Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)
2015-07-04 / 153. szám, szombat
www.ujszo.com | 2015. július 4. SZOMBATI VENDÉG I 9 Harmincéves Az én kis falum Bán János: „Másodikos gimnazistaként egyszer azt mondtam: Oscar-díjas magyar színészünk nincs még..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Ha csak ebben az egy filmben, a Jirí Menzel rendezésében készült Az én kis falumban játszott volna, akkor is boldog lenne Bén János, hogy ezt a pályát választotta. A harminc évvel ezelőtt született alkotást ugyanis több országban kultf ilmkánt jegyzik. Jifí Menzel nemrég megjelent memoárkötetében, a Szeszélyes években is külön fejezetet kapott a film, de szól ez a néhány oldal Bán Jánosról is, akit nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon, sőt még Ázsiában is a szívükbe zártak a nézők. Félnótás Otyíkja az elfogadás, a mélyről jövő, őszinte szeretet emb- lematikus alakja lett. Csehországban is, Szlovákiában is egyfajta nemzeti hősként kezelik. Az elmúlt harminc év alatt ezt, gondolom, meg is szokta már. Igen, érzem a közönség szeretetét, és őszinte örömmel tölt el. Mihez kötik a legerősebb emlékei Az én kis falummal kapcsolatban? Párizshoz, ahol a legjobb férfialakítás díját kapta, vagy Los Angeleshez, ahol a legjobb külföldi film kategóriájában Oscar-jelölt volt a film, és ott lehetett a gálán? A prágai bemutató után egy szabadtéri moziban láttam először a filmet, kábé nyolcszáz néző társaságában. Ez Csehországban volt. Az első pillanattól kezdve, ahogy a főcím után megjelenünk Marián Labudával, az emberek már gurultak a nevetéstől. Nem hittem a fülemnek, hogy ez ekkorát szól. Hol könnyekig meghatódtak, hol hahotázva nevettek. A magyar közönség mennyire szereti ezt a filmet? Nálunk is nagyon szeretik, de hiába korrekt a fordítás, valamitől nem tudja visszaadni azt a rendkívüli humort, ami csehül meg tud szólalni a filmben. Vagy a két nyelv, a cseh és a magyar különbözik ennyire egymástól. Annak idején, még a forgatást megelőzően magyarul olvastam az egészet, és elmondhatom: életemben ennyit nem nevettem még forgatókönyvön. De a magyarra szinkronizált film mégsem adja vissza azt a humort, ami az eredeti mű sajátja. Az, úgy látszik, lefordíthatatlan. ta, nemsokára újra együtt fognak dolgozni, csak nem színházban és nem Budapesten? Nem, akkoriban még nem beszélt Az én kis falumról. Később, amikor a prágai Činoherní klubban vendégszerepeltünk a Stílusgyakorlatokkal. Abban van egy parasztjelenet, ami különösen tetszett neki. Aztán visszajött Pestre, megnézte még egyszer A szarvaskirályt, és akkor jelezte, hogy nemsokára küld egy forgatókönyvet. Ez már 1985 őszén volt. „Az első megbeszélésünk után, amikor elhatároztuk, hogy megcsináljuk ezt a filmet, Zdenék Svérák annyira ideges volt, hogy karambolozott” - írja Jirí Menzel. - Akkor pedig, amikor az első helyszínkeresésről jöttünk vissza Prágába, én karamboloztam.” Önnek milyen kocsija volt akkoriban? Zsigulim volt. Mindenki úgy hívta: a Fehér Rém. Huszonöt éves járgány volt. A várost nem tudtam volna elhagyni vele, Prágába többnyire repülővel utaztam. járásával sok ilyen mentálisan sérült beteget figyeltem meg, és elkészíttettem azt a bizonyos protézist is, amit Otyíkként viseltem. Első látásra felfedeztem ugyanis, hogy van ezekben a sérült emberekben valami defekt, még ha gyakorlatilag teljesen normálisak is. Vagy összevissza áll a foguk, vagy a fülük, vagy olyan fura a szemöldökük. .. ezért csináltattam a protézist. Közben kiderült, hogy nekem csehül kell beszélnem. Három mondatot. Van az nyolc is. Jirkó, Menzel úr látta, hogy orvosi értelemben nagyon felkészült vagyok, neki viszont nem erre volt szüksége. Otyíknak a szeme nevet, nem a szája, mondta. A szeme! De hogyan nevet a szeme? „Filozófiai értelemben. Úgy, hogy a száj közben nem nevet!” Na, ezt volt a legnehezebb megmutatni. A figura belső mosolyát. Azt, hogy ő minden helyzetben szépnek látja a világot. A forgatás helyszínét, Kŕečovi- cét, magyarul Görcsfalvát, PrágáErről jut eszembe az a jelenet, amikor az udvaron kezébe veszi a galambot... ... nem tekertem ki a nyakát! Csak elfordítottam a fejét. „Nagyon hitelesen” fordította el. Imitáltam. „János valahogy Vladimír Pu- choltra emlékeztetett - írja Jifí Menzel-, és nemcsak külsőleg, hanem a színészi szenvedélyével, szorgalmával, romlatlanságával, belső tisztaságával is.” Ismerte egyáltalán Pucholtot? Hogyne?! Láttam őt Milos Formán filmjében, a Fekete Péterben. Jirkó már akkor mesélt róla, hogy orvos lett Kanadában, amikor együtt forgattunk Gyarmathy Líviánál. „Jánost mindenki megszerette a stábban...” Érezte? Diplomatikus távolságtartást éreztem nagyon sokáig. Az első hét végén, a második hét elején aztán megtört ajég. Elő hanggal vettük fel Í ?i ifi Jf „A színészek többségével ellentétben én egyáltalán nem vagyok hiú..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele) Jifí Menzel azt írja a könyvében: Zdenék Svéráktól olyan remek forgatókönyvet kapott, hogy neki már nem is volt mit rendeznie. Állítása szerint minden színész úgy öltötte magára a szerepet, azzal a könnyedséggel, természetességgel, ahogy az ember kesztyűt húz a kezére. Dolgozott ő ezzel eleget! Nekem például arról is mesélt, hogy a forgatás előtt egy évig némafilmeket nézett, s abból fakadt aztán a színészvezetési trükkje. Önök ketten először Gyarmathy Lívia Minden szerdán című filmjében találkoztak, utána rendezte Jirí Menzel a Katona József Színházban Carlo Gozzi vígjátékát, A szarvaskirályt, amelyben szerepet kapott tőle. Ä bemutató után már úgy váltak el egymástól, hogy tudMár akkor tudta, ki lesz Pávek úr, a filmbeli társa, amikor először olvasta a forgatókönyvet? Nem volt az odaírva, de ha oda is lett volna, nem ismertem Marián La- budát. Kiutaztam egy hétre Prágába a film előkészületeihez, s a barran- dovi stúdióban, miután rám adták a jelmezt, Menzel úr bevezetett egy szobába, s rámutatott Mariánra, hogy ő lesz Pávek úr. Méregettük egymást, Marián elég jól beszélt németül, akkoriban még én is, és elkezdtünkpróbálni. így ismerkedtünk meg. Könnyen egymásra hangolódtak? Igen. Nyolc órákat dolgoztunk. Egy héten át úgy próbáltunk bizonyos jeleneteket, hogy Menzel úr közben kamerázott. Aztán visszanéztük, és elmondta, hogy: „Ez jó, így csináljátok!” Én már akkor fél éve készültem a filmre. Egy orvos barátom közbentól 60 kilométerre találták meg. Nyilván a környezet is hat a színészre. Jó esetben inspirálja az is. Erre már nem emlékszem. Hogy hatott-e rám, vagy sem. Teljesen jellegzetes cseh falu volt. Mély benyomást az a ház tett rám, ahol laktam. A történet szerint. Két évvel ezelőtt egy indiai fickó Bollywood- ból portréfilmet forgatott Menzel úrról. Ebből az alkalomból huszonnyolc év elteltével visszamentünk a helyszínre. Ott semmi nem változott. Még élt a házban lakó két idős ember, és kijött egy takarítónő kinézetű hölgy, aki a két kis öreget felügyeli, és very English kezdett el beszélni, hogy a házbeliek azt szeretnék, ha én egyedül bemennék hozzájuk. Örülnének, ha láthatnának ennyi év után. Természetesen megnéztem őket. Bent sem változott semmi. azt a jelenetet, amikor ledől a kerítés. Áz is jó, ahogy ez bekerült a filmbe, de volt egy zseniális képsor, ami használhatatlanná vált, mert a stábból többen is felnevettek. Menzel úr nagyon mérges lett, mert még ment a felvétel. Annyira kikelt magából, hogy addig nem is láttam őt ilyennek. Kiabált, hogy: „Tessék tudomásul venni, hogy élő hanggal dolgozunk, és bármennyire komikus is a jelenet, nem lehet belenevetni!” Na, ez volt az a pillanat, amikor nemcsak a kerítés, hanem a fal is ledőlt, amely addig a stábtagok és köztem húzódott. A protézis, amit Otyíknak készíttetett, eleinte nem tetszett a rendezőnek. A forgatás során aztán mégis megszokta a látványt, sőt imponált is neki, hogy a fogsor kicsit átrajzolja az arcát. Erre is pontosan emlékszem: megvolt a jelmez, felraktam a protézist, Menzel úr pedig kivetette velem. Azt mondta: „Nem kell! ” A harmadik napon már ő kérte, hogy tegyem csak be, és közölte velem: „A protézis marad!” Nehéz volt megszokni? Nehéz, mivel otthon nem gyakorolhattam vele. Épp hogy elkészült, már utaztam is a forgatásra. Mivel eleve elég nagy fogaim voltak, a protézis meg emelt rajta, nem volt kényelmes viselet. Áz alsót nem is használtam. Igazi nehézséget az okozott, hogy a filmben kiflit kellett ennem. Nagyon kellett vigyázni, hogy el ne töijön, ugyanis műanyagból készült. A hiúságát mennyire birizgálta, hogy ilyen „lófogakkal” állt kamera elé? Semennyire. A színészek többségével ellentétben én egyáltalán nem vagyok hiú. Viszont annyira munkamániás, hogy mindig a tökéletesre törekszem. S miután nagyon felkészült voltam a forgatókönyvből, elsődleges célom az volt, hogy pontosan ábrázoljam az adott személyiséget. Nem kívülről szoktam megközelíteni a figurát, hanem a karakter lényegét próbálom megragadni. Pávek úr és Otyík közös felugrása kinek az ötlete volt? Menzel úré. Az a boldogság jele. ,A tizedik lépés után ugoijatok!” - mondta. S a köpcös, tömzsi Marián La- budának ez nem okozott gondot? Labuda úr meglehetősen hiú, semmiképpen nem akart alulmaradni. Látta, hogy ez nekem milyen jól megy; és csinálta utánam. „Amellett, hogy János jó színész, előnyére vált az is, hogy a jó ember karizmáját viselte az arcán, és nem értett csehül.” Ez is Jirí Menzel észrevétele. Csakhogy egy idő után elkezdtem érteni, miről társalognak körülöttem. Beszélni nem tudtam csehül, de egyre többet felfogtam a szövegből. „Az emberek arcáról igyekezett leolvasni, miről társalognak, akárcsak a hátrányos helyzetűek, akik nem mindent értenek, és rosszul beszélnek.” Pontosan fogalmaz Menzel úr. A protézis legfontosabb filmbeli fűnk- ciója pedig az volt, hogy elfedje az akcentusomat. Los Angeles, 1987. Oscar-gála. Az akkori élmények, gondolom, minden évben előjönnek, s újra átéli őket. Elég szerencsésnek mondható élethelyzet volt az akkori. De az előzménye is érdekes: másodikos gimnazistaként hülyeségből egyszer azt mondtam, lehet, hogy mégis megpróbálom a színművészetit, Oscar-díjas magyar színészünk ugyanis nincs még. En leszek az első. Természetesen nem gondoltam komolyan. És harminchárom évesen ott voltam Hollywoodban. S mivel itthon megijedtek, hogy mi lesz, ha nyerünk Los Angelesben, megjutalmaztak gyorsan Jászai Mari-díjjal. Átvenni sajnos nem tudtam, mert épp az Oscar-gálán voltam.
