Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)
2015-07-25 / 171. szám, szombat
www.ujszo.com | 2015. július 25. SZOMBATI VENDÉG 19 Három színészünk játszik nála Jan Hfebejk: „Magyarországon olyan lemezek jelentek meg, amilyenekről Csehországban mi nem is álmodtunk..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Három magyar színésze lesz Jan Hŕebejk Pozsonyban készülő filmjének, A tanítónőnek. Bandor Éva, Kassai Csongor és Mokos Attila. Az Oscar-jelölt cseh rendező ugyanis szereti a szlovákiai magyar színászeket. De van néhány emlékezetes magyar filmélménye is. Karlovy Vary- i beszélgetésünk mégsem ezen a vonalon indult. Azon a napon, amikor a Thermal Szálló teraszán találkoztunk, a fesztiválközönség nagy örömére az Omega együttes koncertezett a városban. Sihederként, vagy hogy első játékfilmjének címét idézzem: sü- völvényéveiben mi volt erősebb hatással önre? A magyar film vagy a magyar beat? A film. De az Omega volt a kedvenc együttesem. Van is velük egy kedves történetem. A Szépség bajban című filmem utolsó forgatási napján, 2006 őszén bulizni mentünk a stábbal, és egy hangulatos klubban kötöttünk ki Prágában. Feltűnt néhány karizmatikus, loboncos hajú férfiember az egyik asztalnál. Kik ezek a fiúk? - érdeklődtem. Az Omega tagjai voltak. Prágai koncertjük előtt ott találkoztak az új- ságirókkal. Nagyon feldobott a jelenlétük, hiszen kamaszként gyakran hallgattam a zenéjüket. A keleteurópai együttesek közül őket szerettem a legjobban. Az ő zenéjük valahogy mindig eljutott hozzánk. De a szövegből semmit sem értett. Ma sem tudom, miről énekeltek, de ha angolul adták volna elő a dalokat, akkor sem értettem volna. Nyolcadikos voltam. Ha megfogott a zene, a szöveg mellékes volt számomra. Más magyar együttes? Sokat hallgattam a Locomotív dzsí tít is. Gé té. Tényleg? Mi mindig dzsí tít mondtunk. Ja, és még nyolcadikos koromban, az utolsó iskolai héten, amikor már tudtam, hogy jó bizonyítványt kapok, édesanyám azzal ajándékozott meg, hogy két napra elutaztunk Budapestre. 1981 júniusában járunk, tizennégy éves vagyok. Bevetettem magam az első hanglemezboltba, és hatalmas kincseket találtam. John Lennon utolsó lemezét, a Double Fantasyt, Beatlest, Naza- rethet. Annyira boldog voltam! Később Prágában, a Národní tfídán székelő Magyar Kultúrában vásároltam lemezeket, de már komolyzenei felvételeket. A Lengyel Intézetbe dzsesszalbumokért jártam, a magyarokhoz pedig klasszikusokért. A kommunista Magyarország a rendszertől való pozitív elhajlás szigete volt számunkra. A prágai Magyar Intézetben fedeztem fel a zeneszerző Mártha István műveit, ráadásul épp abban az időben, amikor Csehországba beszökött a minimalista zene. És volt még a 180-as csoport, ők is ugyanezt a műfajt képviselték Magyarországon. Ma már modem klasszikus zenéről beszélünk velük kapcsolatban. Mit őriz még az emlékezete a nyolcvanegyes Budapestről? A házakat. A gyönyörű homlokzatokat. A szecesszió Budapest szívében is erősen jelen van. De ami nagyon meglepett: ha besétáltam egy kapualj alatt, az udvarról, a belső falakon már inkább az enyészet jeleit láttam. A szocialista tábort, a keleti blokkot a penész ette meg. A nyolcvanas években Magyarországon mégis olyan lemezek jelentek meg, amilyenekről Csehországban mi nem is álmodtunk. A hetvenes évek első felétől a nyolcvanas évek közepéig ezen a téren nálunk sivatag honolt. Ha azt mondom: magyar film, mi ugrik be elsőként? AMephisto. Pedig a főiskolán több Jancsó-filmet is láttam. Világ- klasszis volt a mester. Csodáltam a hosszú snittjeit. Szabó Istvántól természetesen a Redl ezredest és a Ha- nussent is láttam. Az Édes Emma, drága Böbe is nagyon tetszett. Volt alkalma mindezt elmondani a rendezőnek? Kétszer találkoztam Szabó Istvánnal. Az első alkalom nekem érdekes csupán, neki nem. 1986, Karlovy Vary. A két fő vendég: Giuli- etta Masina és Szabó István. Azon a nyáron vettek fel rendezői szakra, egy nappal a fesztivál kezdete előtt. Papírral a kezemben bizonygattam, hogy én már a filmművészeti főiskola hallgatója vagyok, az alapján kaptam akkreditációt. A fesztiválpalota kistermében vetítették a Redl ezredest. Mivel pénzem nem volt, az éhségtől szédelegve ültem be a vetítésre, de a sötétben egyszer csak úgy éreztem, el fogok ájulni. S akkor megszakítják a filmet, mentőt hívnak, botrány lesz. Még mielőtt összeestem volna, gyorsan összeszedtem magam, és elindultam ki a friss levegőre. Észre sem vettem, hogy az első sorban kinyújtott lábakkal ül valaki. Megbotlottam, és elterültem előtte. Szabó István volt az, akire már a Mephisto után is felnéztem, mert rádöbbentett arra, hogy itt, ebben a régióban is forgathat világi filmet egy rendező, ha akkora tehetség. S ahogy a lengyelek közül Wajda és Zanussi, a magyarok közül Szabó István alkotásaira figyeltem. A második találkozásunk Budapesten történt. Egy ott élő ismerősöm mutatott be Koltai Lajosnak, aki akkor forgatta a Sors- talanságot. Ki is mentünk megnézni a díszletet, majd együtt kávéztunk Szabó Istvánnal. Koltairól, aki hosszú évekig Szabó István operatőre volt, eszembe jut még két fontos élményem. Amikor Oscar-jelölt volt az Élet mindenáron, Los Angelesben, a Bel Air Szállóban bankettet szerveztek a legjobb külföldi film kategóriájába beszavazott öt rendezőnek. Az Amerikai Film- akadémia tagjai mutattak be minket, és pár mondattal a filmünket. Ott volt Ang Lee a Tigris és sárkánnyal, Inárritu a Korcs szerelmekkel, és ott ültem én is, gondolatban igazi kívülállóként. Az est sztárjai az én szememben ők ketten voltak, és nem tévedtem, hiszen az Oscart Ang Lee kapta. De amikor Kovács Lászlótól, az Amerikában élő magyar operatőrtől átvehettem az elismerő oklevelet, nagyon boldog voltam. Ismerte őt? Imádtam a filmjeit. Főleg a Szelíd motorosokat és az Öt könnyű darabot. Aztán még egyszer „visszaköszönt” az életemben. Tizenöt éves koromtól imádom Woody Allen filmjeit. New Yorkban jártam, kinti barátokkal ültem egy vendéglőben, s az egyikük világosítóként épp Woody Allen új filmjében dolgozott. Kérdeztem, ki a film operatőre. Magyar, mondta, de nem jutott eszébe a neve. Azt hittem, Kovács László, de másnap, amikor már ott álltam a 90. utca sarkán, ahol a forgatás zajlott, a kamera mögött nem Kovács Lászlót, hanem Zsigmond Vilmost láttam. A saját nemzedékéből ismer valakit a magyar rendezők közül? Antal Nimródot, a Kontroll rendezőjét és Fliegauf Benedeket, aki kétszer is meglepett már. Először a Tejúttal, aztán a Csak a széllel, amit én igazi mesterműnek tartok. Magyar színésszel először az Élet mindenáronban dolgozott. Kassai Csongorra egy pozsonyi ügynökség hívta fel a figyelmemet. O még akkor főiskolás volt, elsőre túl karakterisztikusnak találtam az arcát. Nem akartam, hogy a figura karikatúraként hasson. De ahogy a kamera előtt beszélgettünk, és hirtelen a képernyőre tévedt a tekintetem, ott valami egészen mást láttam. Karizmatikus volt. Valósággal felragyogott, élt az arca. És most zárójelben visszatérek az Oscar- gálát megelőző kisebb ceremóniára, amelyről az előbb beszéltem. Miután megválaszoltam a nekem címzett kérdéseket, bejátszottak három percet a filmből. Nem tudtam, melyik jelenetet választották. Izgultam, hiszen Ang Lee és Inárritu után nem volt mindegy, mit mutatnak tőlem. És azt a jelenetet választották, amelyben Csongor, egyetlen vágás nélkül, elmeséli, hogyan vesztette el a történetbeli zsidó szüleit. Csak az arcát vette akkor a kamera, semmi mást nem mutatott. Úristen, hogyan fognak erre reagálni a többiek, futott át az agyamon. És ő kapta a legnagyobb tapsot a teremben. Pedig a producer is úgy vélekedett a forgatáson, hogy ezt így fel se vegyük, semmi értelme, nem lesz hiteles. Csongor azonban olyan mélységet adott a vallomásának, hogy az Los Angelesben is mindenkit megfogott. Kerekes Vica az Időjós pácban női főszereplőjeként tette első lépéseit csehországi pályáján. Ön volt az elindítója. Először fotókon láttam őt, de már azokon is megfogott. Vica ugyanaz a kategória, mint nálunk Aňa Geisle- rová vagy a szlovákoknál Táňa Pa- uhofová. Ezek a szeplős kis vörösök valami olyat tudnak, amivel egészen egyedülállók. Akárhány filmben játszanak is, nem válnak unalmassá. Arra a szerepre, amelyet Vica kapott nálam, többen is aspiráltak a válogatás során. Megkérdeztem a casting végén Jifí Macháčeket, a film férfi főhősét, kiben látja a legideálisabb partnemőjét. Töprengés nélkül vágta rá, hogy Vicában. „Benne ketyeg legerősebben az érzékiség bombája” - mondta. Hallotta ezt az egyik technikus, és nem tudta elhallgatni a véleményét. „Nemcsak a cseh színésznőket, hanem még a szlovákokat is lekörözte, ami nem kis dolog!” - mondta, azzal sarkon fordult, és magunkra hagyott. És igaza volt. Vica vörös diplomával végezne az érzékek iskolájában. Én is úgy gondolom. Van a filmben egy nagyon erotikus jelenet. Mindjárt az első forgatási napot azzal kezdtünk. Michal Viewegh nem részletezte a forgatókönyvben, hogy miképpen zajlik a szerelmeskedés Vica és Jirka között. „A szerelmesek szeretkeznek” - írta. Húsz oldallal odébb meg azt, hogy: „A szerelmesek megint szeretkeznek.” Ezt meg kellett beszélnem a színészekkel, hiszen a két szerelmeskedés nem lehetett egyforma. Vica ötlete volt, hogy vigyünk bele valami finomságot, így döntöttünk a tejszínhab mellett. Vicával semmi gond nem volt. Ő olyan szemérmesen szemérmetlen, amit nagyon szeret a kamera - és a néző is! És hangsúlyozom: nem azért szeretnek vele dolgozni a kollégáim, mert érzéki képsorokra is hajlandó, hanem mert nagyszerű színésznő. Készülő filmjében, A tanítónőben három szlovákiai magyar színésszel dolgozik. Mitől találja olyan vonzónak az egyéniségüket? Csongorhoz egyszerűen visszahúzott a szívem. Az Élet mindenáron óta most fogunk újra együtt dolgozni. Mokos Attilát több filmben is láttam, és mindegyikben tetszett. Nálam most egy olyan apát fog játszani, aki elégedetlen a gyermeke tanítónőjével. Jó ideig hallgat, aztán feláll, és kimondja, amit senki sem vár tőle. Bandor Évát a Pekingben díjazott Gyerekekben láttam. Remek a film, Éva pedig olyan nagyot alakít benne, hogy azonnal kértem az ügynökséget, közvetítsék ki nekem. Martin Ziaran, A rendrakó című új szlovák film operatőre is felhívta a figyelmemet Évára. A válogatáson annyiféle arcát mutatta, hogy csak azt kellett eldöntenem, melyik szerepet adjam neki. Komoly előnye, hogy csinos és határozott ugyanúgy tud lenni, mint elesett, sajnálatra méltó. Mindkét véglet megvan benne. Hogyhogy Pozsonyban készül a film és nem Csehországban? Itt kaptam rá pénzt. Petr Jarchov- ský írta a forgatókönyvet, a nyolcvanas évek végén játszódik a történet. Kicsit olyan a struktúrája a filmnek, mint a Tizenkét dühös embernek. Összejönnek a szülők, akiket a gyerekeik révén zsarol meg a tanítónő. El kell dönteniük, hogy panaszt emelnek ellene, vagy úgy tesznek, mintha semmiről sem tudnának. Nagy örömömre jobbnál jobb szerepeket oszthattam ki, ráadásul számomra új arcokkal dolgozhatok. A magyar színészeket azért is szeretem, mert egészen más energiát visznek a történetbe, mint a csehek. Az energia pedig háttérbe szorítja az esetleges akcentust. Ha hiteles a játék, a kiejtés harmadrangúvá válik előttem. A magyar színészeknél van egy összekötő nyelv. A szlovák. Nézőként pedig még mindig lenyűgöztek. „A szecesszió Budapest szívében is erősen jelen van." (Zuzana Mmáčová felvétele)
