Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)
2015-08-08 / 183. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2015. AUGUSZTUS 8. 21 Jozef Tiso és Kánya Kálmán magyar külügyminiszter 1938-ban. Előbb megbízottak útján szondázták a másik fél szándékait. (Képarchívum) Magyar-szlovák csatlakozási tárgyalások 1938-ban A magyar diplomácia már 1938 elején felismerte, hogy Andrej Hlinka legerősebb embere és lehetséges utóda Jozef Tiso lesz, így vele próbált egyezségre jutni Szlovákia ügyében. A titkos tárgyalások 1938 májusának végén Budapesten, a 34. Eucharisztikus Világkongresz- szuson folytak. Az azon papként résztvevő Jozef Tiso, a Szlovák Néppárt újdonsült elnöke így észrevétlenül tárgyalhatott a csatla- kozás feltételeiről Kánya Kálmán magyar külügyminiszterrel. Tiso úgy nyilatkozott, hogy a szlovákok a csehektől való elszakadás után hajlandók közös államot alkotni Magyarországgal. A megbeszélések 1938. szeptember végéig folytatódtak. Tiso három pontban foglalta össze feltételeit: „1. Központi hivatal végrehajtó hatalommal Szlovákia közigazgatását illetőleg és a szlovák nyelv hivatalos használata. 2. Külön országgyűlés és törvényhozó hatalom a saját belügyekben, a vallás- és közoktatásügyben. 3. Költségvetési kvóta.” A lengyelek is érdeklődtek a szlovák-magyar tárgyalások menetéről, megkeresésükre szeptember 14-én a következő választ adta a magyar fél: „...végleges megegyezés még nem történt, de tárgyalások kedvező atmoszférában állandóan folynak”. Tiso 1938. szeptember 23-án Prágába, Edvard Benešhez utazott, amiről tájékoztatta a magyar kormányt. Prágai utazásával meg akarta akadályozni, hogy a szlovák vezetés több frakcióra szakadjon, valamint azt a vádat kívánta megcáfolni, hogy nem használt ki minden lehetőséget a megegyezésre. Ezért arra kérte a magyar kormányt, hogy útját ne a szlovák politika halogató taktikájaként értelmezzék, „de Prága felé barátságos arcot kell mutatniuk, különben lemészárlás veszélyének vannak kitéve”. Egyúttal a későbbiekre vonatkozóan pedig azzal a kéréssel fordult a magyar állami vezetéshez, hogy ha csatlakoznak, ne árasszák el magyarországi tisztviselők Szlovákiát, mivel nem ismerik az ottani helyzetet, s könnyen ellenszenvessé válhatnak a szlovák lakosság szemében már az elején. Bár a magyar kormány elfogadta Tiso feltételeit, a szlovák-magyar tárgyalások eredménytelenül végződtek. Hory András varsói ma- gyy követ szerint azért nem tudtak megegyezni, mert Kánya nem bízott Tisóban. Kánya Kálmán a szlovák politikusok szándékait így jellemezte: ,A szlovákok, úgy látszik, tovább folytatják kétszínű játékukat. Míg Sidor látszólag cseh- barát nyilatkozatokat tesz, addig Tiso a a napokban három pontban foglalta össze kívánságait a Magyarországhoz való csatlakozásuk esetére.” A szlovák politikusok ezen politikájának értelmét Ferdinand Durčanský, a későbbi szlovák külügyminiszter a következőképpen magyarázta „...a szlovákok attól féltek, hogy az autonómiatörekvés a magyarok szemében egyet jelent majd a Magyarországhoz való visszatérésre mutató jellel. A magyarokkal való együttműködés ügyében korábban leírtakat és elmondottakat részünkről csupán a csehszlovák politikára gyakorolt nyomás eszközének lehet tekinteni.” Magyarán, a potenciális közeledést csak taktikai húzásnak tekintették. Ennek ellenére a magyar-szlovák tárgyalások később sem szakadtak meg, titokban folytatódtak. 1938. október 4-én Tiso Esterházy Jánossal folytatott megbeszélést, és megemlítette neki, hogy a magyar kormány megpróbálta rávenni a Szlovák Néppártot a közös állam megalakítására. Tisónak információkra volt szüksége, ezért közvetítőket küldött a környező államok vezető politikusaihoz. Tiso fel akarta mérni a lehetőségeket országa jövőjét illetően, így személyes megbízottként Ján Farkait küldte előbb Varsóba? majd onnan Budapestre. Farkai lengyelországi tárgyalásain úgy tapasztalta, hogy a lengyelek Szlovákiával kapcsolatban csak a magyarok érdekeit támogatják. Úgy vélte, hogy Budapesten kell tárgyalásokat folytatnia, mivel az ottani politikai szándékokat kell felmérni. 1938. október 4-én, a lengyelek segítségével repülővel Budapestre érkezett, ahol Apor Gábor, a magyar külügyminiszter állandó helyettese fogadta, és a Gellért Szállóban szállásolta el. Farkai azt kérte Aportól, hogy már másnap fogadja Kánya Kálmán külügyminiszter, mivel neki október 6-án reggelig el kellene küldenie tárgyalási eredményeit Jozef Tisónak. Farkai azt is kérte, hogy a magyar külügyminiszterrel való tárgyalás után segítsenek neki, hogy Bécsbe jusson, mivel nincs nála útlevél, és vízuma sincs. Október 4-én este Farkai együtt vacsorázott Aporral és Pataky Tibor államtitkárral, aki a kisebbségi osztályt is vezette a magyar külügyminisztériumban. A két magyar tisztviselő megpróbálta kipuhatolni Farkai jövetelének célját, illetve Szlovákia jövőbeni terveit. Farkai nem árult el nekik semmit, csak a magyar külügyminiszterrel akart beszélni. A találkozóra 5-én a délelőtti órákban Kánya és Teleki Pál, valamint Esterházy János és Sztójay Döme berlini magyar követ részvételével került sor. Farkai bemutatta Kányának a megbízólevelét, amit Tisótól kapott. Kánya annyit kérdezett tőle, hogy „mi jót hozott nekünk”. Farkai erre a következőket válaszolta: „Kegyelmes uram, én nem hoztam semmit, de szívesen ’ szeretném hazavinni a magyar kormány jóindulatú megértését szlovák nemzetem sorsdöntő elhatározásaihoz Csehszlovákia összeomlása esetében.” A jelenlévők erre nevetni kezdtek, majd megkérdezték, hogy milyen sorsdöntő elhatározásokra gondol. Farkai erre kifejtette, ha Csehszlovákia szétesne, akkor szeretnének függetlenné válni, és ehhez kérnék a szomszédos országok megértését. Farkai szavaira Pataky válaszolt, aki a szlovákok és a magyarok ezeréves együttélésére és a Szent István-i állameszme előnyeire hívta fel a figyelmet, valamit Milan Hodža 1918-as tárgyalásaira, amikor a magyar kormány megtette ajánlatát a szlovákoknak. Pataky kifejtette, hogy Nyitrától Komáromig, a Csallóköz, Léva, Kassa és környéke is magyarlakta terület. Ezenfelül Pozsonynak is sok magyar lakosa van, és az egész Felvidéken szétszórva nagyszámú magyar él. Emiatt Pataky szerint a szlovákok számára is előnyösebb lenne, ha visszatérnének a Szent István-i korona védőszárnyai alá. Ha ez megvalósulna, akkor egy erős dunai állam jöhetne létre, amely a nyugati hatalmak szimpátiájával és támogatásával számolhatna. Emellett az államalakulat a német nyomást is enyhíthetné, ami'szerinte nagymértékben fenyegeti a régiót. Pataky elmondta, hogy a magyarok a legszélesebb autonómiát garantálnák a tiszta vagy a többségében szlovákok lakta felvidéki területeknek. Pozsony különleges státust és jogállást kapna, tekintettel a német és a magyar többségre. Farkas kifejtette Patakynak, hogy ismeri a Károlyi Mihály kormánya által megalkotott 1918-as autonómiaajánlatot, de szerinte az azóta eltelt idő alatt a helyzet megváltozott. Farkai kiemelte, hogy még a felvidéki magyarok életfelfogása is megváltozott, mert Csehszlovákiában megszokták a demokráciát. A történelmi Magyarország és a Monarchia felújítása szerinte „délibábos álomkép”. Teleki Pál is bekapcsolódott a beszélgetésbe, aki Kassával kapcsolatban elismerte, hogy a város környéke szlovák többségű, de rgaga Kassa „kuruc város”, ahol Rákóczi Ferenc fejedelem van eltemetve, ezért presztízs- kérdés a magyarok számára, hogy ezt a várost visszakapják. Farkai Teleki megjegyzésére megemlítette, hogy Rákóczi földi maradványait minden pompával hajlandók lennének Munkácsra vagy akár Sátorajaújhelyre átvinni. Farkai' epésen megjegyezte: vállalnák a sír átköltöztetését, noha szerinte történelmileg ismert tény, hogy Rákóczi katonái nagyrészt szlovákok és ruszinok voltak. Sztójay bekapcsolódva a beszélgetésbe megemlítette: ahogy ő ismeri a német diplomácia terveit Szlovákiával kapcsolatosan, azok nem fedik Farkai és a szlovák vezetők elképzeléseit. Farkai Sztójaynak azt válaszolta, hogy szerinte a németeknek nem áll érdekükben Magyarország megerősítése. Ezután majdnem kétórás vita következett. A zárszót Farkai beszámolója szerint Kánya mondta el, aki kifejtette, hogy a szlovákok számíthatnak a magyar kormány segítségére. Hogy milyen formában és milyen körülmények között, azt előre nem határozta meg, de figyelmeztette Farkait: a magyarok minden tettének és döntésének az ezeréves Magyarország történelméből kell kiindulnia, és ehhez is tartják magukat. Kánya burkoltan azt adta tárgyalópartnere tudtára, hogy Szlovákiát vagy egy részét továbbra is visszavárják. Farkai számára ez a zárszó azt jelentette, hogy a magyar politikai vezetés továbbra is úgy tekint Szlovákiára, mint a Szent István-i állam felső részére, és a szlovák önállósulási törekvéseket nem támogatnák. Farkai beszámolójában megemlítette, hogy Esterházy János egy szót sem szólt a tárgyalások alatt. Ján Farkai Esterházytól megtudta, hogy másnap, tehát október 6-án Zsolnára utazik, ezért megkérte, vigyen el egy levelet Jozef Tisónak. Farkai levelében a következőket írta: A lengyelek csak a magyarok miatt kedvelnek minket, ezenkívül igényük van néhány határ menti szlovák településre. A magyarok a Szent István-i korona oltalma alatt akarnak látni bennünket, ezért „éljen a független Szlovákia”. Hozzátette, tárgyalásairól Tisónak személyesen fog beszámolni, ha Bécsből is visszatért. Esterházy Farkai levelét - bontatlanul - még a zsolnai tanácskozás megkezdése előtt átadta Tisónak. Farkai küldetését puhatolózásnak foghatjuk fel, és inkább arról szólhatott, hogy a szlovák fél a lengyelek és a magyarok tudtára adja függetlenségi törekvését. 1938. október 5-6-án a Szlovák Néppárt szervezésében a szlovák pártok Zsolnán deklarálták Szlovákia autonómiáját, amit a prágai kormány is szentesített. Az öttagú szlovák tartományi kormány egyúttal a központi kormány részét képezte. Az államalakulat nevét is megváltoztatták: „Cseh-Szlovák Köztársaságra”. Csak a külügyek, a honvédelem és a pénzügy maradt közös Prágával. Kárpátalján 1938. október 9-én önálló kormány alakult, még a cseh-szlovák államkeret égisze alatt. Ezen időszakban kristályosodott ki a németek politikai állásfoglalása is Szlovákiával kapcsolatosan. Ernst Woermann, a német külügyminisztérium politikai osztályának vezetője 1938. október 7-én Szlovákia további sorsának lehetőségeit latolgatta egy feljegyzésben, amelyet Hitler számára készített. A feljegyzés szerint a szlovákkérdésben négy elméleti lehetőség lenne: 1. önálló Szlovákia, 2. szlovák autonómia, csehszlovák államszövetségben, 3. autonóm Szlovákia, Magyarországhoz csatolva, 4. autonóm Szlovákia Lengyelországhoz csatolva. Az első lehetőségnél Woermann kiemelte, hogy az nagyon megfelelne Németországnak, mert az állam gazdaságilag így tőlük függne, de továbbra is gyenge képződmény maradna. Előnyként említette, hogy a Kelet felé történő előrenyomulás bázisául szolgálhatna. A második megoldás is elfogadhatónak tartotta, mert Csehszlovákia német befolyás alatt állna; ennek előnye az lenne a feljegyzés szerint, hogy a későbbikekben is nyitva hagyná az utat az első megoldás felé. A harmadik megoldást Magyarországnak lenne fontos, ami nem érdeke Németországnak, és a szlovákok is elutasítanák. Szlovákia Lengyelországhoz való csatlakozását Woermann komolytalan elképzelésnek titulálta. Hitler München után elhatározta, hogy támogatja a zsolnai határozatokat, s nem tart igényt Pozsonyra. Tiso ennek tudatában ezután egyre határozottabb politikát folytatott. Úgy vélte, hogy a németek támogatásával hathatósan szállhat szembe a magyar revíziós törekvésekkel. A magyar diplomácia 1938-ban továbbra is abban reménykedett, hogy valahogy majd csak sikerül megegyezni a szlovákokkal. Erről tanúskodik Kánya Kálmán külügyminiszter Hory András varsói követnek küldött levele, amelyben a szlovák vezetőkről a következőket írta: „A mi megállapításunk is az, hogy a Tótok tényleg lagymatagon és kétszínűén viselkednek, de reméljük, hogy további fejlemények talán mégis határozottabb állásfoglalásra fogják őket indítani”. Kánya 1938. szeptember 19-én a varsói kövérnek küldött számjeltávitatában a szlovákokkal folytatott tárgyalások menetéről a következőképpen számolt be. „(...) Tótok jelenlegi vezetői nem tudják magukat világos állásfoglalásra elhatározni dacára annak, hogy nekik messzemenő autonómiát helyeztünk kilátásba.” A megegyezés nem valósult meg a két nemzet között. A magyar külpolitika akkor tévedt vakvágányra, amikor a kölcsönös megegyezések helyett a megoldást a hitleri Németország expanzív törekvéseiben vélte megtalálni. Az eredménytelen komáromi tárgyalások után az I. bécsi döntés nem kétoldalú megállapodásként jött létre, hanem a nagyhatalmak döntése volt. Ennek a káros politikának a számláját a szlovákiai magyarokkal fizettették ki a beneli dekrétumok révén. Janek István A szerző történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12,814 64 Bratislava 1.
