Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)
2015-07-25 / 171. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2015. JULIUS 25. INTERJÚ 17 (Fotó: képarchívum) A rosszhoz is a jó oldaláról közelítek A Chart show egyik adásában odavetett néhány mondatot magyarul, ám Dano Dangl, aki színész, rendező, producer és még ki tudja, mi minden, nem csak néhány mondatot tud magyarul, és sajnálja, hogy ritkán van alkalma a nyelvünket használni. A pai nagymamája Ipolyságon élt, s alig pár szót tudott szlovákul, a fiával, az unokájával magyarul társalgott. „Negyedrészben magyar vagyok”, s bár ő maga humorista, amikor rákérdezek, melyikben, értedenül néz, de végül jót nevet. A nagymama Budapestről került Ságra, a család másik ága régi pozsonyi, háromnyelvű, ő maga is mindháromban otthonosan mozog. A gyerekkorát Pozsonyban és Ipolyságon töltötte. Amíg a tanév tartott, Pozsonyban Voltam, de a szünidőt zömmel a nagymamánál töltöttem. Imádtam oda járni, Pozsonyban és Ipolyságon is voltak haverjaim. Pozsonyhoz képest, ahol a szülők nyilván szigorúbban fogták a gyeplőt, a nagymama szabadabbra engedte. Világos. Pozsonyban, bár az európai nagyvárosokkal szemben kicsi, akkoriban már túl nagy volt a tumultus, a zaj, ma még jobban rohan mindenki, Ipolyság csendesebb, nyugodtabb. Csodálatos az Ipoly völgye, a határvidék, romantikus hely. A nyomdászati középiskola diákjából hogyan lett komédiás? Ez hosszabb história. Az alapiskolában fotóztam, még versenyeket is nyertem, még az Üttörőpalotá- ban is. Gyerekkoromban ez volt a kedvenc szórakozásom, s amikor választanom kellett, három lehetőségem volt: az egyik a gimnázium, ami közel volt hozzánk, de amikor láttam az onnan kijövő kockafejű gyerekeket, mert én jó kis huligán voltam, nem eminens tanuló, megijedtem. A másik alternatíva a művészeti középiskola volt, de a mieink valakitől azt hallották, hogy ott marihuánát szívnak, kábítószereznek, így a harmadik lehetőség jött számításba, a nyomdászat, ahol reprodukciós grafika szakon végeztem. A művészi véna valószínűleg adott volt. Lehet, hogy valami mocorgott bennem. A fotózás már nem érdekli? A középiskolás években már nem foglalkoztam vele annyit. Fotóztam ugyan, de már nem olyan hévvel, akkor már belépett az életembe a színház, arrafelé vettem az irányt. Ma már annyi mindent csinál, hogy a fotózás aligha férne bele az életébe. Van egy cseh kolléga a cseh Beugróban, Igor Chmela, akinek hasonló a szenvedélye, ráadásul kiállítása is volt, de az én fejemben nem maradt szabad hely a fotózásra. Mindennek megvan a fejében a maga helye? Úgy vagyok vele, hogy ha valamit csinálok, írok, plasztikusan látom. A képek élnek, talán ezért veszett el a fotók realitása, művészi ereje. Rendező, színész, forgatókönyvíró, producer. Ezek összeolvadnak vagy valamelyik erősebb? Az egész fokozatosan alakult ki, természetesen. Soha nem kergettem olyan álmokat, hogy egyszer ismén színész leszek, sikeres rendező, soha nem erőltettem egyiket sem, inkább igyekeztem mindent, amibe belefogtam, a legjobb tudásom szerint csinálni, s az élet elrendezte. Színművészetit végeztem, mert érdekelt, felléptem színpadon, szinkronizáltam, de a barátommal írogattunk jeleneteket. Aztán jött a lehetőség, hogy show- műsort készítsünk, ehhez szerző kellett, így lettem forgatókönyvíró, ez pedig közel hozott a rendezéshez. A rendező gyakran kérdezi a szerzőt, hogyan képzelte el, hogyan gondolta, és nekem pontos elképzelésem volt a dolgokról. S ha már kitaláltam, el is kell adni, így lépett a képbe a producer. Eddigi tevékenységéből úgy érezni, hogy a humor közelebb áll a szívéhez, mint a drámai műfaj. Vagy ez csak a látszat? Azt hiszem, igen. Tény, hogy szeretek szórakozni, szeretem a humort, de a komoly műfaj sem áll tőlem távol. Inkább úgy mondanám, nem volt alkalmam, hogy komoly dolgokkal foglalkozzam. Amiket most a fiókomnak írok, azok is humoros történetek. Bármennyire akarom is komolyra fordítani a szót, mindig vicces lesz a vége. Az is igaz, hogy a humor nagyon komoly dolog, szeretem kifigurázni az embereket, kiélezni furcsa, sokszor meg nem értett jellembeli vonásaikat, különcségüket. Görbe tükröt állít az emberek, a társadalom elé. Sokszor kapom magam azon, hogy ha valami történik, kíváncsi vagyok, hogyan is volt, meg akarok tudni minden részletet, ezáltal feltárni az emberi jellemeket. De ha feldolgozom, legyen az bármennyire dániai, már humoros töltetet kap. így könnyebb megemészteni. Megnevettetni vagy. megríkatni könnyebb? Nem tudok erre válaszolni. Nyilván önnek is voltak az életben nehéz pillanatai, mégis mindig vidámnak, optimistának látszik. Mert nem látom értőimét, hogy azon, ami egyszer megtörtént és megmásíthatadan, búslakodjak Igyekszem ezeken a helyzeteken könnyedebben átsiklani, hála istennek, ilyen a természetem. Ha valami rossz ér, azt is igyekszem a szebbik oldalról megközelíteni. Ha sorra vesszük az eddigi tévés műsorait, a Beugró (szlovákul Partička a címe) kimagaslik a többi közül, háromszor nyerte el a közönség díját (OTO), 107 folytatást ért meg. Az egyik műsor követte a másikat. Az SOS után arra kerestem választ, mi lenne az, ami érdekelne, s mi az, ami hiányzik a tévé műsorából. Abban az időben láttam a magyarok kitűnő Beugróját, utána egy német és egy amerikai változatot, s rögtön megragadott. Egyébként az improvizációval még a színmű- vészetin találkoztam. Elhatároztam, hogy színpadra és képernyőre viszem. A Markíza kapott rajta, és nagy sikere lett. Kezdetben egy kicsit szomorú voltam, mert szerettem volna ott lenni a négy szereplő között, de a dramaturgiából logikusan adódott, hogy nekem jut a moderátor szerepe. Bár sikeres volt, Szlovákiában eltűnt a képernyőről, Csehországban még mindig fut. Ennek több oka is volt, egyrészt új vezetése lett az adónak, ők nem akarták, hogy külsősök készítsék a műsorokat, másrészt a nézettség is némileg visszaesett, s mintha a mi energiánk is elfogyott volna. Bár egy-két változás mindig volt, ugyanazok a szereplők váltakoztak, akik jó barátok, ismerik egymás rezdüléseit. Tóth Krisztina, aki vendégként beugrott, maga mondta, hogy ez mennyire fontos. Nem mindenki képes improvizálni, sok minden kell hozzá: lazaság, spontán, de gyors reakció, hogy gyorsan kapcsoljon a szereplő agya, de ne akarja gondolkodásban megelőzni a másikat. Csak így lesz könnyed, kedves a jelenet, s nem durva vagdalkozás. Azok közül, akiket meghívtunk, nem minden színész volt erre képes, szerencsére rájöttek, hogy az eredmény nem a legjobb. Miben látja a párhuzamot a magyar és a szlovák Beugró között? A játék elvei hasonlók, de nagyon eltérők. Tudva, hogy kereskedelmi csatorna sugározza a műsort, az ödetre építettem, a magyarok inkább a művészi szintre, az övéké kisebb célközönséghez szól, ez a legnagyobb különbség. A cseh változat pedig nagyon hasonlít a szlovákhoz. A Beugrót követő Kukucska (Kukátko), Halló nem érte el az előző népszerűségét. Amikor előhozakodtunk a Beugróval, az első tizenkét rész után le akarták venni a műsorról azzal, hogy senkit nem érdekel. Ugyanígy volt a cseh változattal is. Győzködtük őket, hogy idő kell hozzá, s nekünk lett igazunk, a néző ráharapott, és óriási sikere lett. Meggyőződésem, hogy a Kukucskával is így lett volna, ha elegendő időt kap, ha nem cserélődik közben a vezetés. Ha a hetedik rész után azt mondják, hogy nem az, amit elképzeltünk, elég a fele, mint amennyit terveztünk, nem nagy odaadással dolgozunk. A Szeretlek, Szlovákia! című műsorban ön az egyik, Adela Ba- nášová a másik csapat kapitánya. Ez nem az én projektem, de kellemes és pihentető, mert ott csak szereplő vagyok, nem kell azon törnöm a fejem, mit hogyan. Hogyan készülnek a saját projektjei? Egyszerűen. Megnézem, hogy mit kínálnak a tévécsatornák, és megkeresem az űrt. Nem érdekelne hasonló műsor készítése, mint amilyen már létezik egy másik tévében. Sok olyan akad, amely a fiókban köt ki, és alkalomadtán előhúzza? Van belőlük egypár, azt hiszem, 14. Ezeket még tovább csiszoljuk, s ha úgy érezzük, hogy megállják helyüket, felkínáljuk. Tudom, hogy nem szívesen beszél arról, min dolgozik, mi készül. Nem szeretem elsütni a poént. Érdekes, mert sokat fecseg, viszont soha nem szólja el magát, nem árul el konyhatitkokat, ügyel arra, amit mond. Ehhez nagy önfegyelem szükségeltetik. Ez fontos. Megvannak a magam belső szabályai, ezeket igyekszem megtartani. Nem tudom, van-e értelme van nincs, de ezekhez tartom magam. Lehet, hogy kicsit gyorsan pörög a nyelvem, túl sokat beszélek, de a szabályokat magammal szemben is tiszteletben tartom. Melyek ezek a szabályok? Például az, hogy a magánéletem tabu, nagyon kevesen tudnak róla. Nem látom okát, hogy megosszam a nyilvánossággal, nem is érdekes. Ugyanez érvényes a munkámra is: jó, hogy az emberek tudnak róla, de az, hogyan születnek a műsorok, lesz-e a tervekből valami, nem érdekes. Igyekszem akkor beszélni róluk, amikor már biztos vagyok benne, hogy megvalósulnak. Melyek a továbbiak, azok az értékek, amelyekhez tartja magát? Lehet, hogy ez nem úgy hat, nagyon családias vagyok, fontos, hogy a család jól működjön, a lehető legtöbb időt töltse együtt. Az én őrült munkám mellett ez ugyan nem egyszerű, de a távollétemet igyekszem úgy kompenzálni, hogy egy idő után néhány szabad napot iktatok be, s akkor valahova kiruccanunk. Lehet, hogy ez nem a legjobb megoldás, de nálunk működik. Nem tudom, hogy a többi szabály olyan-e, amit le tudnék írni, ezek inkább olyan dolgok, amelyek az élet során kialakultak. Ahhoz, amit eddig elmondott a családról, tolerancia kell. S Dano Danglhoz nagy adag. A kollégái szerint elnyűheteden, megállíthatatlan, a tempója pedig... Egyetértek, de a feleségem bámulatosan toleráns, magam is csodálkozom, hogy elviseli a munkatempómat, a sok távollétemet. Ez az egyik része a dolognak. A másik, hogy nem vagyok műszaki típus, aki otthon ezt vagy azt megjavít, rendbe hoz. Ez mind az ő vállán nyugszik, szakembert hív, vagy ő maga oldja meg. Gondosan kiválasztotta a párját így igaz. Egy hét ismeretség után már el akartam venni, mert éreztem, hogy ő az igazi. O is szeret csevegni, vagy inkább csendes? Szeretünk beszélgetni, sokat kommunikálunk, ő irányítja a cég gazdasági dolgait. Ha nem vagyok otthon, legalább háromszor hívom telefonon. Nehéz üzlet a szórakoztatás? Nem is tudom. Manapság nap mint nap stressz, hogy hogyan alakulnak a dolgok. S ez óriási feszültséggel jár. Ebből a szempontból nehéz, viszont ha olyan emberek vesznek körül, mint a Kredencet készítő társaság, akkor élvezetes a munka. Évente hány olyan napja akad, amikor pizsamában henyélhet? Olyan, amikor nem kell a munkámra gondolni, nincs. Megesik, hogy két hónapig megállás nélkül megyek, de tegnap például egész nap otthon voltam, azonban ebből négy és fél órát telefonáltam. Most viszont két hétre üdülni megyünk, ott kikapcsolom a telefonomat, kitisztul a fejem, s a kollégák már tuják, hogy új ötlettel térek haza. Urbán Klára
