Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)
2015-07-11 / 159. szám, szombat
www.ujszo.com I 2015. július 11. SZOMBATI VENDÉG 9 Nemzetközi szinten is kiváló Bartha Andrea: „Kivételes érzés, hogy amint belépek a színházba, el is szakadok mindentől, ami kint zavaró..." SZABÓ G. LÁSZLÓ ő tervezte 1996-ban, az akkori Hviezdoslav Színházban bemutatott, Eszenyi Enikő rendezte Ahogy tetszik csodás jelmezeit. Aztán Nyitrán dolgozott a Hamletban, Alföldi Ráberttel. Később Prágában, a Carmenban, amelynek címszerepét Lucie Bílá alakította. Bartha Andrea, a legjobb magyar jelmeztervezők egyike minden műfajban otthon érzi magát. A prózai előadások mellett a musical, az opera, a balett sem idegen tőle, tervezett már jelmezt itt is, ott is, amott is. Fantáziája határtalan. Kreativitása lenyűgöző. Ötlettára feneketlen. A semmiből is képes - hibátlan ízléssel - megteremteni a „valamit”. Mi maradt meg az emlékeiben a sok díjjal kitüntetett pozsonyi Ahogy tetszikből? Melyik ruha villan be elsőként az emlékezetébe? Diana Mórová cigánysrác öltözéke. Azt nagyon szerettem. Azt hittem, a darab végi fehér szoknyáját mondja majd. Az esküvőit? Azt, amit fehér ingekből raktam össze? Mivel azt ott, helyben találtam ki, ad hoc, tehát rajz nem maradt róla, el is felejtettem már. Mikor érzi igazán elemében magát? Ha rögtönöznie kell, vagy ha otthon, asztal mellett rajzolgatva tervezhet? Én nagyon bonyolultan dolgozom. Magamnak bonyolultan. Borzasztóan szeretek újra felhasználni, átalakítani. Engem rettenetesen inspirálnak a már meglévő ruhadarabok. Bármi, aminek már élete van, vagy aminek még lehet életet adni. Raktárból, turkálóból vagy elhajított dolgokból nagyon szeretek kihozni valami eredetit. Otthon tervezgetni nagyon kényelmes, az a legegyszerűbb. De nem a nagy fantáziát igénylő jelmezek a legnehezebbek. Sokkal bonyolultabb például egy mai család felöltöztetése. Hogy az ing, a nadrág vagy a blúz, a szoknya pontosan azt sugározza, milyen ember a viselője. Sokat kell beszélgetnem a rendezővel, a dramaturggal, a díszlettervezővel, hogy megtaláljuk a dolgok világát. De mindig a színészeket veszem alapul. Régen le is fényképeztem őket, és a fotó alapján készítettem a rajzokat. Emlékszem Marián Labudára, aki az Ahogy tetszikben a Herceget alakította, mennyire meglepődött a kérésén, hogy vetkőzzön alsóneműre, mert szeretné lefotózni őt. Elképedve hallgatta, mit akar tőle, és csak hosszas győzködés után vált meg a ruhadarabjaitól. Azóta továbbléptem ezen. Ma már elég a színész hétköznapi fotója, hogy lássam az alakját, hogy az arányainak megfelelő legyen a jelmeze. De azt hiszem, nekem van a legnagyobb gyűjteményem alsóneműs magyar színészekből. Ez persze titkos archívum. Szlovák, cseh, svéd, dán, sőt dél-koreai színészek is vannak köztük. így nagyon jó tervezni. Könnyen kiadja magát, mi áll igazán jól a színésznek. Egyébként Tábori Nóra is magán kívül volt, amikor az Angyalok Amerikában jelmezeit tervezve arra kértem, vetkőzzön le bugyira, melltartóra. „Tanuljon meg rajzolni!” - kiabálta. Utána meg én voltam a kedvence. Nagy utálatból jött a nagy imádat. Átfordult a dolog. Mi volt a legnagyobb kincs, amelyre szert tett egy előadáshoz? Van egy nagyon szép, idevágó élményem. Heilbronni Katica a Vígszínházban. Az Újpesti Dózsa játékosainak levetett hokimezei, a mellkasukat védő kötős-füzős-steppelt védőfelszerelései között válogattam. Csupa kiselejtezett darab, amelyeket aztán vegyvédelmi cuccokkal kombináltam, s abból csináltam páncélokat, arany- és ezüstszínűre festve. Január volt, iszonyú hideg, a vegyszerek szagát zárt térben nem lehetett elviselni, ezért kint festettünk a szabadban. A varrodában elképedve fogadták az ötletemet. Nem tudták felfogni, mit akarok én ezekkel a kiturkált darabokkal. Kritikusok díja volt az eredmény. Csak az öltöztetők zúgolódtak, mert amikor a színészek jelmezestül beleestek a színpadi medencébe, vizesek lettek a ruhadarabok, és nehezen száradtak. Egy-két év múlva kerestem egy másik darabhoz, hogy hol van ez a sok pajzs, páncél, szeretném újra felhasználni őket. Azt mondták, kiselejtezték az összest. Térd- és könyökvédők, sisakok, mindent kidobtatok? „Mindent! Elrohadt.” Eltelt vagy tíz év, a bolhapiacon keresgéltem valamit, egyszer csak észreveszek egy páncélt. Kinek juthatott ugyanaz az eszébe, fútott át az agyamon. Közelebb megyek, nézem, és mit látok? Kaszás Attila páncélja volt. Kérdezem a nénit, honnan van, de ijedten csak annyit mondott: „Tudom is én?!” És nekem adta. Otthon őrzöm szobadíszként egy régi próbababán. Külföldi útjai során nagy vásárlásokba bonyolódik? Mondjuk meglát valamit, és tudja, hogy az majd egyszer jó lesz, és vesz belőle kétszáz darabot, öt kilót vagy ti- zenvalahány métert? Már nagyon le kell állítani magam, mert kifolyók a lakásból. Mindig mindent megvettem, amiről azt gondoltam, hogy az jól jön még nekem. Pince, padlás, szekrények... minden tele van. Mégis sokszor úgy fogom le magam, hogy ne már, ne már! Indiában voltam négy évvel ezelőtt. Az volt a vég. Ott olyan kösöntyűk, díszek, kelmék, anyagok vannak, olyan kiegészítők egy egész utcában, amely annyira szűk, hogy csak egy kismotor fér el benne, hogy teljesen kész voltam. A saját öltözködésem egyáltalán nem érdekel, de ott még visszafogottan is annyi mindent vettem, hogy alig bírtam bepakolni. Vannak dolgok, amelyek húsz éve ott váiják nálam, hogy egyszer biztosan megtalálják a helyüket. Nagyon nehéz szívvel dobok ki valamit, mert mindig úgy érzem, hogy az még kelleni fog egyszer, és igen! Emlékszem Lucie Bílá gyönyörű Carmen-kosztümére. Egy akkora díva, mint ő, mennyire szól bele a munkájába? Az igazán nagy egyéniségek, komoly előadók nem nehezítik meg a munkámat. Velük nagyon könnyű dolgozni. Pap Verára is jó volt tervezni. A Leonce és Léna előtt csupa lerobbant nőt játszott, és már ő is úgy érezte, olyan a valóságban is. Harminchét éves volt. Nagyon megköszönte, hogy a jelmezemmel bebizonyítottam neki, hogy még mindig milyen remek nő, s utána volt is egy szép, nőies időszaka. A prágai Carmen abban volt speciális eset, hogy fél évvel a bemutató előtt, a plakátfotózáshoz össze kellett raknom valamit Lucie Bílának. Elvittünk Prágába egy nagy adag ruhát, és összevissza próbálgattuk rajta, ő pedig, mint egy boldog gyerek, hagyta. Láttam, mi áll jól neki, mi az, ami a leginkább tetszetős számára, és a többi ruháját már így terveztem meg. Vörös rózsákból volt a szoknyája, és egy nagyon különleges fűzőt kapott hozzá. Gyönyörűen nézett ki benne. Kikkel van általában több gondja, a férfiakkal vagy a nőkkel? Teljesen változó. Színésze válogatja. A férfiaknál két probléma adódhat. Egy: annyira nem érdekli, hogy nem jön ruhapróbára, pedig egy egyszerű öltönyön is sokat kell dolgozni, és nem rajta nézem meg, hanem tükörben. Kettő: hisztis primadonna az illető, akinek semmi sem jó. Szerencsére ők sem okoznak olyan sok gondot. Annál inkább a tökéletes alakú táncosok, ha kilátszik a hasuk. Előfordult már, hogy főpróbahéten kellett valakinek a már meglévő kosztüm helyett újat készítenie? Többször is. Ezt vagy a rendező, vagy én, vagy közösen döntjük el, de semmi esetre sem a szülész. Ilyenre akkor kerül sor, ha a kosztüm nem működik valami miatt, vagy gátolja a színészt bizonyos feladat végrehajtásában. Néha feszültség is adódik belőle. S ha kevés a pénz? Akkor másképpen gondolkozom. A szűkös anyagi keret nem minden esetben jelenti azt, hogy az látszani fog a ruhán. Olyankor máshonnan szerzem be az anyagot, és másképpen kell a dolgot létrehoznom. Az a jó, ha olyan munkatársaim vannak a produkcióban, akikkel mindent megbeszélhetek. Mi az oka annak, hogy csak színházban dolgozik? Mire elkezdtem a pályát, addigra Magyarországon véget ért a tévé- és játékfilmgyártás. A külföldi produkciók pedig már megtervezett kosztümökkeljönnekide forgatni. A színházban egyébként a forma a fontosabb, filmben jobban érvényesülnek a részletek. A színházi munka szépsége és tragédiája, hogy nem marad belőle semmi, legfeljebb páran emlékeznek rá. De nagyon szívesen dolgoznék filmben is. Külföldi reklámfilmekbe többször hívtak már. Az legalább megmarad az időben. Melyik korszak, melyik stílus áll a legközelebb az egyéniségéhez? Az art deco. A szecesszió. Azok a ruhák gyönyörűek, de létrehozni őket nagyon nehéz. A fűzők a nagy mániám. Nagyon nagyképűnek fog tűnni, amit mondok, de igaz. Mire Madonna felvette a hegyes, rózsaszín Gaultier-fűzőt, mi már ilyenekben ugráltunk. Madonna előtt egyébként le a kalappal! Elképesztő bátorságra vall, amit ő behozott a popkultúrába. Mindig meg tud újulni. Ha megszokottá válik valami, azonnal kitalál valami mást. Lady Gaga annyira extrém, hogy sok. De jelenség, az kétségtelen. Nyilván ő is közölni akar valamit. Próbálom megszeretni őt. A nyitrai Három nővér jelmezeiért és díszletéért a szlovák színikritikusok díját kapta annak idején. Erről jut eszembe, a hollywoodijelmeztervezők munkájáról mi a véleménye? Hollywoodban olyan jelmezeket is díjaznak, amik a Vígszínházba be sem kerülhetnének. Sokszor nagyon giccsesek. A mi generációnk a szocializmusban indult. Itt semmi nem volt, legfeljebb bizományi áruház, s a semmiből kellett összerakni valamit. A kreativitást kellett megtanulni. Saját magamtól, munka közben. Amerikában ezzel soha nem találkoznak. Ezértjobbak a kelet-európai jelmeztervezők. Theodor Pišték nem véletlenül kapott Oscar-díjat az Amadeus kosztümjeiért. Japánban is dolgozott már. A Carmen ázsiai bemutatója Szöulban volt, ennek folytatása lett a japán tűmé, és ezt a munkámat is a prágai Carmennek köszönhetem. A rendezőt meg sem hívták, csak engem. így született meg a darab felújított változata. Kelet: másik bolygó. Nem lehet bírni velük, egészen máshogy gondolkoznak. Kreativitás nulla. Szöul gyönyörű hely, az emberek helyesek, csak olyan az észjárásuk, mint egy gyártósor. Berakod a szalag egyik végén a hozzávalókat, a másik végén pedig kijön a profin elkészített darab. De közben már nem lehet kitalálni, hozzátenni semmit. Berakod, kiveszed. Nem volt könnyű. Nem értették, miért akarok valami újat, vagy változtatni bármit. Diplomataszülők gyerekeként San Jósé egyetemén, Costa Ricában kezdte el festészeti és művészettörténeti tanulmányait, majd Budapesten művészettörténetesztétika szakon diplomázott. Miért lett jelmeztervező? Szeretett rajzolni, öltöztetni, varrni? Rajzolni szerettem, és a karakterek érdekeltek. Ma már lehet, hogy a rendezői pályát választanám. Costa Ricában komoly színházi élet van. Egy előadáshoz díszletfestőket kerestek. Képzőművészeti gimnáziumba jártam, s akit egyszer a színház festékszaga megcsap! Földöntúli élmény volt, hogy ott dolgozhattam. Bejártam az egész színházat, minden zugába benéztem. És attól a naptól fogva nem eresztett el. Kerülő úton ugyan, de végül itt kötöttem ki, és ezt a benti világot sokkal jobban szeretem, mint a kintit. Kivételes érzés, hogy amint beteszem a lábam, azonnal el is szakadok mindentől, ami kint zavaró. A színházban ébren is álmodni lehet, és ez benne a gyönyörű. „A színházi munka szépsége és tragédiája, hogy nem marad belőle semmi..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
