Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)

2015-07-18 / 165. szám, szombat

www.ujszo.com

PRESSZÓ ■ 2015. JULIUS 18.

PIAC TUNÉZIÁBAN 17

V

ér fröccsen rám, nem is kevés Monas- tir piacán, nem sokkal nyolc után. Fél órával korábban még üresek voltak a beépített asztalok, se ládák, se furgonok nem tarkították a képet. Tunéziában péntek reggel szokadan lehet ez a látvány. De csak annak, aki nem tudja, az arab világban nem hat után vagy hétkor kezdődik a piaci nyüzsgés, mint nálunk, hanem jóval később, bár a halászok már az utolsó kifogott darabon is túladtak hajnali portékájukból. A többi már a fuvarosok és az árusok dolga, ők pedig csak nyolc után veszik kezükbe pengeéles, még a csontot is átvágó késeiket. A trancsírozás, a feldarabolás még annak is izgalmas ceremónia, aki nem szereti a halat. Közelről nézni azt, ami itt zajlik, meglehetősen bizarr élmény, maradandó nyomokkal. Főleg, ha túl közel merészkedik az ember egy- egy asztalhoz. Mint én. Egy kö- lyökcápa vére, amint húsába merül a bárd, szökik szanaszét. Arra már rájöttem, gumipapucsban és rövidnadrágban kell bámészkodni. A teniszcipő gyorsan felszívja a patakokban folyó halvért, a hosszú szárú nadrágot pedig több vörösesbordó folt díszíti a végén.

Monastir piaca az idegennek „mozgó” turisztikai célpont, különböző fűszerek illatözöne, gyümölcsök színes kínálata, kampóra akasztott tehén-, birka- és kecskefejek borzongató látványa, a helybeliek életében viszont ugyanolyan fontos találkozóhely, mint a kávézók terasza. A piac a heti történések, a családi események megbeszélésének biztos pontja. A bazárban minden lassabban, ráérősebben zajlik. Ott az alku fékezi az időt. A piacon stabilak az árak. Egy köteg petrezselyem, ami itt igazi kincs, vagy egy kiló olíva ma is ugyanannyiba kerül, mint tegnap vagy holnap. Egyedül a gyümölcs ára ingadozhat, de annak a mértékét is az eladó szabja meg, nem a vásárló. A halárunak nemegy helyen kikiáltási ára van. Olcsóbban nem adják, könyörögni felesleges. A halnak lehet szaga, a pénznek soha, állítják az itteni árusok. Ok abból élnek, amit a portékáért kapnak. De aki árul, az ritkán evez ki a tengerre. A halászat más elfoglaltság. A halász már

Monastir, reggel nyolckor

hajnali háromkor csónakba száll, a hálót ki kell húzni a víz alatt, ami a hullámok tetején himbálózva olykor bizony hosszadalmas feladat. De a várakozás, a reménykedés sem könnyebb, hogy a gyengébb napok után egyszer csak eljön a nagy fogás. Tintahalak és polipok, homárok és languszták fekszenek

egymás mellett vagy éppen egymás hegyén-hátán Monastir piacán. A legtöbb jéggel bélelt ládában. Méretük miatt egyedül a kard- és a tonhalak nem kapnak jeget, rájuk vár a legkegyetlenebb végzet. Amint beérnek a piacra, már kezdődik is a darabolás. Szilaj karok, ügyesen dolgozó kezek végzik a

munkát jól begyakorlott mozdulatokkal, nyissz és nyassz, már nyílik is a cet hasa, csúsznak és hullanak a belsőségek az asztal alá. Aztán az uszonyok is, annak rendje és módja szerint. A végén, persze csak ha erre a látványra vágyik, két-három kilós szeletekben gyönyörködhet a szem, lilás-bordó tőkehúsban.

A halaspultok mögött csak férfiak állnak. Nőnek ott nincs helye. Ugyanúgy, mint a kávéházakban sem. Ez itt más világ. Arab világ. Itt a nő csak vásárolhat a piacon, de nem dolgozhat. Mint ahogy a bazárban, a híres szúkban sem. A halpiac, egy helybeli fiúgyerek életében, az élet iskolája. Itt tanul

meg számolni, kommunikálni, egyezkedni, árusítani, és nem utolsó sorban különböző vágóeszközökkel bánni, halat bontani, darabolni. Tízévesen már itt a helye, állítja az apja, hiszen ahogy az üzlet is apáról fiúra száll, ebbe a szakmába is bele kell tanulni. S aztán megtartani, majd családon belül átörökíteni. Egy másfél-két méteres halnak nem lehet csak úgy fejetlenül nekifutni. Itt is vannak elsajátítandó fogások, fortélyok, fontos tudnivalók. Még egy húszéves fiú sem olyan ügyes, mint jóval idősebb fivére, apja, netán nagybátyja. A legapróbb részletekre is kiterjedő tudás az ő kezükben van. A felnőttkor küszöbén álló ifjú csak akkor állhat egész nap a pult mögött, ha már úgy bánik a késsel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Addig rakodhat a pulton, mehet jégért, törölgetheti a vértől lucskos asztalt, és kiabálhat torka szakadtából, hogy tőle, tőlük vegyék az árut, mert övéké a legfrissebb, a legízletesebb, a legolcsóbb. Felnőtté válni ebben a világban igazából a piacon lehet. Még a legnagyobb nyüzsgés, a legerősebb hangzavar közepette is. Itt valóban gyakorlat teszi a mestert. Hall, lát, továbbad, lélekben is, szellemileg is megerősödik. Idősebbektől lesi el azt, amit a társaitól nem kaphat meg. Az élettapasztalat megfizetheteden, Monastir piaca ott van a ribat, a kolostorerőd közelében, ahol Zeffirelli forgatta bibliai eposzát, a Názáreti Jézust. A szúk is csak egy kőhaj ításnyira van, bár ott egészen más a kínálat. Az ottani árusok az ajándékokat kereső turistákra vadásznak, a piac pedig elsősorban a helyi lakosok napi igényeit szolgálja ki.

Szeretem a monastiri piacot. Szaga, illata, hangulata van, árusai közvetlenek, áruja szemet gyönyörködtető, a véres foltok a ruhán pedig megmaradnak emléknek. Egyébként a halat arabul úgy mondják, hogy huut. A szeredeket pedig úgy, hogy nhebbek. S ha már itt tartunk: aki Monastirban jár, az egy lépéssel közelebb jutott a paradicsomhoz. Ezt ugyan a középkori arab krónikások hagyták ránk, de már én is tudom, hogy így van. Csak rá kell érezni.

Szabó G. László