Új Szó, 2015. szeptember (68. évfolyam, 202-225. szám)
2015-09-10 / 209. szám, csütörtök
A pontymánia akkor hatalmasodott el rajtam, amikor három éve belefeledkeztem a partközeli finom úszózásba, kétgrammos wagglerrel, ezen belül is egy rettentő akadós terep vallatásába. Bedőlt fák, vízre hajló bokorsorok, víz alatti galy- lyak, tuskók szövevényes birodalmában fedeztem fel három éve a nagy pontyokat, s a hely azonnal rabul ejtett. Első pillantásra is igazi kihívást jelentett a nehéz környezet, hiszen akadómentes, kigyúrt terepen száz méterre bombázni az önetetős fe- nekezővel bárki tud. Néha kapása is van, ha arra kószál egy csapat. Hanem a dzsumbujból kicsalni őket! Kapásra bírni, és lehetőleg meg is fogni! Ez már nagyobb kunszt. Persze, bődületes szakításaim voltak, hiszen a nagy pontynak van annyi sütnivalója, hogy a bevágás pillanatában rögtön beront a védelmet nyújtó akadóba. Hiába a harmincas zsinór, az erős szurfbot, az egyre erősebb horog, bizony sok csatát a pontyok nyertek meg. Ekkor kezdtem el agyalni, hogy ki kéne próbálni a fonott zsinórt. Valahogy mindig idegenkedtem tőle, hiszen nem elég rugalmas, márpedig a fárasztáskor éppen a rugalmasság szívja ki a hal erejét. A fonott mindig sprődnek tűnt, ráadásul „reszeli" a bot gyűrűit, és szeret gubancolódni. Szóval minden ellene szólt. Viszont untam már, hogy szegény pontyokat összeszurkálom és agyonstresszelem. Szó se róla, a tizenkét kilót kibíró monofillel is sikerült - még tavaly - kinavigálnom egy tizenhárom kilós tükröst ebből az őserdőből, . de ő inkább a szabályt erősítő kivételt jelentette. A lényeg: sok nagy halat veszítettem. Utolsó három pontyozásom tehát lényegesen megváltozott. A nagy orsón hagytam alátétnek vagy száz méter monofiit, arra raktam rá egy tekercs fonottat. A horog tekineltűnik az úszó. Mire észbe kapok, és bevágok, a hal már el is érte a bokrokat. Beront a gallyak közé, és hiába az erős szerelék, csak fékezni tudom a menekülését, visszafordítani képtelen vagyok. Egyre mélyebben furakodik be a sűrűbe, és fájdalommal érzem, zsugorodik az esély, hogy kiabáljam onnan. Gyorsan lerúgom a cipőt, és kislattyogok a móló elejére, de már ez sem segít. Késő. Rátekerte a zsinórt a gallyakra. Az úszó bóbitája még ott bólogat a fűzfalevelek között, érzem is a hal súlyát, de egyre biztosabban tudom, ennek szakítás lesz a vége. Ha csak valami csoda folytán ki nem jön a hal. Nincs csoda, nem jön. Kénytelen vagyok beszakítani a szereléket." Bizony, néhány hónapja még előfordult, hogy a nap végére két-három úszóm is ott bólogatott a gallyak között. Most meg minden halat ki tudok fogni. Persze, nyilván nem lesz ez mindig így. Előbb- utóbb csak összeakadok valami tizenöt-húsz kilós matuzsálemmel, aki hülyét csinál belőlem. Vagy mégsem. Hiszen ez az írás múlt időben születik, ami azt jelenti, egy időre búcsút intek a pontyoknak. Ml EZ A MÁNIA? Ezt kérdezte egyik barátom a minap. Már semmi más nem érdekel, csak a pontyok? Dehogyisnem! Majd elepedek egy jó kis folyóvízi fenekezésért, pergetésért. Aztán ahogy elmúlt a nyár, és hűlnek a vizek, ki kéne már próbálni a csukázást is. Szóval legközelebb alighanem a Kis-Dunához veszem az irányt. De hogy feleljek barátom kérdésére: eleinte én sem tudtam megfejteni, mi az a delejes erő, amely mindig a kis, hathektáros tó szegletéhez húz. Aztán rájöttem: ez már nem egyszerű pontyozás, ez már szinte párbaj. Bár ember és hal nincs egy súlycsoportban, s a horgász, a hallal ellentétben, a legritkább esetben szerez sebesülést (ha csak a fülébe nem akad a horog), azért az akadós, nehéz terepen való pontyozással alig ér fel más műfaj. Aki nem hiszi, próbálja ki. Kövesdi Károly Az idei nyár nemcsak a gyötrelmes hőség miatt marad emlékezetes, hanem - legalábbis számomra - a pontyok hajkurászásával is. Bár a hajku- rászás gyakorító ige nem igazán helyénvaló, hiszen talán ha tucatszor sikerült kijutnom kedvenc tavamra. Ebből kétszer betliztem, ami nem rossz arány. De fogtam tucatnyi pontyot, 3 és 8 kiló köztieket, ami még jobb. tétében is erősítettem. Bokor Károlynál olvastam egyszer a Hayabusa-ho- rogról, amelyet előszeretettel használnak a harcsá- zók is. A kinagyított fotón nagyon meggyőzőnek tűnt robusztusságával. Mit mondjak? Valóban fenomenális kampó. Verhetetlen. A többi maradt: 2+1 grammos (átlátszó, ún. kristály-) waggler, a cérnaütköző csúszóra szerelve, hiszen a terep egyenetlen, s hol közelebb, hol távolabb próbálkoztam a bokrok előtt. A 0,6 grammos jelzőólom tíz centire a horogtól. A csali sem változott: három szem kukorica, ami gyenge érdeklődésnél kettőre, esetleg egyre csökkent. Azt márkitapasztaltam, hogy az ízesítés (bármekkora szerepet tulajdonítanak neki) nem igazán számított. A pontyok egyformán szerették a mézeset, vaníliásat, ánizsosat, kagylósat, de még inkább a natúr csemegekukoricát. Ha étvágyuknál voltak, mindet ették, beleértve a harmatgilisztát is. Első „fonottas" pecám, finoman szólva, furcsa volt. A zsinór surrogását meg lehet szokni (meny- nyei muzsika fárasztás közben), azt már nehezebb, hogy ez a zsinór nem süllyed, és összeszedi a felszínen úszkáló összes trutymót, amit a szél hol ide, hol oda sodor. így az úszózás legnagyobb ellensége, a hasasodás eleinte némi gondot okozott. Viszont a bevágás pillanatában szinte azonnal húzni tudtam a halat kifelé. S ha be is erőszakolta magát a sűrűbe, a fonott jobban bírta a strapát. így első potykám, egy öjtkilós tükörponty, bár sikerült berobognia a bokrok közé, elég hamar szákba került. Működik a dolog, konstatáltam elégedetten. Aznap jött még egy négykilós töves. És nem volt szakításom! Lehet, csak szerencsém volt, morfondíroztam hazafelé. Meglátjuk legközelebb. A LEGKÖZELEBB csaknem két hét múlva történt, amikor egész nap egyetlen egy kapásom volt. De az megérte a türelmet, hiszen nyolckilós tőpontyot sikerült a szákba terelnem. Igaz, nem volt egyszerű és egyértelmű a játszma. A szép, merítős kapást követő bevágás után a hal valahogy furcsán védekezett. Azt hittem, legalább tíz kiló feletti, esetleg harcsa hörpölte be a kukoricát (volt ilyen esetem tavalyelőtt ugyanitt), de valahogy nem harcsásán, kaszálva, hanem egyenletesen húzott, hatalmas erővel. És nem akart elszakadni a fenéktől. Szinte irányítha- tatlanul korzózott a móló előtt. Csak amikor először sikerült feljebb emelnem és megpillantanom, akkor derült ki, hogy a horog nem a szájába akadt. Egyelőre azt sem láttam, hová. Tett még néhány kirohanást, jobban mondva „kiballagást", mire sikerült megpipáltatni, és alányomni a merítőt. Ekkor már tisztán látszott, hogy a horog a kopoltyúja közepébe akadt. Úgy ült ott a bivalyerős japán horog, mintha odakovácsolták volna. Mivel külső akadás volt, bár a kutya sem vette volna észre, hiszen az egész tavon szinte egyedül voltam, visszaadtam a szabadságát. Ekkor jutott eszembe, amit valamikor nyár elején jegyeztem fel a naplómba: „Aztán se szó, se beszéd, Két tőponty.. .és két tükrös, keszegtől kísérve (a szerző felvételei) HOBBI új szó Horgász IVII Po n ty ozás, fonottal
