Új Szó, 2015. szeptember (68. évfolyam, 202-225. szám)
2015-09-21 / 217. szám, hétfő
VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 4 |________________________ A butulás, butítás ellen LOVÁSZ ATTILA egyik szlovákiai intellektuális folyóirat nemrég arra a kérdésre kereste a választ, vajon a világhálón összekötött, mindenféle informatikai eszközzel rendelkező és bíró generációnak szüksége van-e még egyáltalán iskolákra. Az ország egyik mikrobiológus szaktekintélye, maga is tanár, azt válaszolta: ma szerkesztetlen tartalmak tömegét, információk millióit kaphatja meg bárki az interneten, senki által soha nem ellenőrzött állítások, kvázi tények, manipulált közlések és utánközlések áradatának korát éljük. Soha nem volt nagyobb szükség az iskolára, mint intézményre, mint manapság. Az iskola - legalábbis, hajói működik - két nagyon fontos dolgot ad a diáknak. Az egyik, mint tudjuk, a tudás. Persze ez csak akkor érdekes és értékes, ha a tudás kritikai gondolkodás képességével társul, a kíváncsiság és kételkedés a megszerzett ismeretek velejárója. Ezért az iskola tényként általában többszörösen leellenőrzött, jobbára már nem vitatott, kész ismeretanyagot kínál, legalábbis az egyetemi szint előtt. A másik, roppantul fontos tényező az intézményes szocializáció. Az iskolában a gyerek kortársakkal keres és talál vagy nem talál kapcsolatot, intergenerációs kapcsolatokban hibalehetőséggel, korrekciós lehetőséggel tanul meg élni. Helyezkedik, sikereket és kudarcokat él meg, s eközben - megint hangsúlyozzuk: ha jó az iskola - tartást kap, mert etikai és erkölcsi kérdésekben a társadalom által nagyjából egyöntetűen elfogadott, meg nem kérdőjelezett értékek mentén éli meg mindezt. Az iskola maradt talán az egyetlen működő autoritás minden egyebet megtagadó korunkban. S ezen intézmény egyetlen fontos és igazi letéteményese: a tanár! Ezért aztán nem mindegy, mit kap a gyermek a tanártól, az órán és órán kívül. Ezért nem mindegy, miként nyilvánul meg nyilvános fórumokon, horribile dictu a Facebookon egy-egy pedagógus. Egyik hazai hírportálunk összegyűjtötte egy komáromi tanár facebookos bejegyzéseit, amelyek, mint kiderült, autentikusak, s amelyek (ez már nem a hírportál, hanem e sorok írójának megállapítása) vélhetően kimerítik a gyülöletbeszéd büntetőjogi tényállását. A hírportálon megjelent cikk szerzőjét megfenyegették, a tanár mellett százak sorakoztak fel a szociális hálón. Az ügyben illetékes autoritások (igazgató, iskolatanácsi tagok) pedig maszatoltak. Olyan nyilatkozatokat láthattunk, hallhattunk, amelyek szerint a tanár az iskolákban hiányzó nemzeti értékeket közvetíti a gyerekeknek, s ez nagyon fontos. Nos, valakinek golyót kívánni a fejébe, vagy legalábbis egyetérteni a kötéllel, nem nemzeti érték. Megéltem azokat a tanárokat, akik a szoci oktatásügyben az állásukkal játszottak, amikor nemzeti értékeket tápláltak nemzedékembe, de gyűlöletnek, gyűlölködésnek nyoma sem volt megnyilatkozásaikban. A nekik is köszönhető kritikai gondolkodás elsajátításának révén tudom ma elválasztani a nemzetieskedő politikai lózungot, a nemzeti mázzal eltakart nagy közvagyonrablást, a paranoiás frusztrációkezelést a valóban nemzetért és közösségért vállalt munkától. Még akkor is, ha eközben szomorúan és egyre szkepti- kusabban kell szemlélnem hőn szeretett közösségem elég nagy táborának elbutulását, barikádok építését, a közösségi portálokon a kizárólag valahová tartozás kritikátlan megnyilvánulását, s ezáltal, lett légyen bármennyire hihetetlen, annak a nemzetnek a gyengülését, amelyhez tartozom. Azét a nemzetét, amely megint a merániakra akarja fogni, s erre tanítja gyermekeit is. A támogató szülőknek pedig csak egy gondolat maradt a végére: majd ha az ön gyermeke jön haza szétvert fejjel, egy másik csapathoz tartozó és világot csak fehéren feketén megélni képes, de magát nemzetmentőnek tartó valaki áldozataként, gondoljon vissza e sorokra. Bár tenni valamit értelmesebb lenne. 2015. szeptember 21. | www.ujszo.com Es akkor az internet népe megvadul Nem kell szeretni a menekültet, de egy cseppnyi humánum segít M enekültellenesnek lenni legitim álláspont, nem gondolkodhat mindenki egyformán. Vannak emberek, akik képtelenek beleélni magukat más helyzetébe, hiányzik belőlük a minimális empátia, ha a saját érdekük és kényelmük akár csak minimálisan is sérülne. Nem várható el mindenkitől, hogy elképzelje, ő mit tenne, ha háborús övezetből menekülne, ha a családja szétszakadt, ha több ezer kilométert kellett hajóznia lélekvesz- tőkön, aztán gyalogolni, hogy a bőrét mentse. Legitim álláspont számon kérni rajtuk, hogy szemetelnek, persze csak azoknak, akik maguk nem szemetelnek és becsületesen szelektálnak. Nem kell belegondolni, hogy miért nem húzták magukkal a szemetes konténert Szíriából, hol szereznek a menekültek kukát az autópálya mellett, elvégre minek indultak el gyalog Nyugat felé, meg minek jöttek egyáltalán ide, hiszen csak az életüket mentik. Fel lehet háborodni azon, hogy követelőznek, hogy folytatni akarják útjukat, hogy kikérik maguknak, hogy úgy bánjanak velük, mint az állatokkal, hogy ételt szeretnének, meg vizet, elvégre senki nem mondta nekik, hogy idejöjjenek, vagy, hogy menjenek tovább, úgyhogy kussoljanak, és várják ki azt a pár hónapot az aszfalton, mire Európa összeszedi magát, és képes lesz választ adni a problémájukra. Érthetetlen viszont az a rettegés, a xenofób félelem, ami az internet népében fellángolt. Főleg olyanok részéről, akik még életükben nem láttak hús-vér menekültet. Ez amolyan csacai szindróma: magyart még soha nem látott, de utálja, parázik tőle. Érthetetlen a szlovákiai magyarok rettegése, hiszen nálunk gyakorlatilag nincsenek menekültek, annak a két-három tábornak a környékéről pedig, ahol néhány százan vannak együttvéve, nem érkeznek riasztó hírek, csak néhányak félelme. Ami pedig elfogadhatatlan: az uszítás, a gyűlölködés, mocskosozás, patkányozás és a különféle válogatott szemétségek. Mások halálának kívánása. Mások meggyilkolására való bujtogatás. Sortüz, tömegmészárlás, golyó a fejbe és a hasonló megnyilatkozások. És nem azért, mert ez már büntetőjogi kategória, hanem azért, mert emberek vagyunk. Nem kívánhatjuk mások halálát. Ha a humánum szikrája is kiveszik belőlünk, olyan közhangulat alakul ki, amilyet a huszadik században Európa már produkált. Nem lehetnek válaszok problémáinkra és mások problémáira a gyalázatos huszadik század gyilkos diktatúrái. Nem kell szeretni a menekülteket, de egy szemernyi humánum és egy cseppnyi gondolkodás segítene. Kolbájsz - a magyar konyha válasza a gasztroglobalizációra KOCUR LÁSZLÓ H étvégén Budapesten kiszakadt a programzsák. Az e sorok íróját is a magyar fővárosba csábító Nemzeti Vágta „tövében”, Vajdahunyad várában hal- és vad- ételfesztivál, mögötte a Városligetben a Petőfi-csamok búcsúbulija. Közép-Európa legszebb sugár- útját, az Andrássy utat a mobilitás hete bénította meg, és változtatta gigantikus sétálóutcává. A Váme- gyedben az édesszájúak kóstolgathattak csokoládét, és a színházak is az elmúlt hétvégén engedtek betekintést hátsó traktusaikba a Színházak Éjszakáján. És amikor több tízezer ember cirkulál Budapest utcáin, azoknak enni is kell, hisz ki az, aki csupán szellemi táplálékkal kihúzna egy teljes hétvégét?! Magyar nyelvünk újabb fronton veszített a globalizálódó világban, amikor az utcán, zacskóból, papírtálcáról vagy éppen marokra fogva fogyasztható ételek nemzetközi megnevezése, a Street food helyébe nem tudott versenyképes magyar elnevezést kínálni. A szocioling- visztikai jelenségeket felturbózva és leegyszerűsítve persze megérthető a folyamat, a szocialista gasztrokultúrának nem volt eleme a Street food. A rendszerváltás után jött jelenség, miután nem talált magyar nevet, meghagyta az eredetit. Szóval, miközben az utcán embertízezrek cirkulálnak, akik a csőre töltött hétvége egyetlen programjáról sem szeretnének lemaradni, nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy másfél-két órát veszítsenek azzal, hogy beülnek egy étterembe, hisz közben elrobog mellettük az élet, vissza kell érni az előfutamra, ahol felvidéki versenyzők is indulnak, meg kell nézni a csokimasszát keverő Liptai Claudiát stb. Ilyen feszített tempó mellett csak olyan kaja jöhet szóba, amit magunkkal tudunk vinni, vagy különösebb időveszteség nélkül a helyszínen el tudunk tüntetni. E sorok írója ebből a szempontból is konzervatív: általában végignézi a kínálatot, aztán eszik egy sült kolbászt, az a biztos felkiáltással. Bár most úgy tűnik, a street- food-apostolok az én szívemhez is megtalálták az utat. Szinte mindegyik, általam felkeresett hétvégi fesztiválon ott találtam a Kolbice standját. Kóstolgassuk először a szót. Hát, még szokni kell. Hangalakjával számomra a magyar gasztronómiában már létező csusz- pájz szót evokálja. A kolb-ot értem, Kóstolgassuk először a szót. Kolbice. Hát, még szokni kell. A kolb-ot értem, de itt az ice. A jeges kolbász nem jó, inkább az ice cream környékén kell keresgélni. az a kolbászból, kalbászból, kóbi- ból - kinek hogyan tetszik - van. De itt ez az ice. A jeges kolbász nem jó. Talán inkább a fagyit jelentő ice cream környékén kell keresgélnünk, a kolbászt a kolbájszosok •ugyanis fagyitölcsér formájú tésztába aprítják, mielőtt nyakon öntenék szósszal. A kolbájsz a magyar tortilla, a magyar konyha válasza a globalizálódó gasztronómiára, miként a kenyérlángos a pizzára. És bár a hangalakkal továbbra sem tudtam megbarátkozni, mert a kolbászízű fagyi képzetétől kilel a hideg, a termék maga finom, és közelebb viheti a hagyományos magyar vásári sült kolbászt a fiatalabb, vásárokra már nem, csak fesztiválokra járó generációhoz, és az azt nem is ismerő külföldiekhez. Sőt, formája és állaga okán akár Középes Dél-Amerikát is meghódíthatja. És bár én valószínűleg maradok a hagyományos formánál, a kísérletező kedvűek mindenképp próbálják ki leleményes népünk újabb felfedezését! Értesítjük a lakosságot, hogy zöld tricskók kaphatók a bösi kultúrházban! (Bartalos Éva felvétele) MOLNÁR NORBERT
