Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)

2015-08-01 / 177. szám, szombat

SZALON ■ 2015. AUGUSZTUS 1. 20 www.ujszo.com (Folytatás a 19. oldalról) A szocializmus építésének korá­ban nem merült fel komolyan a szlovákiai magyar autonómia kér­dése. Komolyan sajnos a rendszer­változtatást követő időkben sem, csak úgy, mintha. Ne húzzuk tovább az időt, ne fokozzuk művileg a feszültséget, s mondjuk ki kegyetlen őszinte­séggel: 1989. november 17-én Szlovákia magyarságára ráköszönt a demokrácia. Mielőtt még visz- szaköszönhettünk volna, kiderült, hogy ebben a műforradalomban már léteztek korábban kijelölt képviselőink, vezetőink, szószó­lóink, ügyintézőink, akik úgy viselkedtek, mintha ők lennének a képviselőink, vezetőink, szószó­lóink, ügyintézőink. Ok voltak a beavatottak, ők tudták, hogy más­nap majd váradanul, spontán ki­tör egy forradalom. Volt spontán autójuk és önmagától működő telefonjuk, egyenes vonaluk Prá­gába az ottani beavatottakhoz. És volt bicebóca hazai sajtójuk és egy perccel a forradalom kitörése előtt spontán megjelent a nemzetközi sajtó, és a beavatottak spontánul nyilatkoztak erről a váradan ese­ményről. Az elmúlt huszonöt év részleteibe, amelyben köztudottan az ördög is megbújik, itt nem mennék bele - később, ha valaki megszólít, szíves örömmel -, ezt a mámorító lehetőséget meghagyom a törté­nészeknek. Két alapvető kérdés­re összpontosítanék, tételesen a szlovákiai magyarságra vonatkozó nemzetstratégiára, annak részele­mére, az autonómiára, valamint a felvidéki magyar társadalom­politika kritikájának hiányára: a rezignált, sorsába beletörődött, csüggedt, reményét vesztett felvi­déki magyar tömeg szemszögéből. A rendszerváltoztatás pillanatá­ban már létező Függeden Magyar Kezdeményezésnek (FMK) a szlo­vákiai magyarságra vonatkozó, ki­dolgozott nemzetstratégiája nem volt, elméleti pozícióit elsősorban a magyarországi szamizdatokból, valamint a Charta 77 holdudva­rához kötődő gondolkodók írott anyagaiból erősítette - mindkét oldalról erős liberális felhanggal -, bízva az új szlovák hatalmi erő (VPN) tisztességében, ami eleve zsákutca volt. Liberális eszmék mentén nemzetstratégiában gon­dolkodni több mint körülményes. Duray Miklós Amerikából való hazaérkezésekor még felcsillant a reménye annak, hogy a Felvi­dék magyarsága elindulhat egy autonóm létforma irányába, mi több, törvényben szavatoltathatja a Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségek jogállását. Ehhez két dokumentum megszövegezésére és a parlament elé terjesztésére volt szükség: az autonómiatörvény ter­vezetére és a nemzeti kisebbségek jogállását garantáló törvényterve­zetre; egyik sem került az SZNT elé. Még annak reményében sem, hogy a nacionalista szlovák több­ség elutasítja a törvénytervezetet. Ez azért érthetetlen és elfogadha­tatlan, mert a pártegyesítés után mindkét törvénytervezet része volt a párt választási programjának, majd feltétele a kormányba való belépésnek. A pártvezetés érdekes módon mégis úgy döntött, hogy kormányozni jobb. (Azt csak mel­lékesen jegyzem meg, hogy Csapó József székelyföldi autonómiater­vezete közkézen forgott, gondol­kodni sem kellett volna fölötte, csak átírni a fejlécet és a Szlová­kiára vonatkozó specifikumokat.) Politikusainkból akkor is az hi­ányzott, ami ma: a felvidéki ma­gyarság ügye iránt érzett külde­téstudat, a felelősség, a kreativitás, a nemzeti büszkeség és a férfias bátorság. Általánosan domináns jellemvonássá lett a megalkuvás és a politikai alibizmus. Duray visszaérkezése után néhány pillanatig fanyalgott az FMK li­beralizmusa fölött, majd elutasí­totta a közösködést, és Együttélés PM néven új politikai formációt hozott létre, melynek ő lett az elnöke. A mozgalom küldetése (összefogni a Szlovákia területén élő összes nemzeti kisebbséget és vállalni a képviseletüket), alap- szabályzata és koncepciója nem több - de nem is kevesebb mint egy gigantikus operett lib­rettója; a népnek viszont tetszett a mutatvány, a bonvivánt minden fellépésekor álló tapssal jutalmaz­ta, ami az MKDM-mel (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom) koalícióban választási sikerhez vezetett. A sikernek viszont ára volt, amelyet később drágán meg kellett fizetni. A kamatokat most nyögi a Felvidék magyarsága. Duray az Együttélést a Csemadok struktúrájára és annak segítségével építette ki: csemadokos volt a tele­fon, az autó, az írógép, a papír és a titkárnő. De csemadokos volt a kapcsolatrendszer is az alapszerve­zetek és a helyi nemzeti bizottsá­gok felé. Azaz: kommunista. Az alulról való építkezés kez­detének a pillanatában felülről nyomban elindult a lavina. A bukástól rettegő tanácselnökök megorrontották az új lehetőséget, bennfenteseikkel megalapították az Együttélés helyi alapszerveze­teit, átvették az irányítást, majd elindultak az 1990-es helyhatósá­gi választásokon és... győztek. Az Együttélés akkori diadala újfent helyzetbe hozta a felvidéki ma­gyar kommunistákat. De miket is beszélek?! Hiszen már egy sem volt az. Az említett mozgalom létrejöt­tének értelemszerűen áldozatául esett maga a Csemadok mint kulturális mozgalom. Politikai szerepvállalása miatt a taglétszáma rohamosan csökkent, megrefor­málása szükségszerűvé vált, azaz elölről, az alapoktól kellett kezde­ni mindent, az Együttélés pedig a Csemadok romjai fölött mosta kezeit. Duray külszíni egoizmusát kis időre az a törvény írta felül, amely megszabta, hogy mozgalmak nem, csakis pártok indulhatnak a parlamenti választásokon. Kény­szer által megvalósult a felvidéki magyarság hőn óhajtott vágya: Dunaszerdahelyen megalakult a Magyar Koalció Pártja. A közvé­lemény azt várta, hogy az egységes magyar párt elnöke Duray Miklós lesz, mégis Bugár Bélát választot­ták Duraynak egy újságíró árulta el a titkot valami kávéházi asztal­nál, mondván: „Kedves Miklós, akkor most nem te leszel az elnök. Jó?” Ettől a pillanattól kezdve egy másik történet kezdődött. * * * Felállók a pádról, koccintunk Hamvas Bélával, s amikor indul­nék, még utánam szól: „Jellegzete­sen tapasztalható ez Magyarország három egymással határos köré­ben. (...) Északon a szocialitás felbomlik, de a kultúra is eltűnik, vele együtt a lét finomsága és az ember újra a természet anarchi­ájába merül, sőt onnan ki se lép; a közösség itt puszta felület és lát­szat. Északon csak individuumok vannak (...) Jó éjszakát.” Soóky László A harmónia ükapja és a cselló „Mintha folyton a halál eszméje fog­lalkoztatta volna, sokkal jobban félt tőle, mint a kortár­sai, pedig abban a korban élt, amikor menny és pokol félelmes igazság volt, nem elvont képzet”- írta Bachról Harold C. Schonberg. Sfahel korabeli, rekonstruált hangszere és poétikus előadói művészete egyaránt állta a versenyt a legna­gyobbakkal (Képarchívum) A halál (vagyis ba­rokk értelemben az üdvözítő halálban kicsúcsosodó élet) analitikus bűvö­letében alkotó Johann Sebastian Bach 1750. július 28-án, 265 éve halt meg. Ebből az alkalomból adott a nagy zeneszerző halálának napján koncertet Michal St’ahel a pozsonyi Klarisszák templomának koncerttermében. A kiváló csel­lóművész Bach hat szóló csellóra írt (rendkívül gyakran játszott, a csellisták számára szinte kötelező) szvitsorozatából az első hármat játszotta el (a G-dúr, D-moll és a C-dúr szvitet, valamint a szvitek mellé a D-moll partita átiratát). Külön érdekesség, hogy mind­egyik mű zenei struktúrája, „tétel­vezetése” azonos, s hogy Bach al­kotása nagyban hozzájárult a cselló szólóhangszerként való emancipá­ciójához is, annak ellenére, hogy zenetudósok körében máig vita tárgyát képezi, vajon Bach egészen konkrétan milyen típusú barokk csellóra írta a kompozíciót. A helyenként virtuóz előadást megkövetelő szvitek rendkívül változatos témái mintha a létérzé­kelés teljességét kívánnák lefedni: a megrendítően, örvényszerűen mélyülő mozzanatokat „szélsősé­gesen” lendületes egységek ellen­súlyozzák. Az első szvit közismert prelúdiuma a maga „hullámzó” zenei anyagával alaposan próbá­ra teszi mind az előadót, mind a hangszert, de ugyanez mondható el a C-dúr szvit prelúdiumáról is, ahol Bach szinte a játszhatóság határáig „feszíti a húrt”. St’ahel korabeli, rekonstruált hangszere és poétikus előadói művészete egy­aránt állta a versenyt a legnagyob­bakkal. Pablo Casals, miután 13 éves korában édesapjával ráakadt a műre egy barcelonai kikötői antik­váriumban, állítólag tizenkét évig készült arra, hogy az első darabot megszólaltassa. Nem véletlen, hi­szen Bach szvitjeiben ugyanúgy kitárul a teljesség, mint nagyobb lélegzetű alkotásaiban, s igazat kell adnunk Beethovennek, aki azt mondta: „Bachot nem Bachnak, hanem Tengernek kellett volna hívni” (Bach neve németül pata­kot jelent). A „harmónia ükapja” (ezt ugyancsak Beethoven mond­ta róla) otthonosan szólalt meg Pozsonyban: a környezet szakrális pompája nem tompította a dara­bok világi pajkosságait sem. (Csak rajongóknak szánt megjegyzés­ként írom le, hogy Michal St’ahel Solitude című 2012-es lemezén az ötödik csellószvitet is megszó­laltatja.) Csehy Zoltán Óriásgobelinnel tisztelegnek John Lennon emléke előtt ■ 1 Manhattan H /yr J szigetét sárga \ 1 tengeralattjá­■ »J róként, John i J J Lennont pe­dig annak kapitányaként ábrázoló hatalmas faliszőnyeggel tiszteleg a néhai Beatle emléke előtt az Am­nesty International emberi jogi szervezet. Az alkotást a U2 zénekar két tagja, Bono és The Edge, vala­mint Jimmy lovine zenei producer avatta fel, illetve adományozta a héten a Szabadságszobor-Ellis Is­land Alapítványnak. Az óriásgobe­lin költségeit Bono, The Edge és lovine állták. A New Yorkban élő cseh művész, Petr Sís által tervezett alkotást a New York-i kikötő bejáratánál fek­vő Ellis Island Bevándorlási Mú­zeumában láthatják az érdeklődők augusztus 14-ig, majd a mű 20ló­tól a múzeum állandó kiállításának része lesz. A gobelin elkészítését Bili Shipsey, az Art fór Amnesty A New York-i kikötő bejáratánál fekvő Ellis Island Bevándorlási Múzeu­mában látható az alkotás (Képarchívum) Lennonnak több kiu­tasítási meghallgatáson kellett részt vennie. A gobelint Petr Sís, Amerikában élő cseh művész készítette International alapítója kezdemé­nyezte, ezzel mondva köszönetét Yoko Onónak, amiért 2004-ben engedélyezte az emberi jogi szerve­zetnek, hogy feldolgozza Lennon szólóslágereit, amelyek eladása az­óta több mint ötmillió dollár bevé­telt hozott. A gobelin felavatását negyven évvel az után tartották, hogy Lennon megkapta az egyesült államokbeli letelepedési engedélyt. „Johnnak harcolnia kellett azért, hogy ide ke­rülhessen” - idézte fel a ceremóni­án Yoko Ono. Hozzátette: „tudta, hogy amit itt teszünk Amerikában, az az egész világra hatással lesz”. A Liverpoolból származó Lennonnak számos kiutasítási meghallgatáson kellett részt vennie az 1970-es évek elején. Kezdetben nem kapott le­telepedési engedélyt, ám a döntést végül 1975-ben megváltoztatták. Az ünnepségen a New York-i vá­rosi tanács John Lennon-napnak nyilvánította július 29-ét. (MTI) Bíróságra megy a Golgota-ügy Bíróságra viszi a Golgota ügyét Pákh Imre, ha az állam végigvi­szi a védetté nyilvánítási eljárást - ezt a műgyűjtő ügyvédje mondta a Népszabadságnak. Holló Gábor szerint ami tör­tént, kimerítheti a kényszerítés vagy a zsarolás fogalmát, amit az állam nem követhet el, de a képviseletében eljáró természe­tes személyek igen. Gerhardt Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke és Baán László, a Szép- művészeti Múzeum főigazgatója a napokban teljes bizonyossággal nyilatkozták, hogy „előbb vagy utóbb, de a Golgota magyar lesz”. Utaltak arra is, hogy nem áll szándékukban a Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának részét képező festményéért a kép tulajdonosa, Pákh Imre által kért árat kifizetni. Mind nagyobb az esély rá, hogy a kép sorsa - beleértve a vételárat is - a bíróságon dől majd el. Holló Gábor, az Egye­sült Államokban élő műgyűjtő ügyvédje azt mondta, jogi úton megtámadják a kép védetté nyilvánítási eljárását, mivel álláspontjuk szerint a magyar államnak nincs joga megtiltatni a Golgota tulajdonosának, hogy a képet kivigye az országból. Munkácsy Párizsban festette a Golgotát és ott is értékesítet­te. Ezt követően a kép a mai napig mindvégig amerikai tulajdonban volt, illetve van. Magyarországra restaurálásra és kiállítás céljából került, jelenleg a debreceni Déri Múzeumban is letéti szerződés alapján szerepel egy tárlaton, (nol)

Next

/
Oldalképek
Tartalom