Új Szó, 2015. május (68. évfolyam, 100-123. szám)
2015-05-30 / 123. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2015. MÁJUS 30. INTERJÚ 17 „Nem tudok alakoskodni” Labilis alkoholista, akit ide-oda dobál a sors, megaláz a férje. Ilyen szerepet osztottak rá a Forr a bor című sorozatban, amely a legjobb televíziós sorozat díját kapta az OTO (Televíziós Személyiség) rabban - ezt még Nyitrán játszottuk - Terézke nővérét alakítottam, aki egy karmelita kolostorban élt. Nagyon távol állt tőlem a téma. Elmentem templomba, beszélgettem apácákkal, mégis az volt az érzésem, hogy nem tudom magam beleélni. 18 éves voltam, kevés tapasztalattal. Megesik, hogy a harmincadik előadás után jön rá valaki valamilyen részletre, talán azért, mert a partnerétől kap ihletet, s akkor döbben rá, hogy így a jobb. A színházban az a fantasztikus, hogy minden este ott áll a színész a nézők előtt, mindig újra és újra meg kell formálnia a szerepet, ezáltal az alak folyton fejlődik. Nem úgy, mint a kamera előtt. díjkiosztóján. I vana Kuxová az életben ellentéte az itt megformált Lýdiának: megfontolt, következetes, határozott, nem övezik botrányok. Bár 15 éves kora óta színházi környezetben mozog, nem szereti a feltűnést. Sportos ruhában, smink nélkül lép be a Szlovák Nemzeti Színház büféjébe. Kosztümös és egyéb szerepekben, gyönyörű ruhákba öltözve, kicicomázva kiélheti magát a színpadon, a kamerák előtt. Tűsarkú cipőt is csak a szerep kedvéért vesz fel. Kihívás az a szerep, amely szöges ellentétben áll az őt alakító színész jellemével? Néha segít, ha van kapaszkodó a magánéletből, valami, amit átéltem. A színésznél viszont fontos a képzelet, sokkal jobban élvezem, ha a személyiségemmel teljesen ellentétes alakot formálok meg, mint ha egy kedves, jó, helyes, gondos nőt alakítok. Egy jó művésznek elég kapaszkodó a rendező utasítása, vagy ahhoz, hogy azonosuljon a szereppel, hogy az reális legyen, szüksége van személyes élményre, tapasztalatra, konzultációra? Néha konzultáltam olyanokkal, akiknek voltak tapasztalatai olyan kérdésekben, amelyek tőlem távol állnak. Sokat segítettek a tőlük kapott válaszok. Konzultáltam például Ophéliát, mert nem tudtam pontosan, hogy'a skizofrénia milyen típusáról van szó. Egy csomó könyvet elolvastam akkor és a Fény az óceán felett című darab próbái alatt is, ez utóbbiban egy őrült asz- szonyt alakítottam. Máskor próbálok elképzelni valakit, aki ezt vagy azt az alakot juttatja eszembe, ez is ihletet ad, segít. Egyszerre több szerepet játszik, több ember bőrébe bújik. Nem lehet könnyű a váltás. Amikor egy-egy darabot próbálok, a szereppel kelek, azzal alszom el, álmodom róla, ha nem akarom, akkor is üldöz, mert folyton erre gondolok, tele van vele a fejem. Ha már színpadra került, nem élem meg ennyire intenzíven. Melyik szereppel birkózott meg a legnehezebben? A Lisieux-i Szent Terézke című daKönnyen megbarátkozott a színpaddal, illetve a kamerával? Ha először áll az ember színpadon, minden zavarja, nem md mit kezdeni a kezével, a lábával, úgy érzi magát, mintha fából lenne, de egy idő után megszokja. Ami a kamerát illeti: kiskoromban már forgattam kisebb dolgokat, 14 évesen egy tévéfilmet, s az nagyon nevetségesnek tűnt, hogy nemcsak el kell játszani a szerepet, hanem a technikai dolgok is fontosak, az, hogy pontosan hol álljak, hová kell fordulnom. Emb'tette, hogy gyerekként állt színpadon, a kamerák előtt. Ezek szerint a színészeten kívül más szóba sem jöhetett? Hatévesen vitt el egy forgatásra a nagymamám. Az öltözőben ott lógtak a kosztümök, a folyosón beleütköztem a szereplőkbe, s ami még fontosabb: a végén megdicsértek, hogy jól csináltam. Ez megmaradt bennem. Ma is fontos, hogy milyenek a reakciók arra, amit csinál? Ha negatívak, elvész az önbizalom. S ha egy színésznek nincs önbizalma, az a színpadon meglátszik. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kételyei. Nem a kritikusok véleményére gondolok, hanem a rendező és a kollégák megjegyzéSegít a pozitív kritika? Nem vagyok az a típus, aki hagyja magát letaglózni a kritika által. Szeretem, ha munka közben nyugodt a légkör, ha nyomást érzek, bezárkózom, leblokkolok. A kritikát elviselem, de csak akkor, ha A Forr a bor sorozatbeli partnereivel, Marek Majeskýval (balról) és Vlado Kobielskyvel (Fotó: TV Markíza) remtenek a szereplők között, jobb lesz az eredmény. Én az ellenkezőjét vallom, természetesen ez mindig a színésztől függ. Már embtettük, hogy kicsi kora óta játszik. Milyen volt az út a Nemzeti színpadára? Gyerekként ídsebb statisztaszerepeket játszottam. Az alapiskolában minden lehető szakkörbe bekapcsolódtam, előbb énekre jártam, aztán zongorára, mert valamilyen hangszert is kellett választani. Jártam sport- és rajzkörre, tagja voltam az Alkana musicalstúdiónak, ahol volt minden: színjátszás, ének, balett, tánc. Az iskola befejezése Élvezem, ha a személyiségemmel JJI teljesen ellentétes alakot formálok meg. szisztematikus, építő. Nekem az is fontos, hogy kivel játszom, ha jó a társaság, ha nincsenek egymás előtt gádásaink, nincsenek egymással konfliktusaink, az meglátszik a színpadon. Ha viszont olyanok találkoznak, akik ugyan köszönnek egymásnak, ha találkoznak a színházban, de ez minden - eljátsszák, amit tőlük várnak, aztán megy ki-ki a maga útján, az ugyancsak érezhető. A néző nem veszi észre, de én látom. Vannak rendezők, akik úgy gondolják, hogy ha konfliktust teután konzervatóriumba jelentkeztem. Rengetegen voltunk, tízet vettek fel, köztük engem is - elsőre. Amikor negyedikes voltam, ajánlatot kaptam a nyitrai színháztól. Eljátszottam néhány szerepet, de amikor megnéztem Milka Vášáryová és Martin Huba osztályának két előadását, megértettem, hogy nekem is jelentkeznem kell a főiskolára. Már lejárt a jelentkezési határidő, de a dekanátuson meggyőztem a hölgyet, hogy fogadja el a kérvényemet, s fel is vettek. Másodikos koromban már játszottam a Nemzetiben: az Össztáncban, az Antonius és Kleopátrában, s még államvizsga előtt szerződést ajánlott nekem az akkori igazgató, Juraj Slezáček. Emlékszik még az első szerepére? Az Alkanában volt, illetve nem is... A legelső - még a szövegre is emlékszem - az óvodában a Piroska volt, Martin Gálisszal, akivel együtt jártunk bölcsödébe, óvodába és alapiskolába. A Nemzetiben Pavol Hasprától kaptam az első szerepet, egy diáklányt alakítottam, majd az Eszenyi Enikő rendezte Antonius és Kleopátrában, aztán az Össztáncban játszottam. Fiatal színésznő létére nem panaszkodhat, sok szép szerepet kapott. Melyikben érezte magát a legjobban? Több olyan darab is volt, amelyiket sajnálom, hogy már nincs műsoron. Nem akarom mind felsorolni. Egy dolog a színpadi játék, sokszor viszont a színfalak mögött is zajlik az élet, működnek a klikkek. A rendezőtől függ, hogy oszt-e valakire szerepet, vagy sem. Én soha nem tudtam könyökölni, de ismerek törtető kolléganőket, ami nemcsak a színházra jellemző. Van, aki tudja ezt csinálni, van, aki nem. Én nem tudom, és soha nem is akarom megtanulni. Ha nekem valaki nem szimpatikus, nem fogok alakoskodni csak azért, hogy szerephez jussak. Nem érezte néha úgy, hogy hátrányos helyzetben van, mert ragaszkodik az elveihez? De igen. Nem előnyös ragaszkodni az elveinkhez, de én nem vagyok hajlandó őket feladni. A magánéletem is csak az enyém, csak rám tartozik. Az őszinteség nem mindig kifizetődő. Ha látom, hogy nincs értelme a dolognak, s újabb konfliktus forrása lehet, igyekszem diplomatikusan gyors megoldást választani. A színházi környezetben is léteznek barátságok, nyilván önnek is megvan a baráti köre. A színházban is vannak barátaim, de vannak barátnőim más színházakból is, például nagyon közel áll hozzám Kanócz Zsuzsi. Az ember naivan úgy képzeli el, hogy a művészi foglalkozásokban a tehetség a döntő. Ugyanilyen fontos a szerencse, az, hogy a kellő pillanatban a megfelelő helyen legyen valaki, hogy lehetőséget kapjon. Ennek híján nem md bizonyítani. Könyökölni nem tud, mondta. Tehát a szerepek találják meg önt? A színházban kiakasztják az új darab szereposztását, s ha ott vagyok, játszom. A Forr a bor című sorozat előtt két válogatáson vettem részt. Ha olyasmit kínálnak, ami nem felel meg, szabadon dönthetek, vállalom-e, vagy visszautasítom, mert nagyon kevés az időm, és értelmetlen dolog miatt nem kurtítom meg a magánéletem. A színházban társulati tagként nem engedhetem meg magamnak. Akadt az életben olyasmi, ami nagyon kihozta a sodrából? Föl tudok dühödni. Konkrét esettől függ, hogy azonnal próbálom-e megoldani, sokszor ez még rosszabb, mert túlságosan nyílt az ember. Van olyan dolog, amivel nem érdemes foglalkozni, s van olyan, mint már említettem, amit diplomatikusan oldok meg: a magánéletben a lehető legkevesebbet kommunikálok azzal az emberrel. És mi volt az, ami leginkább megörvendeztette? Sok apróság akad, nehéz egyet kiragadni... De mégis. Van egy emlék, ami megragadt. Az Össztáncot játszottuk, s éppen azon az estén játszották a hokistáink a göteborgi világbajnoki döntőt, amelyben mi győztünk. Előadás előtt felmerült, hogy maradjon el a darab, ha már vb-döntő van, végül kimentünk a színpadra. Az egész előadást átszőtte a hoki, ha a történelem sötétebb korszakát idéztük, akkor kaptunk gólt, vagy fordítva, a színfal mögött állandóan figyeltük a tévét. Amikor véget ért a darab, s a függöny mögött készültünk a meghajlásra, odafutott hozzánk a színház titkárnője azzal, hogy gólt adtunk Ladislav Chudík egyre mondogatta, hogy nyugalom, de egyszer csak felgördült a függöny, s Tomáš Maštalír elordította magát, hogy „világbajnokok vagyunk!” A lelátón ülő talán egy szem férfi, mert a többiek mind hokit néztek, megismételte, mire az egész nézőtér örömmámorban tört ki. Az emberek sírtak, ölelkeztek, tapsoltak. Felejtheteden élmény, még most is lúdbőrzik tőle a hátam. Voltak szerepálmai? Imádtam két filmet, a csodálatos színészi teljesítmény ragadott el. Elisabeth Taylor és Richard Burton játéka a Nem félünk a farkastól címűben és Bette Middleré A rózsában, az utóbbit a tragikus sorsú Janis Joplin élete ihlette. Nem képzeltem, hogy ezt szeretném eljátszani, de nemrég tudatosítottam, hogy a Forr a bor Lýdiája is szerencséden, boldogtalan asszony, aki frusztrációját alkohollal, tablettákkal próbál ja megoldani. Lýdia nem csak egy drogfüggő, a sorsának rengeteg árnyalata van. S még egy párhuzamot juttatott eszembe Lýdia, akinek mindene megvan, még sincs semmije: imádtam Amy Winehouse-t, isteni tehetség volt, mégis darabokra hullott az élete. Joplint, Winehouse-t emlegetve az jutott eszembe, hogy gyerekként musicalstúdióba járt. Ez a műfaj, az ének nem vonzotta? Játszottam néhány musicalszerepet a Draculában, a Cyranóban, az Új Színpadon a Hello Dollyban és még másban is, de nem erre vágyom. Engem jobban vonz, ha a szerep komplexebb, bonyolultabb, ráadásul az énektechnikám nem annyira tökéletes, hogy a zenés darabokban olyan szabadnak érezzem magam, mint a drámai műfajban. ( Urbán Klára
