Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)
2015-08-22 / 195. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2015. AUGUSZTUS 22. 2Í1 Escher-terek, furcsa hurkok Olykor bedőlünk a látszatnak. Az Eredet című filmben, amikor Arthur (Joseph Gor- don-Levitt) az építés műveletéről beszélget Ariadnéval (Ellen Page), mutat neki egy lépcsősort, amely önmagába fordul. Az ilyen jellegű megoldások (a paradox építmények), mint mondja, az álomtér határainak elrejtéséhez járulnak hozzá. A lépcsősor képi megjelenítése és működési elve (továbbá az önmagára boruló városrészlet) minden kétséget kizáróan M. C. Escher litográfiáira utal (Arthur az idézett jelenetben Escher-lépcsőnek nevezi). A film úgy is nézhető, hogy az akció egy olyan furcsa térben játszódik, amely visszatér önmagába. Escher leghíresebb képei tehát egy látszólagos paradoxonra épülnek. Például: elindulunk egy lépcsősoron felfelé, mindig ugyanabba az irányba, majd néhány forduló után ugyanarra a szintre érkezünk, ahonnan elindultunk (Lépcsőn fel és le). Vagy: látunk egy vízesést, amely meghajt egy malomkereket, aztán a víz folyik tovább, kanyarog, s egyszer csak ismét ugyanabba a vízesésbe torkollik, amelyik meghajtja a malomkereket (Vízesés). Ez a jelenség az ún. furcsa hurok, amely a gondolkodás körkörösségén, a mintázat matematikai fogalmán és a végtelen megjeleníthetőségének dilemmáján alapul. Douglas R. Hofštadter Gödel, Escher, Bach című alapvető könyve szerint „a »Furcsa Hurok« jelenség akkor fordul elő, ha egy hierarchikus rendszer szintjei között felfelé (vagy lefelé) mozogva váratlanul az eredeti szinten találjuk magunkatInnen nézve a hurok egy vég nélküli folyamat ábrázolása véges módon. (A művészetből erre millió példa hozható az iszlám ornamentikától kezdve Lady Gaga Artpop című albumának hátsó borítójáig. A végtelen fajtáiról itt nem lesz szó, a kérdéskörhöz John D. Barrow A végtelen könyve című remek munkája ajánlható.) ,Azt hiszem - fejtegeti a szerző -, hogy az agyunkban »felbukkanó« jelenségek — például az ötletek, remények, elképzelések, hasonlatok, és végül az öntudat és a szabad akarat - magyarázata a Furcsa Hurok egy fajtáján alapul, vagyis a szintek egy olyan kölcsönhatásán, amelyben a legfelső szint visszanyúl az alsó szintre és befolyásolja azt, őt viszont ugyanekkor az alsó szint határozza meg. ” A furcsa hurokkal rokon (de nem azonos vele!) az autokatalitikus hurok, amely - pozitív fejleményként - az élet kialakulásában játszhat(ott) döntő szerepet. Mark Buchanan Itt és mindenütt című könyve szerint az autokatalitikus halmaz a következőképpen viselkedik: >yAzA molekula katalizálhatja a D molekula keletkezését [mely B-böl és C-böl alakul át]; a D katalizálhatja az E és az F molekula keletkezését, azok meg a C és a G -molekuláét és így tovább. S végül, jóval ezután, az Y és a Z katalizálhatja az A meg a B keletkezését, s ezzel teljessé válik a kör, vagyis mindegyik molekula keletkezésében közreműködhet valamelyik másik. ” A furcsa hurokhoz hasonló jelenség emellett - negatív fejleményként - a kozmológiában is felmerült: az olyan világvonalat, mely helyi időből szemlélve mindig előre halad az időben, de metszi önmagát a múltban, zárt időszerű görbének nevezik. A fizika törvényei — mai tudásunk alapján — meggátolják az ilyen „hurkok” kialakulását. Stephen Hawking ezt az elvet ezért kronológiavédelmi sejtésnek nevezte el. Az Escher-képek felhasználása a filmiparban evidens (Greenaway A rajzoló szerződése című produkciójától kezdve A Gyűrűk Urán át az Éjszaka a múzeumban 3-ig), nézzünk inkább egy-két irodalmi példát a szóban forgó alakzatra. Dan Simmons Hyperion című űroperájában (és folytatásaiban) többször szóba kerülnek az ilyen jellegű hurkok a költészet és az intelligencia értelmezésekor. Diana Wynne Jones A trónörökös című fantasy regényében a cselekmény színhelyéül szolgáló szálloda úgy működik, mintha Escher tervezte volna. De említhető itt Charles Stross poszthumán sci-fije, az Accelerando is, melyben az emberiség maradványkolóniáinak otthont adó, Nap nélküli bolygók körül keringő hengerek szintén Escher-féle térre emlékeztetnek. A hasonló megoldások közül kiemelkedik Szergej Lukjanyenko Őrség-sorozata, mivel a furcsa hurok a mű egyik legfontosabb alakzatává válik. A Másfélék egyik különleges képessége az ún. Homályba történő alámerülés, sőt a szerint osztályozhatók a mágikus erőviszonyok, hogy hány szintet képesek megtenni az őrök a különleges térben. A regények folyamatosan utalnak arra, hogy a Homály több szintből áll, de csak kevesek tudják elérni az alsóbb szinteket. Amikor aztán Gorogyeckij a negyedik kötet végén eléri a Homály hatodik szintjét, majd a lánya továbbviszi őt a következőre, kiderül, hogy a Homály valójában végtelen, mert „mi valamennyien a Homály hetedik rétegében élünk”. Azaz egy furcsa hurokban... (A sorozat ötödik kötetében, az Új Őrségben szerepel egy párbeszéd, amely megerősíti az imént mondottakat. A regény egyik szereplője így nyilatkozik a szóban forgó jelenségről: ,A Homály minden rétege egyre jobban különbözik a mi világunktól ugyanakkor a hatodik rétegből vissza lehet térni a mi világunkba, amely ily módon nem más, mint a Homály hetedik rétege.') A közelmúltban jelent meg George B. Marwell Világok útvesztője című filozófiai thrillere. A tetszetős kiállítású könyv borítóján több, a történetben fontos szerepet játszó szimbólum látható (pl. labirintusszerű textúra, időre utaló kép, nagy nyomtatott I betű), a belső fiilön pedig Escher Lépcsőn fel és le című alkotásának egy részlete látható. Nem véledenül. A regényben a rejtélyes gyilkosságok utáni nyomozás során olyan világszerkezettel szembesülnek a nyomozók, melynek több részlete is Escher-te- reket körvonalaz. Az első konkrét hivatkozás a következő analógiára fut ki: ,Az euklideszi geometria által leírható háromdimenziós térben egy szüntelenül emelkedő vonal nem juthat vissza saját kezdőpontjához, a művésznek tehát ahhoz, hogy a furcsa hurkot ábrázolni tudja, be kellett csapnia a nézőt, s ki keUett játszania az euklideszi tér törvényeit. A monostor apátja azonban mintha az imént arra utalt volna, hogy ez a lépcső valóban létezik, s nem más, mint maga a könyvtár... ” A jelenséget, melybe a nyomozók belebotlanak, a Sátán lépcsőjeként emlegetik a kolostorban; a szimbólumok szakértője, Dr. Larkin a labirintusok prototípusaként értelmezi, amely virtualizálja a teret és a valóság helyére lép. Escherre hatszor hivatkozik az elbeszélő, a történet szereplői ténylegesen megtapasztalják a furcsa hurok működését, a sztori végén Larkin pedig így fogalmaz: ,JW. C. Escher önmagába visszatérő lépcsője nem más, mint az általunk megtapasztalt idő. ” Ezt arra alapozza, hogy az idő mindkét irányban (múlt és jövő) a semmibe tart, mindannyian ott fejezzük be az életünket, ahol elkezdtük. Innen nézve egy furcsa hurokban vagyunk, melynek a kezdőpontja és a végpontja látszólag egybeesik: porból lettünk, porrá leszünk. Ez önmagában igaz, ám a mű éppen az Escher-téren keresztül rugaszkodik el a spekuláció irányába (pl. a szereplők szerint a fizikai világot az érzetek, a képzelet, az akarat stb. módosítja). Mint látható, az Escher-tér visszavisszatérő alakzat a kortárs irodalomban. Van azonban olyan tulajdonsága is, amely képes lerombolni a szöveg autonómiájának felfogását. Amikor az írás Escher-térbe ütközik, az olvasás azonnal elmozdul a vizuális leképezés irányába (intermediális hurok jön létre). Az Escher-teret inkább látjuk, mint értjük. Jó példa ez arra, hogy egy bevillanó kép a gondolkodásunk határaival szembesít. Bár a mester anno úgy nyilatkozott, hogy közelebb érzi magát a matematikusokhoz, mint a művészekhez, a furcsa hurok pontosan azt mutatja meg, ami logikailag nem mindig fogható fel. Ahogy a szem látja, de az elme nem tudja befogni a kétdimenziósból háromdimenzióssá váló végtelent. Ennek oka nem maga a végtelen (például egy gömbön is a végtelenségig haladhatunk egy irányba), hanem a hierarchikus rendszer pluszdimenziója, melynek következtében a görbült tér tulajdonságaival rendelkezik a sík. Az Escher-tér - talán éppen ezért kedveli a popkultúra - a lehetséges és a valóságos ütközőpontját viszi színre. (A rendszer úgy tér vissza önmagába, ahogy nem szabadna visszatérnie.) Ezért egy olyan lehetséges világ, amelyben furcsa hurkok vannak, alapjaiban különbözne attól a világtól, amelyikről azt gondoljuk, hogy a mienk. Bedőlünk a látszatnak. H. Nagy Péter Az álmok bőre egszokhattuk már, hogy Kaija Saariaho titkokkal telített, érzékeny, már-már misztikus szövésű, az intimitás felé mélyülő, ugyanakkor kísérleti elemekben gazdag zenei világa egyben a női lét zenei analízise is. Erről meggyőződhettünk La Passion de Simone című oratóriumának hallatán is, melynek új kamaraváltozatát 2013-ban mutatták be Pozsonyban. Emilie Suite (2011) című műve Emilie du Chátelet francia matematikusnőről és fizikusról írt operájának legkarakteresebb vonásain alapul. Emilie a felvilágosodás gyermeke, egy II. Frigyeshez írt levelében egyik szeretője, Voltaire azt írta róla, hogy „hatalmas ember, egyetlen hibája, hogy nőnek született”. Talán ez a provokatív gondolat ihlette a finn zeneszerzőnőt arra, hogy a tudós, a szerető és a nő hármasságának viszonyrendszerében ábrázolja Émilie-t. A 42 esztendős tudós azon aggódik, hogy nem lesz képes befejezni Newton Principia mathematica című művének fordítását, mert nem lesz képes kihordani későn fogant gyermekét (valóban így is történt). A szvit szerelméhez, a költő és filozófus Jean Francois de Saint- Lambert-hez írt levelével indul, külön tétel ötvözi a Newton-fordítás egzakt, tudományos világát és egy álom képeit, majd külön tétel szól a feledésről és a női sors eredendő lét- szorongatottságáról: „Már lekéstem a színeket, / lekéstem az álmokat, / lekéstem az életet. / Félek, hogy a könyvvel és a gyerekemmel / elmerülök a tudattalan szédülésben, / a feledés poklában.” Emilie tragédiája azért is rettenetesebb az Adriana mater című Saariaho-opera hősnőjéhez képest, mert míg a kegyetlenség, a maszkulin és demoralizált világ drasztikumát elszenvedő — egy terrorista által megerőszakolt Kaija Saariaho titkokkal telített, érzékeny, ugyanakkor kísérleti elemekben gazdag zenei világa egyben a női lét zenei analízise is (Képarchívum)- Adriana fiában végül felismeri a reményt keltő „nőiest”, azaz önmagát, Emilie az idővel küzd, önmaga „maszkulin” részével. Míg Adriana a női lét biológiai előnyére, Emilie épp a női lét biológiai „hátrányára”, radikális másságára irányítja rá a figyelmet. A szvit rendkívül gazdaságos zenei nyelvet használ, a csembaló jelenléte igazi archaikus hangulatot kelt: a tabló egyszerre lesz nyilvános látványosság és intim lelki térkép. A Quatre Instants (2002) ugyancsak Amin Maalof-szövegeken alapul: a szerelmi tárgyú dalciklus különlegessége a töredékes jelleg költőiségének zenei kiaknázása. A szerelmi érzés irracionalitása nem képes az elbeszélés narratív szintjét megalkotni, a töredék e beszédmód abszolút lételeme. Épp ezért a negyedik dal a korábbiak foszlányaiból építkezve mondja újra azt, amit a korábbiak megkíséreltek elmondani.,Almaim bőre vagy” - hangzik el az egyik legszebb, a teljes ciklus alaphangulatát kifejező sor: a foghatóság és a foghatadanság dinamikája talán ebben a képben fogalmazódik meg a legplasztíku- sabban. A CD harmadik eleme, a Terra Memoria (2009) hasonlóan paradox egybekapcsolása a foghatónak és a foghatadannak: itt a föld stabilitása és az emlékezet illékonysága teremt feszültséget. A tragikumot az a felismerés jelend, hogy a lét nem annyira a fold, mint inkább az emlékezet része. Ez a vonósokra komponált opus szinte a végsőkig kiaknázza a hangszerekben rejlő lehetőségeket: a zenében van valami egészen ősi, archaikus stabilitás, melyre az igazsággal kísérletező emlékezet épít történelmet vagy ábrándvilágot. A CD-n Karen Vourc’h énekel, a Strasbourgi Filharmonikusokat Marko Lentoja vezényli. Kaija Saariaho: Emilie Suite, Quatre Instants, Terra Memoria. Ondine, 2015. Csehy Zoltán A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12,814 64 Bratislava 1, M. C. Escher: Lépcsőn fel és le (1960, részlet)
