Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)
2015-04-25 / 95. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2015. ÁPRILIS 25. INTERJÚ 17 „Imádok apa lenni!” Mintha a sors nem akarta volna, hogy találkozzunk. Valahányszor megegyeztünk egy időpontban, mindig közbejött valami. Túlságosan zsúfolt volt Ján Dobrík naptára, ami végül megbosszulta magát. A nagy sikerű Vadlovak tévésorozat Ádámja reggel fél négykor kelt, hogy Zsolnáról, ahol a család él, Pozsonyba érjen a hatkor kezdődő forgatásra. P ocsékul énem magam - mondta, amikor telefonált. Arra kért, halasszuk el a beszélgetést. Másnap már a kórházból jelentkezett. Csak akkor ment orvoshoz, amikor a fájdalom már elviselhetedenné vált. Két hétig nyomta a kórházi ágyat, szerencsére a Vadlovak forgatása épp szünetelt, de az Alomtánc show-műsorból, amelyben partnemőjével a besztercebányai gyermekklinika rákos betegeinek igyekeztek segíteni, vissza kellett lépnie. A második fordulóban zsűritagként még megjelent, egyenesen a kórházból érkezett, de a táncot nem vállalhatta, pedig gyerekkorában versenyzett is latinamerikai táncokkal. Azóta eltelt jó néhány nap, közben a nézők már újra láthatták a zsolnai színház színpadán. Megpihent, a kedve is jobb lett, a 19 hónapos Nikolka gondoskodott erről. Hogy szebbre fordult az idő, most is ott futkos a parkban a papa körül, s ott ugrál a másik kedvenc, Pepsi, a Jack Russell terrier. Minden rendben, vagy még kímélnie kell magát? A kórházi kezelés után tizenkét napig voltam otthon. A betegség rengeteget kivett belőlem testileg és lelkileg is, de egyre jobban érzem magam. Színpadra állhattam, hazalátogathattunk a családdal Besztercebányára, ahol csak pihentem és élveztem édesanyám főztjét. A színházban is helyreállt a rend, szombatig mindennap játszom, s keddtől Dosztojevszkij Ördögök című darabjának próbáját kezdjük. Pjotr Sztyepanovics szerepét osztották rám. Milyen érzés, amikor megtudja, kinek a bőrébe bújik? Szinte mindig örülök, mert a Zsolnai Városi Színház dramaturgiája, s ezt nem alibizmusból mondom, elsőrangú. Izgatottan várok minden darabot, akkor is, ha az egész évad tervét ismerem, s akkor is, ha az utolsó pillanatban derül ki, mint most. Nálunk kellemes, családias a hangulat. Igaz, hogy nem dolgoztam más színházban, de érzésem szerint ez azért is van, mert a társulatunk fiatal, olyanokból állt össze a csapat, akik művészileg és emberileg is közel állnak egymáshoz. Mindig úgy beszélek a társulatról, mint az én színházamról. A modern dolgokat ügyesen szeli át Dosztojevszkij. Nem csak a most készülő előadással, színre vittük A félkegyelműt, a Bűn és bűnhődést. A közönségnek az a része is elégedett, amely igényesebb, meg az is, amelyik a könnyebb zsánert kedveli. Ezt igazolja, hogy hét éve, amikor beléptem a színházba, hetente három-négy délelőtti és két esti előadásunk volt, s emlékszem, hogy a Kázmér és Karolinában kilencen voltunk színpadon, a nézőtéren pedig tizenegyen ültek. Jelenleg a 70 férőhelyes stúdió állandóan tele van, a háromszázas nagyterem egész évben nyolcvan százalékban megtelik. Mindenhez ennyire ragaszkodik? Nem mindenhez, de ahhoz, ami fontos, igen. Ezt a páromtól tanultam. Lenka rendet hozott az életembe, önállóbb lettem, felelősségteljesebb azáltal, hogy családfenntartó vagyok, gyerekünk született. Olyan dolgok történtek velem, amelyekhez nem lett volna bátorságom, de Lenkával szinte gondolkodás nélkül belevágok. Igyekszem mindenben a támasza lenni, ő meg nekem. Azokhoz a dolgokhoz, amelyek összekötnek bennünket, ragaszkodom, ugyanígy a színházhoz, a szenvedélyeimhez. Viszont nem tudom megbocsátani az emberi butaságot. Ki lehet térni a buta emberek elől? Háromféle védekezési taktikám van: lealacsonyodni az illető szintjére, s buta kérdésre buta választ adni, vagy a buta kérdésre úgy felelni, hogy egyből elhallgat a kérdező, a harmadik lehetőség pedig sarkon fordulni, és fiiképnél hagyni az illetőt. Lenkát nejeként említi, bár nincsenek összeházasodva. Nem az esküvő a lényeg. Nekünk az a fontos, hogy van egy közös gyermekünk, akit együtt nevelünk. Ha este ott állunk a kiságyánál, s elnézzük az alvó Nikolkát, boldogok vagyunk, hogy a miénk. A család, a kislányom megváltoztatta az életemet, s teljesen kitölti. Amikor megszületett, féltem kézbe venni, fürdetni vagy pelenkázni, aztán fokozatosan mindent megtanultam. Most, hogy nagyobb, már haverok lettünk, ha együtt vagyunk, bohóckodunk, nevetünk, táncolunk, ugrálunk, rikácsolunk, miénk a világ. Imádok apa lenni! Ha előbb befejeződik a forgatás, máris beülök az autóba, és irány haza, hogy este még vele tölthessek néhány percet. JÍ Féltem az emberektől, senkihez nem szóltam, az anyámon csüngtem, tiz-tizenkét éves koromig tartott. A lányom sokkal bátrabb. A nagy sikerű Vadlovak tévésorozatban egy, a repülőgépet nyeregre cserélő fess pilótát alakít, Adam Závockýt. A forgatás miatt hajnalban kel, hogy Pozsonyba érjen, este rohan haza Zsolnára, ahol még várja a színpad. Szerencsére a betegségem idején épp szünetelt a forgatás, április 19-én kezdtem újra, a kollégák egy héttel korábban. Annak idején, amikor elkezdődött a sorozat, nem gondoltam, hogy ennyire fárasztó lesz. Kilenc hónapig nem is volt semmi baj. Aztán egy hónappal ezelőtt a testem figyelmeztetett, hogy így nem megy tovább, ideje észhez térni. Az orvosok szerint túlhajtottam magam, tiltakozott az immun- rendszerem. Komoly fájdalmaim voltak, de nem történt tragédia: tudattam az Álomtánc szervezőivel és a Vadlovak stábjával, hogy mi a helyzet, mire számítsanak. Megbeszéltük, hogy a következő folytatásokat úgy tervezik, hogy Adam ne legyen a középpontban, akkor nem kell hetente egymás után ötször pendliznem Zsolna és Pozsony között, hajnalban indulnom, hogy hatra odaérjek Ráadásul utána még három órán át álltam a színpadon, ha bemutatóra készültünk, a szöveget magoltam. Ez így ment hónapokon át. Remélem, hogy azok az emberek, akikkel dolgozom, megértik a helyzetet, és nem ismédődik meg az, ami most történt. Mit szól a család, hogy alig van otthon? A párom egyetlenegyszer sem tett szemrehányást azért, hogy folyton rohanok, ami időm marad, azt mind a családnak szentelem, igyekszem segíteni a nejemnek, együtt lenni a kicsi lányommal. Egyszer sem mentem el focizni a barátaimmal, nem ültem le sörözni. Ezt tanulta a szülőktől? Nyugodt, szép gyermekkora volt? Kezdetben panelházban laktunk, később kertes házba költöztünk. Azt szeretném, ha iskolás korától az én lányom is kertes házban nőne fel. Az anyám szupermama volt, a párom is az. Az apám sokat dolgozott, hogy eltartsa a családot, mindenünk meglegyen, én is ezt teszem. Nekem viszont nem volt állatom kicsi korban, csak akkor lettem állatbolond, amikor kertünk lett. Ott már voltak tyúkok, pulykák, malacok, bárányok, minden. Az én lányom mellett születése óta ott van Pepsi. S még van egy nagy különbség kettőnk közt: biztos nem voltam olyan bájos és ügyes, mint Nikolka. Állatok között nőtt föl, a Vadlovak forgatása kezdetén állítólag mégis ódzkodott a lovaktól. Megbarátkozott már velük? Az újságok fogalmaztak így, én azt mondtam, hogy tisztelettel viseltetem irántuk. Ez a legkevesebb az állatokkal és azokkal a trénerekkel szemben, akik velem foglalkoztak. Ok pontosan tudják, mi a teendő, hogyan kell viselkedni. Tőlük tanultam, hogy a ló megérzi, ha tisztek őt a lovas, és pontos utasítást ad neki, vagy csak improvizál. Én kezdetben az utóbbit tettem, s a ló nem hallgatott rám. Milyen gyerek volt Janko Dobrík? Félénk. Mindentől megijedtem, édesanyám szokta emlegetni, hogy folyton bőgtem. Ha megfogta a kezem, sírtam, kitéptem a kezem az övéből, s még jobban ordítottam. Féltem az emberektől, senkihez nem szóltam, az anyámon csüngtem, tíz-tizenkét éves koromig tartott. A lányom sokkal bátrabb. Tizenkilenc hónaposán egy minibölcsődébe jár, ő a legfiatalabb, de jól érzi magát a gyerekek közt, mindenbe bekapcsolódik. A zárkózottság miatt az iskolában sem érezte jól magát? Nem, de annak más oka volt. Nem vagyok elmélkedő típus, bár nem voltam rossz tanuló, nem érdekelt a tanulás. Hogy ne legyen gond, megtanultam, amit kellett, de nem lelkesedtem. Manapság, ha felébredek, s tudom, hogy utána vár a színházban a próba, aztán a forgatás, este az előadás, s ott a családom is, mindegyiknek örülök. Az iskolában semminek sem örültem, később az egyetemen sem, ott is voltak dolgok, amik nem érdekeltek A párja és a kislány érkezése hozta a változást? Nem egészen! Az egyetemi felvételivel kezdődött, ahol engem is meglepett, mi lakozik bennem. Halványlila gőzöm sem volt a színészetről, megtanultam azt a szöveget, amit a tehetségvizsgán kellett előadnom, ennyi volt. Az első fordulóban Martin Huba vizsgáztatott, ő utasított, hogy ezt így csináld, azt meg úgy. Megcsináltam, s bár csodálkoztam, de a tanár úr elégedett volt velem. Aztán jöttek a diákévek, amelyek újra előhozták a gátlásaimat, mert nem tartoztam a legjobbak közé az évfolyamban, a suliban pláne nem. Úgy éreztem, hogy a suliban nem nagyon drukkolnak egymásnak a diákok, azt vettem észre, azért jönnek a többi osztályból az előadásunkra, hogy bíráljanak elmondhassák, mi mindent csinálunk rosszul. Sokáig tartott, amíg sikerült ettől a gondolattól megszabadulnom, valójában csak a zsolnai színházban töltött első év alatt. Ott lehetőséget kaptam, hogy megnyilvánuljak, megmutassam, mire vagyok képes, ezáltal mintha felszabadult volna bennem valami, megéltem egy személyes színházi katarzist. Akkor és ott fedezte fel önmagát? S lassan-lassan, most a sikeres sorozat révén is, megjött az önbizalma? Nem gondolom, hogy túltengne bennem az önbizalom, de azt, amit csinálok, szeretem. S azon fogok igyekezni, hogy ha lehetőséget kapok, minél tovább élvezzem a hivatásomat. Egyébként az önbizalomhoz visszatérve: úgy gondolom, minél több tapasztalatra tesz szert az ember, annál magabiztosabb. Az önbizalmat ki kell érdemelni. Hiszi, hogy a sors keze ebben is közrejátszik? Abban hiszek, hogy a sorsomat én magam tartom a kezemben. Urbán Klára
