Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)

2015-07-16 / 163. szám, csütörtök

I HOBBI új szó

2015. július • www.ujszo.com

Portré | Y)

Pipafüst és terpentin illatában J ács menyík Józseffel

Az Antarktiszt leszámítva az összes világrészen van legalább egy Jacsmenyík-festmény Ausztráliától Kanadáig, Japántól Nyugat-Európáig, Johannes- burggtól Norvégiáig. Mert ugye a nógrádiak, a füle- kiek közül olyan sokan szétröppentek a világba. Ám ha távol is vannak, egy szeletét a múltjuknak, egy lenyomatát a gyerekkornak szívesen látják az otthon falán, így visznek magukkal egy csipetnyi Füleket a világba. Jacsmenyík-festmény formájában.

„Bácskái Béla akvarelljeit nagyon szeretem. Magam is elkezdtem jó néhány éve az akvarei- lel foglalkozni, és kifejlesztettem egy sajátságos monochromtechnikát, a diópáccal festett képeket. A diót, zölddió héját magam gyűjtöm, és szárítom, mozsárban töröm, majd áztatom tinktúra formájúvá, mert ez egy saját, mondhatni egy titkos recept. Nem mindegy, hogy megfakul-e, lepereg-e vagy sem a diópác, miután felkerült a merített papírra, amin a legszebben kihozza a papír struktúrájával elvegyülve a kép témáját."

„Nekem Kassa a fiatalságom, a kassai festőművészek a mestereim, ők, azaz Feld Lajos bácsi, Löffler Béla, Jakoby Gyula adták az első leckéket, tőlük tanultam kezdtetekben. Mint oly sok füleki, én is a Kassai Ipari Szakközépiskolába jelentkeztem. Nagyon jó iskola volt, egy igazi és igaz közeg, jó tanárokkal. Fegyelmet, pontosságot, tiszteletet tanultunk, ami jó, ha van a festészetben is" - meséli Jacsmenyík József, Füleken élő festőművész, és mesélés közben csak úgy hirtelen odalép az éppen készülő városképhez, hogy pár vonást tegyen rajta. Mert most, ebben a pillanatban látszott meg egy dolog az éppen készülő festményen, pont ebben a fénytörésben, pont most volt észrevehető és jól javítható,

módosítható.Löffler Béla bácsitól is ellestem dolgokat, Jakoby Gyuláéknál meg szinte mindennapos vendég

voltam. Gyula bácsi színvilága, térkezelése erősen hatott rám, és segített is abban, hogy kialakítsam a magam festői világát." Amit közel négy évtized aktív alkotás után még mindig módosít, formál a művész.

Egy biztos, Jacsmenyík József képein van valami megfoghatatlan légiesség, valami éteri finomság, egy kis nosztalgikus, melankolikus hangulat, izzó színeiben pedig melegség, vibrálás, életerő. Neki a táj, a város, a.vár, a folyók, malmok, tanyák, fák és templomok, a szelíd görbületű dombok adnak ihletet.

„Mindig is szerettem foglalkozni a festészet, a művészet technikai részével is, tehát a vásznak feszítésének módjaival, alapozások technikájával, ezek a dolgok ugyanis másik nagy szenvedélyemhez szükségszernek, a restauráláshoz. Sok festőművész az alkotás hevében sajnos gyengén alapoz, nem egészen kompatibilis anyagokat használ, így aztán a képek bizonyos idő után elkezdenek leperegni, vagy fakulnak, feketedni kezdenek. Ha felkérik ezek rendbetételére, akkor egy jó restaurátornak tudnia kell, milyen anyaggal dolgozott a festő, mit mivel lehet jól, szakszerűen, időt állóan rendbe tenni. De nem csak festményeket restaurálok, jó néhány zenélő dobozt, hengeres zenélő ládát is ■ hoztak már hozzám javításra, reparálásra" - mondja a festő, és a műterem kisebbik szobájában meg is mutatja, milyen rettenetesen aprólékos munka egy 19. századi, évtizedeket borospincében töltött, penész által megtámadott festmény rendbetétele. „Múltkoriban itt járt nálam Földi Péter, salgótarjáni festőművész és azt kérdezte, hogy ezt a munkát büntetésnek kaptam-e. Mikor azt mondtam, hogy magam vállaltam, csak megcsóválta a fejét."

J! PAJLYÄ HULLÁMZÁSAI

jacsmenyík József, aki idén augusztusban még csak 58 éves, sajnos évtizedek óta egy súlyos betegséggel, a sclerosis multiplexszel küzd. Vannak olyan napok, hogy csak nehezen tud eljutni a műterembe,

amely édesanyja és testvéröcs- cse családi házának emeleti részén van, Fülek egyik csendes kis mellékutcájában. Ott senkit nem zavar a terpentin olaj meglehetősen erős illata, na meg az elmaradhatatlan pipafüst, amit egy tömblakásban nem biztos, hogy szívesen fogadnának a szomszédok. ,A betegség a munkában, az alkotásban nem korlátoz. Az lenne a legrosszabb, hogyha képtelen lennék ecsetet, vagy spaklit a kezembe venni, vagy ceruzával vázlatot felvinni. Fejben dolgozni meg mindig kell. Mert minden ott kezdődik. Meglátni, majd megnézni a kép témáját, felvázolni, elhelyezni a papíron, vásznon. Színeket találni hozzá, értelmét a képnek. Martoson, mikor gyerekekkel foglalkozom, a nyári festőtáborban, ezt a festői meglátás és megnézés módot szeretném átadni a gyerekeknek. Régebben sokat bicikliztem, a környéket jártam be kerékpárral, vázlatoztam, nézelődtem. Ritka szép vidék az Ipoly völgye, a nógrádi dombok és völgyek vidéke, de a Duna, Martos füzesei, Kingyes-puszta is ihletet adó helyek nekem" - meséli a festő, akit panaszkodni talán még senki nem hallott. Bár már évek óta rokkantnyugdíjas, mindig próbál valamit csinálni, dolgozgatni. Mert csak a munka tudja értelmessé tenni a hétköznapjait.

Arra a kérdésre, miért fest, mosolyogva válaszol.

,Afestés, az létszükséglet, életforma, legalábbis nekem. Ha nem festhetek, belebetegszem. Hogy aztán hogyan

fogadják? Amíg viszik a képeket kiállításra, amíg veszik a képeimet saját gyönyörűségre, vagy ajándékba jeles alkalmakkor, rokonnak, barátnak, addig szerintem nincs gond. Bár azért ebből megélni sem régebben, sem most nem lehetne, ezt csak szeretetből lehet csinálni. Elég sok kiállításom volt már, ami jó, és mindig vannak tervek, mindig vannak új helyszínek, alkalmak, ami meg erőt ad. 1976-tól állítok ki, évente egy-két tárlaton biztosan részt veszek. Itt Szlovákiában, és Magyarországon is vannak jó barátaim, kollégáim, akik kiállításokat szerveznek. A visszhangok meg? Erről a közönséget kell kérdezni!" - mondja a mester. A közönség pedig azt válaszolná erre a kérdésre, hogy Jacsmenyík József képei közül bármelyiket - főleg a meleg színekkel készült, olajfestményeket és a diópác tájképeket - bárki szívesen látná otthon a falán. Apró kis részleteikben mindig valami különlegesség. Egy gyerek, egy öregember, egy valahonnan annyira ismerős, de mégis ismeretlen nő vagy lány arca, amely elmosódik a homályban. „Festeni való kedvem töretlen. Most egy nagyméretű olajkép, egy évtizedekig elfelejtett portré restaurálásán is dolgozgatok. Vázlatok is születnek. Itt a kis unoka, biztosan neki is festeni fogok valamilyen képet. Füleket, már még azt, ami megmaradt a régi városból, meg amire emlékszem még. Kiállítások is biztosan lesznek, néhány megkeresés már most van, ezzel is foglalkozni kell. A betegséggel meg nem kell foglalkozni. Dolgozni kell. Teszem, amit lehet. Amennyit lehet!" Talán egyfajta krédó lehetne ez a mondat: teszem azt, amit lehet, jacsmenyík József teszi a dolgát, a helyén, értéket teremtve. Mestereihez hűen.

Szászi Zoltán (A szerző felvételei)

„Első mesterem az a Feld Lajos bácsi volt, az apró termetű kis ember, akinek az életét a rajz mentette meg. Mikor Auschwitzba deportálták negyvenévesen, felfedezték a rajztudását, és ezután Josef Mengele, a haláldoktor magángrafikusa lett. Feld Lajos kiváló tájkép- és portréfestő volt. Valahol ő szerettette megvetem a városfestészetet, az utcák miliőjének megfestését."