Új Szó, 2015. szeptember (68. évfolyam, 202-225. szám)
2015-09-25 / 221. szám, péntek
161 SPORT 2015. szeptember 25.1 www.ujszo.com A bojkott máig lezáratlan téma Radványi Benedek négyszáz oldalas kötetben dolgozta fel az 1984-es olimpia bojkottjának történetét BŐDTITANILLA Több mint harminc év távlatából is sokaknak fájó seb móg az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja. Radványi Benedek 1984 - A kettétört olimpia címmel könyvet írt a történtekről, amelyben az események politikai háttere mellett annak emberi vonatkozásait is meg akarta mutatni. A bojkott okairól és az azt övező - mítoszokról is beszélgettünk. Hogyan jött az ötlet, hogy könyvben dolgozza fel az 1984-es olimpia magyar bojkottjának történetét? Személyes emlékem nem volt róla, hiszen még nem is éltem akkor. A 2012-es olimpia előtt készítettem egy kézilabda-történeti összeállítást, és amikor az érintettekkel az 1980-as játékokról beszélgettem, előjött a 84-es olimpia is. Akkor tapasztaltam, hogy 28 évvel a történtek után még mindig rengeteg feszültséget, indulatot generál a bojkott. Ezért aztán lassan megszületett bennem a gondolat, hogy a harmincéves évfordulóra kellene valamit csinálni, egy interjúsorozatot vagy hasonlót, amelyben sok érintett megszólal. így jött létre ez a könyv. Kész elképzelésekkel vágott neki a munkának, vagy hagyta, hogy , a sztori maga fejlődjön? A fejezetek elrendezésén rengeteget variáltunk, hogy hogyan lesz érthető mindenki számára. A végén van egy nem tervezett fejezet is, mert kiderült, ez a bojkott nemcsak szimplán fáj sokaknak, hanem máig lezáratlan, és sokan várnak valamiféle megoldást, rehabilitációt, elégtételt, így ez a téma is bekerült a könyvbe. Kis túlzással, ha az első szinopszist elővenném, nem sok hasonlóságot találnánk a könyvvel, a témáját kivéve. Volt néhány konkrét elképzelés, például, hogy 11 nagyinterjú legyen a könyvben, de több mint száz emberrel beszélgettem az anyaggyűjtés közben. Összesen százötvenen szólalnak meg a könyvben, a fennmaradó ötvenet más forrásokból idéztem. Az is kérdés volt, hogyan súlyozzuk a bojkott történelmi és emberi oldalát. A fejezeteknek van egy logikus sorrendje, de nem feltétlenül az elejétől a végéig kell olvasni a könyvet, lehet, hogy érdemesebb belevágni a közepébe, és elolvasni valamelyik mélyinterjút. Nemcsak Moszkvában és Los Angelesben rendeztek csonka olimpiát, hanem korábban is többször volt rá példa, hogy ilyen-olyan okok miatt néhány ország nem vett részt a játékokon. Ön szerint volt értelme bármelyik bojkottnak is? Utólag nézve egyáltalán nem, főleg úgy, hogy ez mindig a sportolókon csattan. Politikai szempontból nyilván egy eszköz volt, amellyel üzenni lehetett például a hidegháború idején, így politikailag komoly szerepet játszhatott egy bojkott. De azt nem érezték, érezhették át, hogy mit tesznek a sportolókkal. Volt rá egyáltalán esély, hogy Magyarország ne csatlakozzon a Szovjetunióhoz, és részt vegyen a Los Angeles-i olimpián? Addig, amíg a szovjetek nem jelentették be a bojkottot, úgy készültünk, hogy mi is megyünk. Többen állítják, hogy utána is meglett volna a lehetőségünk, hogy kimenjünk, úgy, ahogyan a románok, bármi azért poíitikailag más szituációban voltunk. A részvételünknek azonban politikai következményei lettek volna, hogy pontosan milyenek, azt persze csak megtippelni lehet. A bojkottra való felszólítás nem ukáz- ként érkezett a Szovjetunióból, hanem szolidaritást kértek, amit a románok és a jugoszlávok nem vállaltak. A lengyelek mellett a bojkottá- lók közül mi vártunk a legtovább a végső döntéssel. Az olimpia megnyitója július 28- án volt, a bojkottról a MOB május 13-án szavazott. Nyilván formális szavazásról volt szó, de azok a sportvezetők, akik akkor ott voltak, hogyan éreznek a döntéssel kapcsolatban? Van, aki máig szégyelli, hogy felemelte a kezét. Más bevallja, félt, és nem szavazhatott másként. Az igazi kérdés nem ott dőlt el, csak meg kellett szavazni, mert ebben az ügyben csak a MOB dönthetett. Nem azokon múlt, akik ott szavaztak, más kérdés, hogy van sportoló, aki bocsánatkérést vár ezektől a vezetőktől. Szebb lett volna, ha nem csak egyvalaki tartózkodik, de a lényegen nem változtatott volna. Azoké a felelősség, akik a politikai vezetésben voltak. Kádár János egyszemélyes döntést hozott? A legvégén igen, de nem hirtelen. Sokat mérlegelt. Békési László, aki akkor az atlétikai szövetség elnöke volt, elmondta, hogy megpróbálták győzködni Kádárt, hiszen nagyon jó olimpiánk lehetett volna. Akkor már tudható volt, hogy a szovjetek, a bolgárok, a keletnémetek nem lesznek ott, nagyon sok érmet nyerhettünk volna. Több sportoló is azt mondta a visszaemlékezéseiben, hogy csak egy-két héttel a megnyitó előtt tudta meg, a magyar csapat nem utazik. Ez reális, vagy csak az emlékeik játszanak velük? Négy évet készültek az olimpiára, és ebben a viszonylatban már az is az utolsó pillanatnak tűnik, ha két hónappal az esemény előtt fújják le a részvételt. Az nem igaz, hogy egy héttel a játékok előtt tudták meg, de többen arról számoltak be, hogy őket még akkor is hülyítették, amikor a MOB-döntés megvolt, hátha mégis mennek. Sokan nagyon pontosan emlékeznek, hol és hogyan jelentették be nekik a döntést, sokan sírtak, káromkodtak, valaki beleöklözött a radiátorba. Amikor megszólította a sportolókat, hogy a 84-es bojkottról akarja kérdezni őket, könnyen ráálltak? Egyetlen sportoló sem mondta, hogy nem akar beszélni a történtekről, bár többeknek ez nehéz téma. Az akkori sportvezetés részéről volt némi ellenállás, de valamilyen úton- módon mindenkihez eljutottam. A sportolók azonban nagyon készségesek voltak. Melyik volt a legemlékezetesebb interjú? A nagyinteijúk alanyait úgy válogattam össze, hogy különböző sportágakból az igazi nagyágyúk legyenek. Velük természetesen személyesen is találkoztam, míg a többi megszólalóval sokszor telefonon zajlottak a beszélgetések. Volt, akihez leutaztam vidékre, például Sarusi Kis Jánoshoz, Nagysolymosi Sándorhoz, Gödömé Nagy Máriáimhoz, ez eleve más volt, mint valakivel Budapesten találkozni másfél órára, mélyebb kapcsolat alakult ki. Sarusitól kérdeztem, hogyan volt az a pillanat, amikor bejelentették a döntést - ő pedig elsírta magát. Ez még akkor is borzongató volt, amikor hallgattam vissza a hangfelvételt. De másoknál is voltak nehéz pillanatok. Előfordult, hogy a riporteren is felülkerekedtek az érzelmek? Sok szempontból át tudtam érezni a helyzetet, de azért én mégiscsak az újságíró voltam abban a szituációban. Viszont a könyvbemutatót abban az épületszámyban tartottuk a Népstadionban, ahol a bojkottról döntöttek. Eredetileg ugyanabban a teremben akartuk, de az most le van zárva. Az egykori Rákosi-dísztribün alatt voltunk, ahol egyébként máig kint van a Rákosi-címer. Ott volt rengeteg sportoló, újságírók, vendégek. Azzal kezdtük, hogy lejátszot- tuk a hangfelvételt, amikor Buda István MOB-elnök bejelenti a döntést. Ez váratlanul érte a meghívottakat. Ott ültem Stefanek Gertrúd mellett, és kért tőlem egy zsebkendőt... Számomra talán ez volt a legmélyebb pillanat. Magyarország nem volt ott Los Angelesben, de az olimpia legeredményesebb sportolója mégiscsak egy magyar volt, a romániai Szabó Kati, tornász, aki négy aranyérmet szerzett. Róla külön fejezet szól a könyvben. Háromnapos túra volt őt meglátogatni, egy nap oda, egy nap vissza, és egy egész napon át ott voltunk nála Zágonban. Alapvetően a magyar- országi eseményekre koncentráltam, de az ő története - benne nevének románosításával, az őt ért sérelmekkel és sikerekkel - nem maradhatott ki a könyvből. Talált nagyon érdekes interjú- alanyokat is, például azt az Amerikába emigrált romániai magyar hölgyet, aki tolmácsként segítette a Bukarestbe tárgyalni utazó szervezőbizottsági tagokat. Ez az egyik kedvenc történetem. Kémfilmbe illő, hogyan vitték el őket egy sötét autóban egy világtól elzárt titkos helyre, ahol három napon át tárgyaltak. Ha sokat kutat az ember, sokat olvas, akkor olyasmire bukkanhat, amiről korábban senki nem beszélt. A nemzetközi sajtóban olvastam egy cikket, amelyben arról volt szó, hogy a kínaiakhoz küldtek egy követet, úgy, mint Agnes Murát a románokhoz. Agnes Mura, Agnes Mura, ez gyanús... Rákerestem, és szerencsére van egy tanácsadó cége, ahol találtam egy e-mail-címet. így vettem fel vele a kapcsolatot. Mázlim volt, de ahogy mondani szokták, a jó kapusnak van szerencséje, vagyis inkább annak van szerencséje, aki sokat tesz érte. A korabeli dokumentumok ma már szabadon hozzáférhetők? Akadnak olyanok, amelyek még titkosítva vannak, de főleg a moszkvaiak. Magyarországon már kutathatók az iratok, persze ki kell járni hozzájuk az utat. Azért is volt jó ez a harmincéves távlat, mert már hozzá lehet férni dolgokhoz, de még nem telt el annyi idő, hogy elhunytak volna azok az emberek, akiket ez érint. Mi volt a célja a könyvvel? A cél eredetileg az volt, hogy körültekintően feldolgozzam ezt a témát mindennel, ami hozzá tartozik, fogyasztható formában. Aztán később, ahogy találkoztam a sportolókkal, átfordult arra, hogy az érintettek számára ez legyen valamiféle gyógyír, emlék, elégtétel. Talán sikerült a megbecsülésüket növelni, hiszen ha 84-ben olimpiai bajnokok, akkor máig hallanánk a nevüket, így viszont többekről megfeledkeztek. A MOB vagy más intézmény részéről mutatkozik hajlandóság, hogy valahogy - főképp erkölcsileg - elismerje ezeket a sportolókat? Azok, akik a Druzsba-versenyeken bajnokok lettek, kapják az olimpiai életjáradékot, de ez csak a töredéke az összes versenyzőnek, aki lemaradt az olimpiáról. Azokat, akik kapják az életjáradékot, valamelyest kárpótolták. Ez egyedülálló, mert sem a németeknél, sem a lengyeleknél, sem máshol nem folyósítanak ilyen járadékot. Csak hát akkor ezt nem tudhatták azok, akik csalódottságukban le se t’ojták azt a versenyt. Azonban az életjáradékot kapják olyanok is, akik nemhogy olimpiai bajnokok nem lettek volna, nem is kvalifikáltak a játékokra, tehát ez egy összetettebb helyzet. Egyetlen könyvvel nem lehet széles körű társadalmi összefogást generálni, nyomást helyezni a kormányra, de vannak még ötleteim, hogy egy kicsit még jobban a köztudatba emeljük a 84-es olimpiai bojkott kárvallottjait. Összesen hány sportolót érintett a bojkott? Bő kétszáz fős csapatunk lett volna az olimpián. A könyv végén található egy 251 névből álló lista, de közülük nem mindenki lett volna tagja a keretnek. Ha a magyar sportolók nem voltak is ott, néhány bíró és egy kisszámú újságírói csoport részt vett a Los Angeles-i játékokon. A sportolókban ez az egyik legnagyobb tüske. Nekik otthon kellett maradniuk, miközben azok, akik jóval kevesebbet tettek az olimpiai részvételért, ott lehetnek Los Angelesben. Viszont ha valakit felkértek, legyen ott valamely nemzetközi szövetség döntéshozó testületében, érthető, hogy nem mondott nemet. Kovács Tamás, a vívószövetség főtitkára ugyan kijelentette, hogy ő nem akar kiutazni, de rászóltak, hogy menjen. És például az 1989-es budapesti öttusa-vb pályázatát is Los Angelesben adtuk be, s ezen a vb-n csapatban, valamint Fábián László révén egyéniben is győztünk. Ilyen szempontból a sportolók érdekét is szolgálta, hogy a sportvezetők ott voltak Los Angelesben, csak ők ezt akkor érthető módon nem érzékelték. Többen például úgy tudj ák, hogy 150 tagú sportvezetői és újságírói küldöttség volt kint a játékokon, holott ennek csak a töredéke. Mennyi hasonló mítosz él még a fejekben a bojkott kapcsán? Sok mítosz van. Az egyik az, hogy a MOB-szavazáson mindenki a bojkott ellen szavazott, megszavaztatták még egyszer, akkor sem ment át a bojkott, és ezután rászóltak a résztvevőkre: „Gyerekek, azt kell megszavazni, hogy nem megyünk az olimpiára!” De ez csak egy legenda, valójában elsőre megszavazták a távolmaradást. Arról is mítoszok keringenek, hogy ki szavazott nemmel, és ki tartózkodott. Több visszaemlékezésben lehet arról olvasni, hogy három tartózkodás volt, és egy nem szavazat, miközben a valóság az, hogy egyetlen tartózkodás volt, Jacsó Istváné, a kézilabda-szövetség fegyelmi bizottságának elnökéé. Az is mítosz tárgya, hogy mi az ő sorsa. Az nem igaz, hogy kitették a kézilabda-szövetségből, az viszont sajnos igen, hogy másfél év múlva meghalt. De nem a döntés következményeként, hanem mert rákos lett. Mit gondol, lesz még valaha bojkott a nagy sporteseményeken? Szocsi előtt is felmerült a melegellenes törvények miatt, az oroszországi foci-vb kapcsán is emlegetik. Én magam ezt nem érzem reálisnak. Üzenetként, sok kattintást gyűjtő cikkeimként jön elő a téma, de a bojkottot csak úgy tudom elképzelni, hogy például a megnyitóra nem megy el valamilyen politikai vezető, és ezzel kifejezi a véleményét. (Somogyi Tibor felvétele)
