőkkel. Ezek alapján teljesen logikátlan azt gondolni, hogy angolul ténylegesen jobban tudnak, mint szlovákul, azt azonban nem kérdőjelezhetjük meg, hogy ők ezt mégis így érzik. Saját nyelvtudásuk megítélésének viszont nem feltétlenül a valós kompetencia az alapja, hanem sokkal inkább a nyelvi önbizalom. Ha például angolul el tudunk beszélgetni valakivel egy hétköznapi témáról, vagy képesek vagyunk útbaigazítást adni egy turistacsoportnak, máris sikerélményünk van, nem ütköztünk kommunikációs problémába, és nem kezdjük el elemezni, vajon minden igeidő a helyén volt-e, míg a szlovák nyelvvel kapcsolatban hajlamosak vagyunk egy kihagyott sa vagy eltévesztett ragozás miatt rágódni. Nehéz ezeket a hatásokat eliminál- ni, hiszen már generációk óta beágyazódtak a kultúránkba, oktatási hagyományainkba. Mégis törekednünk kell rá, ha nem szeretnénk, hogy saját nyelvhasználatukban állandóan kételkedő, másokat pedig kizárólag ez alapján megítélő generációk reprodukálják magukat. Az, hogy a magyar-szlovák kétnyelvű nyelvhasználókat mindkét nyelvükben az egynyelvű szlovák és az egynyelvű magyar társaikhoz hasonlítják, nem segíti elő a nyelvtudás valós erősödését egyik nyelvben sem. Sokkal inkább arra ösztönzi az embereket, hogy ahhoz a nyelvükhöz ragaszkodjanak, amelynek használata könnyebb a számunkra. Ez sem a magyar, sem pedig ä szlovák domináns kétnyelvűek esetében nem túl szerencsés. Az, aki jobban beszél magyarul, mint szlovákul, problémaként élheti meg, hogy szlováknyelv-tudása nem felel meg a saját és környezete elvárásainak. Akarva vagy akaratlanul, bezárkózik a magyar nyelvi közegbe, ezzel esetleges lehetőségeket elszalasztva, és a szlováktudás fejlesztésének a legkézenfekvőbb módjától - a nyelvi közeg hatásától — is elhatárolja magát. Ez azonban fordítva is érvényes: ha egy szlovák nyelvében dominánsabb kétnyelvű csakis negatív kritikát hall magyar nyelvtudásáról, azt gondolhatja, nincs értelme erőltetni a magyar nyelv használatát, hisz úgysem fogja sosem „tökéletesen” használni. Többnyelvűség Amellett, hogy a szlovákiai magyarok körében szinte törvényszerű a kétnyelvűség, egyre többen tartoznak a többnyelvűek táborába. A magyar és a szlovák nyelv mellett már kiskoruktól kezdve sokan találkoznak más idegen nyelvekkel is. Éppen ezért különösen fontos, hogy a két- és többnyelvűséghez kapcsolódó sztereotípiákat felismerjük, és ezekről a jelenségekről minél többet megtudjunk. Ha ebből a szempontból nézzük meg a kérdést, a szemléletváltásra és a többnyelvűségről szóló ismeretterjesztésre nem csak a kisebbségi társadalomnak van szüksége, hanem a szlovák többségi közegnek is, hiszen ez a kérdés őket is éppúgy érinti. Bilász Boglárka A szerző a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékén doktorált, jelenleg az APW-0689-12 ,A szlovák nyelv szlovákiai többnyelvű közösségek kontextusában" kutatócsoport tagja. A közölt szöveg a szerző disszertációs munkájának néhány fontos tanulságát foglalja össze.
