Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)
2015-07-18 / 165. szám, szombat
20 SZALON 2015. JULIUS 18. www.ujszo.com Már készíti a porológiákat Csanda Máté Pozsonyban, a Duna utcai magyar gimnáziumban érettségizett, majd képzőművészetet tanult Düsseldorfban, művészettörténetet Bécsben. Készített képregényeket, illusztrált irodalmi műveket. M űvészeti írásait olvashatják lapunkban, de más folyóiratokban is jelennek meg tanulmányai, esszéi. Több kortárs művészeti kiállítás kurátora volt már, és meghatározó egyénisége a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Fórumának. Akik olvassák írásait vagy figyelnek kiállításmegnyitó beszédeire, tudják, széles körű műveltséggel, kimagasló intelligenciával, elemző, analitikus képességgel ás mindig az adott témák mélyére. Szüleid az írott szóval - irodalommal, irodalomkritikával, lapszerkesztéssel, újságírással - foglalkoznak. Lapokban megjelent művészetelméleti és -elemző írásaid alapján ítélve, az írott szó — feltehetőleg általuk is — nagy hatással volt rád. Mikor dőlt el és mi motiválta, hogy érettségi után mégis a vizuális művészetek felé indultál el? Szerintem elég későn döntöttem... az érettségi tájékán. Amúgy az utolsód pillanatig versenyben volt a művészettörténet és az összehasonlító irodalomtudomány is. Talán akkor dőlt el véglegesen, amikor megérkezett a hivatalos értesítés Düsseldorfból, hogy felvettek. És persze volt ebben a döntésemben egy nagy adag fiatalos izgágaság, kaland- és alkotásvágy. Talán a Düsseldorf is motivált mint márkanév, hogy ugyanannak a legendás főiskolának a diákja lehetek, amelynek egykor Paul Klee volt a rektora, és amelynek olyan vagány alakok voltak a diákjai és/ vagy a tanárai, mint Joseph Beuys, Nam June Paik, Gerhard Richter, Anselm Kiefer, Thomas Demand, Danica Dakic, Bernd és Hilla Becher, a komplett ZERO-csoport - vagy éppen a később íróként ismertté vált Günter Grass. Továbbá az is vonzott, hogy olyan kaliberű képzőművészek lesznek a tanáraim, mint Markus Lüpertz, Jörg Immendorff, Tony Cragg, Dániel Buren, Thomas Ruff vagy Peter Dóig, akiknek a katalógusait akkoriban néma áhítattal lapozgattam. Picit úgy éreztem magam, mint az a lelkes fotballszurkoló, aki váratlanul egy topligás sztárcsapattól kap labdaszedegetői állást, és egyszer csak az ő nagyra tartott példaképei közveden közelében labdaszedegethet. Ez akkor, tizenkilenc évesen, azt hiszem, minden más vágyat és tervet felülírt. Már Düsseldorfban is sokat írtál vizuális művészetről, kiállításokról. Gondolom, a művészeti szakírás iránti igényed is befolyásolta, hogy újabb, művészet- történeti tanulmányokat kezdtél el Bécsben. Mi érlelte benned ezt az elhatározásodat? Az első diplomám megszerzése előtti hónapokban egyre kevésbé elégített ki, hogy csak sorozatban gyártom a rajzaimat - picit úgy éreztem, hogy bármennyire ügyes és csinos cuccokat állítok is elő, lényegében csak beszállító vagyok, futószalagon termelem a látványt. Ez idő tájt egyre inkább elméleti kérdések kezdtek foglalkoztatni, mondjuk úgy, a képek retorikája vagy a képi tartalmakkal való bánás liturgiája. Például, hogy egy-egy képi tartalom vagy vizuális forma miféle hatalmi erőtérben fogalmazódik meg, milyen mítoszokat mozgat, milyen érdekrendszereket képvisel, leplez el, hogyan, milyen dramaturgia mentén csábítja el a nézőjét, milyen manipulativ alakzatokkal operál, milyen mediális összefüggésrendszerekben bontakozik ki leginkább az olvashatósága, a „teljesítőképessége”, milyen absztrakt összefüggéseket tesz - akár egy merítőtál - mintázatsze- rűen leírhatóvá, megfoghatóvá. Közben folyamatosan publikáltál. Hogyan, mi alapján válogattál a témákban, kiállításokban, amelyekről írtál? Fogalmam sincs, hogy mi alapján. Talán azt választottam, ami éppen a leginkább érdekelt, izgalomba hozott az addigi tapasztalataim, olvasmányélményeim alapján. W A „szlovákiai magyar” cédula nálam minden, csak nem értékképző vagy -jelző kategória, sőt... Ha valaki kapcsán az ugrik be elsőre, hogy ő egy „szlovákiai magyar képzőművész”, bocsánat, de akkor általában halál unalmas dolgok szoktak eszembe jutni. Kurátorként is egyre gyakrabban jegyeztél egy-egy kiállítást. Mi izgatott ebben, és milyen szempontok alapján álltái oda valami mellé, mi alapján fogadtál el felkéréseket? A kurátorság néhány projekt kapcsán szerintem inkább csak rám ragadt vagy hozzám nőtt. Nem tudok jobbat mondani, mint hogy olyan dolgokra mondtam igent, melyeknél valódi kortársi problémákat, egyfajta frissességet, kritikai éberséget és revelatív erőt szimatoltam... Milyen tartalom, téma, álláspont, érték az, ami megfog, vonz egy-egy kiállításban? Azt mondanám, mindenevő vagyok, de nagyon válogatós. Mint ahogy egy irodalomszerető ember is, gondolom, lázba tud jönni egy haikutól is meg egy nagyregénytől is, ha az megmozgat benne valamit. Nagyon szeretem a képzőművészetben az intelligens, igényes humort, a játékos könnyedséget. Egyre inkább kedvelem az olyan munkákat, amelyek nem hoznak létre tapintható, tárgyiasítható, piacon értékesíthető artefaktumokat, sokkal inkább új kommunikációs alakzatokat, gondolati formákat termelnek. Olyan dolgokat, amelyek nem, illetve nem elsősorban látványt hoznak létre, hanem ilyen-olyan szociális problémákra, aszimmetriákra, anomáliákra, elkendőzött hatalmi függőségi rendszerekre, törésvonalakra világítanak rá - úgy megszűrve és artikulálva a maguk „mondandóját”, ahogy azt csakis egy műalkotás képes. És szeretem, ha egy mű mer pimasz lenni, és a szó eredeti, nem vulgarizált értelmében kritikai médiumként működni... és főleg, ha a ma, sőt a holnap problémáiról, félelmeiről, kihívásairól vagy örömeiről, komikumáról beszéltethető, nem pedig egy ötszáz éves toposz ezervalahányadik érzelgős- sablonos-modoros újrafogalmazása. Filmekről is írsz, írtál. Ez a terület mennybe vonz? Vonzani mindenképpen vonz, de ezen a téren sokkal óvatosabb vagyok, hiszen sokkal kisebb az elméleti felkészültségem. Általában a produktív véletlenek szoktak dönteni, hogy mi az, amiről végül is beszámolok. De mindenképpen kell, hogy legyen valami plusz az adott filmben, valami szikra - vagy a látványvilágában, vagy éppen tematikus szinten, a filmben megfogalmazódó kérdésfelvetésekben. Tyantino Django elszabadul vagy Becstelen Brigantyk című filmjéről szerintem disszertációs munkák tucatjait lehetne írni. Mennyire figyeled, támogatod a szlovákiai magyar képzőművészeket, a munkájukat? Mindenképpen figyelek rájuk, az, hogy mennyire tudok bárkit is támogatni, már más kérdés. Persze a „szlovákiai magyar” cédula nálam minden, csak nem értékképző vagy -jelző kategória, sőt... Ha valaki kapcsán az ugrik be elsőre, hogy ő egy „szlovákiai magyar képzőművész”, bocsánat, de akkor általában halál unalmas dolgok szoktak eszembe jutni. Viszont ha például Szőke Erika vagy Nagy Csilla munkáit képzelem magam elé - hogy csak két fiatal és ígéretes alkotót említsek... Nos, az ő művészetükre ugyanúgy rá lehet sütni, hogy európai vagy transzkontinentális vagy kozmikus, mint hogy szlovákjai magyar. Ha mondjuk igazán vérbeli menedzsertípus vagy befolyásos pénzember lennék, kettejük munkáit biztosan a legmenőbb galériákban és legmagasabb fórumokon futtatnám. Manapság hol keresed a vizuális élményt, milyen kiállítóhelyeken? Melyek azok a kortárs művészeti galériák, múzeumok, amelyek programját figyeled? Bécsben a Secession, a MÁK, vagyis az Osztrák Iparművészeti - Kortárs Művészeti Múzeum, a Kunsthalle kiállításait és a Thyssen- Bornemisza Art Contemporary projektjeit szoktam nagyon szeretni, de remek dolgok történnek például a Knoll Galerie és a Christine König Galerie tereiben is, és még több tucat más platformon. Ami Pozsonyt illeti, igen szeretem és nagyra tartom a tranzitok tevékenységét vagy a Gandy Gallery és a KROKUS Galéria tárlatait. Amúgy messze nem csak a szakma számára releváns white cube-szentélyeket szoktam keresni. A művészet ugyebár az utcán, a villamoson, a közösségi terekben (vagy az annak hazudott közegekben), a világháló végeláthatatlan csatornáin, a YouTube-on, okostelefonokon, könyvek lapjain, folyóiratok hasábjain és a mozikban is ugyanúgy „történik”, mint egy steril, neonfényes art space belterében. Thomas Hirschhorn Gramsci Monument című projektje például Bronx utcáin valósult meg; én egy katalógusban találkoztam vele. Viccen kívül: a több mint egy éven át széttrancsí- rozott pozsonyi Stúr utca egy igazi heterotopikus közeg: a maga elkerített, rezervátumszerű, lövészárkos bugyraival, kábelvégeivel, sebhelyeivel, paradicsom-vadhajtásaival a legizgalmasabb vizuális élmény, amivel az utóbbi időben Pozsonyban találkoztam. Kár, hogy már elkezdték olyan ízléstelenül steril módon kikövezni. Mi az, ami ma foglalkoztat? Mi az, amire ma figyelsz - milyen téma, milyen művészeti terület? Amivel esedeg ismét - mint valamiféle újdonságként - előrukkolsz, meglepsz bennünket a közeljövőben... Épp egy könyvön töröm a fejemet. Egy rendhagyó monográfia lenne, a munkacíme: Porológiák - válogatott porhermeneutikai írások. Nagyon izgat a por mint anyag, vagy hát, hogy is mondjam, az anyagtalanság határán egyensúlyozó, folyton nomád, kisebbségi, egyszerre illékony és szökésben levő, járulékos és indexikális entitás. És gondolatban előkészítettem már egy sajátos sétálós, vérbeli „flanőröknek” szánt bédekkert is, amely kedvenc szlovákiai városomhoz kapcsolódó valós és mentális tereket járna be - a helyi vasútállomás koszlott várótermétől kezdve a gipszkarton homlokzatú használtruha- és giccsboltokon át a panelrengeteg közé szorult kvázi- főtér betonárkádjaiig. Tallósi Béla
