Új Szó, 2015. május (68. évfolyam, 100-123. szám)
2015-05-14 / 109. szám, csütörtök
I HOBBI új szó 2015. május • www.ujszo.com Horgász - hirdetés un M ost is kint volt, hétvégén is mennek egy magyarországi tóra, ahol hatvan húsz kiló feletti ponty van, és van ott tíz darab harminc „hegyetti". Kilenc pikkelyes, egy tükrös. Mindnek neve van. Már az összesét kifogták legalább egyszer, de a tükröst még senkinek sem sikerült. Vissza a múlt hétre. Két napig etettek, kapás se volt, harmadnapra jöttek oda a pontyok, akkor fogtak pártíz felettit, egy tizenhatost, mielőtt indulni kellett haza. Vízközt járt a hal, ezért trükköztek másfél méterre megemelt pop-uppal, de a fránya halaknak csak az epres kellett, és cefetül fújt a szél, annyira, hogy az ötméteres vízben is eldöntötte a bojlit, lenyomta a fenékre. Dől belőle a mondóka, már oda sem figyelek. Pedig alapvetően rendes fickó, csak valahogy más rugóra jár az agya. Bojlihorgász. Arra gondolok, emberem megismeri-e valaha is azt az érzést, amikor megremeg az úszó, és lassan, szaggatottan elmerül, viszi a ponty, egyenesen az akadó felé. S arra, hogy a technika mindentudó világából kizökken-e valaha is, s átéli-e az igazi horgászat izgalmát? A rekordhajhászás bódulatában rájön-e egyszer, hogy a bojlis, önakasztásos malacetetésnek alig van köze a természetes pecához? Lehet-e valaha is pontyhorgász a bojlihorgász- ból? Most meséljem el neki, hogyan lettem póntyhorgász? Mert néhány éve annak tartom magam, pedig körömfeketényit sem tudok a pop-upról, a rod- pod-ról, a gigants bait-akról, az alapmixről, a dipekről. Nem is érdekelnek. A csodacsipogókról, amelyek mellett nyugodtan lehet horkolni a sátorban, jelzik, mikor akasztotta fel magát a hal a horogra. A több száz euró versenydíjas nagy versenyekről, ahol a fődíjat hogyan hogyan nem, a főszponzor csapata nyeri, meg a legnagyobb hal díját is. Meg hogy valahol vannak tavak, ahol a VIP-helyeket egy évvel előtte kell lefoglalni. Nem úgy van az, hogy az ember fogja a botját és kibattyog valahová, beveti a készséget, és pecál. Hanem úgy, mint Ceausescu hargitai medvéjével, amit a góbék kikötöztek a fához. Mert minden rekordlista élén a Kárpátok Géniuszának kellett tündökölnie. Igaz, akkor még nem víajpínak nevezték a módszert. a szerző felvétele) Józsi és Renée nyomában, avagy pontyhorgásznak lenni Ülünk a teraszon, és kavargatjuk a kávét. Biztosan finom, de kit érdekel, amikor végre simogat a tavaszi napsugár, és a halakról beszélhetünk. Vagyis én hallgatok, társam beszél. Dől belőle a szó. Nagy szó ez, zökkenek vissza magamhoz, bevallottan is pontyhorgásznak lenni, juszt se mesélem el neki! Aki nem tudja, mi az a pontyhorgász, úgysem tudja elképzelni. Vénségemre tanultam meg én is, és nem szégyellem. Olyan ez, mint a reménytelen szerelem beteljesülése. Keserves tanulságok és soksok csalódás, keserű, fogástalan napok, elképesztő bénázások, üres kézzel való hazatérések előzték meg. Évekig azzal hitegettem magam, hogy nem is érdekelnek a pontyok, ezek a fránya meteoszenzitív halak. Mennyivel élvezetesebb folyóvízen fenekezni, áltattam magam, domolykókat, mámákat, keszegeket űzni! Ahol sosem tudja az ember, mi rángatja a bot végét. Bármi beugorhat. Aztán lassacskán tudatosult bennem, hogy igenis, igazából a pontyok érdekelnek. Mindig is őket akartam! Persze, azelőtt is be-beugrott egy-egy időnként, köztük termetesek is, de csak úgy tízből egyszer. Ami, valljuk be, elég rossz arány. Csak arra elég, hogy az ember ne érezze magát abszolút kocának. Aztán elkezdtem keresni a halat. Figyeltem a jeleket. És rájöttem a dolog nyitjára. Azóta úgy megyek ki pontyozni, hogy megfogom a magam egy, két vagy három szép halát. Persze, haza csak kettőt viszek, annyit enged a regula. De azt az egyet mindig megfogom. Megkeresem a leggazosabb, legmeg- átalkodottabb horogszaggató, csökös, ágas-bogas dzsumbujt, és mellé pöccintem a finom kis úszót. Etetésnek egy marék kukorica. Aztán türelem. Ha eszek, mintha a hátam mögé raknám. Ha valamit ki kell venni a hátizsákból, vakon tapogatózva, rükverccel. Mert az úszó bóbitájáról nem szabad levenni a tekintetet. Az végzetes lehet. Aztán, amikor megdöccen az úszó bóbitája, meg-megbökik a maréknyi kukoricára elősün- dörgő termetes halak a zsinórt, úgy gyorsul az ember pulzusa. Szeme kiguvad, lélegzete szabálytalanná válik. Minden idegszálával azt várja, mikor bukik le a vékony, átlátszó úsz, és mikor indul lassú, szaggatott mozgással a dzsumbuj felé. Csak ő van, és a hal. Megáll a Föld forgása. Első szép pontyomat, egy hatkilós, nyurgaforma pikkelyest egy combvastagságú, a vízből kimeredő fatörzs mellett fogtam, egy tó végében. Mindenki fenekezett, puffogtak a becsapódó nagy önetetők, távol a parttól. Amolyan kapástalan, meleg nyári nap volt, mindenki kornyadozott. A szemem sarkából figyeltem fel rá, hogy a fa körül zajlik valami. Burványok törtek fel, buborékok pattantak a felszínen. S olykor megmozdult a fa, mintha valaki lökdösné a víz alatt. Naná, hogy taszigálták! A testes pontyok csipegették a rátelepedett kagylókat. Odalopakodtam, és bepöttyintettem az úszót egy nagy esőgilisztával. Áfa mellé. Eltelt vagy negyedóra, és csat- tanós szakítás lett az eredmény. Ez után próbáltam ki először azt a szereléket, amit azóta is Alkalmas horgászással egybekötött céges akciókra, családi piknikekre egyaránt! Bős - Gabcílcovo, Dékány-tó Tel.: +421 905 554 830, www.jazerodekany.sk MP150052 Szálláslehetőség különálló faházakban. Gyermekbarát környezet, minijátszótérrel. Termeink alkalmasak rendezvények megszervezésére, üzleti megbeszélésekre, összejövetelekre. Megújult étlappal várjuk! Térjen be hozzánk, keressen bennünket! e-mail: info0restauracianimrod.sk, www.restauracianimrod.sk MP 150052 használok. Háromhatvanas, gerinces szörfbot, harmincas zsinór, két grammos kristály- wagler úszó, négyes horog. A horog fölött pici ólom a fenékre. A horgon vagy esőgiliszta, vagy két szem főtt kukorica, ánizsos, mézes vagy egyszerűen natúr. Mikor beérik a csemegekukorica, az a legfogósabb. Ez a szerelék igazi öszvér, a finom és a durva keveréke. Finom úszó, pici ólom, nem nagy horog, de minden egyéb erős, mert a nagy pontynak nagy ereje van. Ha megakasztod, valósággal tombol. Ennek a pecának, mostanra talán kiderült, az a lényege, hogy meg kell keresni a halat. Mert az is olyan állat, mint az ember otthont keres magának, védettségre, biztonságra vágyik. S onnan, a vízre hajló lombok, a gizgaz alól, a legsűrűbb hina- rasból indul el. Mint az ember a keresztes háborúba. Csak nem olyan messzire. Ki-kikukkant, egy-két lomha mozdulattal kilopakodik, csemegézik, finnyásan köpköd, felhörpinti a csemegét. Visszatolat. De a figyelmes tekintet számára elárulja magát: megmozdulnak a gallyak, a nyárfapollenek mezője szétválik, amikor felcsapódik egy narancssárga farok, cuppanás hallatszik, buborékok pattognak a felszínen. Néha akkora zurbo- lást csapnak, hogy a hullámok a partot verik. Ezt kell keresni. Ezeket a jeleket csak a vak nem látja, illetve a fenekező, önetetővel ágyúzó spori és a bojlis szereléket csónakkal behordó, a normális halat semmibe néző, gigantikus disznókról álmodó bojlis ember. juszt se mesélem el neki. Aki két nap múlva, háromszáz kilométert leautózva ott sörözik valamelyik műanyag tó partján, előtte a rod-pod, rajta a botok, akár a katyusa, és várja, jöjjön a gigantikus ponty, amely felakasztja magát a horgára. Be se kell vágni, csak kicsőrölni a halat. Aztán visszaengedni. S mindezt sokszor, legalább annyiszor, amíg rongyossá nem válik a szerencsétlen hal szája. Amelynek neve van. Talán Józsi, vagy Renée. Nem vagyok álszent, én is szeretnék egyszer az életben Józsit vagy Renéet fogni, bár még ebben sem vagyok olyan nagyon biztos, ha a boldogtalan ponty megtépett szájára gondolok. Holnap kezdődik a szezon, ideje kiballagnom a szokásos kis tóra, megnézni, ott laknak-e még a pontyok, ahol tavaly elbúcsúztam tőlük. Kövesd i Károly
