Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)

2015-03-07 / 55. szám, szombat

www.ujszo.com

PRESSZÓ ■ 2015. MÁRCIUS 7.

OPERASZTAR

325

K

észült egy fotó Marion Brandóról 1953-ban, amikor A vadat játszotta. A piros motoros huligánt, aki aztán a beatnemze- dék jelképe lett. Fekete bőrdzseki, fehér trikó, farmernadrág, fején slides sapka. Semmi átszeUemültség, semmi romantika. Erő, magabiztosság, impozáns külső. Aztán egy másik fotó, az már tényleg „a vad Brando”. A rakparton egyre inkább öntudatra ébredő, tehetetlen rakodómunkása. A különc. Az excentrikus. A konvenciók ellensége. „Teljes színész, képes minden szerep megértésére, sőt, képes azonosulni minden szerepével. Érzelmi skálája hihetedenül széles. És mi több, hangjától a megjelenéséig rendelkezik mindazokkal a külső adottságokkal, amire színésznek szüksége lehet” — írta róla a hollywoodi sajtó.

Erwin Schrott az opera Marion Brandója. Más kor, másfajta megjelenés, egészen más háttér, de a lényeg ugyanaz. Nem véledenül ragasztották rá az említett „márkajegyet”.. Egyeden szót kellene csak változtatnunk a hárommondatos kritikában: a színész helyébe operaénekest írni. De ha nem tesszük meg, akkor sincs baj, hiszen az igazán jó operaénekes nemcsak a hangjával, színészi tehetségével is kitűnik. Emberábrázoló képességéhez pedig kétség nem férhet. Isteni adomány birtokosa: kivételes hangjához és remek megjelenéséhez rendkívüli színpadi alkalmasságot is kapott.

Igazi operasztár. De nem az a „csak a művészetnek élek” típus, hanem egy olyan énekes, aki habzsolja az életet. Aki nemcsak a színpadon érzi elemében magát, hanem távol a színfalaktól is, a hétköznapok apró szépségeit megtalálva.

Nem volt hosszú az út, amelyet Európa legrangosabb operaházaiig meg kellett tennie, csak az óceánt kellett átrepülnie.

Uruguayból hódította meg Bécset, Londont, Münchent és Milánót, majd ennek eredményeként a műfaj legnagyobb tengerentúli fellegvárát, a New York-i Metropolitant. Montevideóban, ahol a családja él, nyolcévesen már operát énekelt. Megjegyzett pár áriát a rádióból, és nyomta, ahogy a torkán kifért. Édesanyja rajongott a komolyzenéért, imádta a klasszikusokat. Késő éjszakáig hallgatta a rádiót, és énekelt, amíg csak bele nem fáradt. A reggeli menü már másfajta zenéből állt Schrottéknál. Édesapja a tangó megszállottja volt, hajnali ötkor már attól zengett a ház. Kétféleképpen végződhetnek az ilyen gyerekkori zenés kiruccanások. Vagy beszippantja az illetőt a műfaj, vagy egy életre ellöki magától. Erwin Schrott egy életre megszerette. Rojotango (Vörös tangó)

című estjével Európa-szerte ezt bizonyítja. A tangó ugyanis nemcsak zenei örömöt, odaadást és teljes beleolvadást jelent számára, hanem gyökereket, hazát, családot, barátokat, ismerősöket és mindent, ami erre a pályára sodorta. ,Az opera Marion Brandója” - írják róla. Ha filmszínész lenne, akkor minden bizonnyal „a latin szerető” szerepkörét játszaná, a vágy elérhető tárgyát. Fellini- nél vannak ilyen hímek, de egy pillanatig sem csodálkoznék, ha Kusturica vagy Almodóvar hívná egyszer. ,A nagy Emir” cigánymeséibe ugyanúgy beleillene, mint az őrült Pedro szenvedéllyel ösz- szekuszált, de füle is van, farka is van történeteibe. Erwin Schrott nem találtatna könnyűnek ezekben a helyzetekben sem. Színpadi szerepeiben sorra azt bizonyítja: nincs az a figura, amelybe színészi- leg beleroppanna. Minél erősebb sodrású a mű cselekménye, annál nagyobb erővel emeli a magasba. S bár a tangó életre szóló kötelék, sőt elkötelezettség számára, a világ még mindig inkább Mozart-ope- rák baritonszerepeiből ismeri. Ne hőköljön hátra, aki nem látta és még nem is hallotta őt énekelni: messze nem az a típusú operasztár, aki kőszoborként, rezzenéstelen arccal, nyakán kidagadó erekkel énekel. Hangja gyógyír a léleknek, egyénisége olyannyira megnyerő, hogy a néző nemcsak a műfajjal

szembeni előítéleteit - a legszemélyesebb ellenérzéseit is levetkőzi. Erwin Schrott olyan erős kisugárzással van jelen a színpadon, hogy nincs ember, akit hidegen hagyna, ahogy énekel.

Mefisztó, Figaro, Dulcamara, Don Giovanni - ez a jelen. Az opera- irodalom legfontosabb szerepeit énekli a világ különböző pontjain. Huszonegy évesen már II. Fülöp és Attila bőrébe bújva nyűgözte le a közönséget. Romantikus szerzők, Verdi és Puccini műveit szólaltatta meg. Mozart később következett. Korábbi nagy énekeseket hallgatva tanult meg sok mindent. Ahogy ő nőtt, fejlődött, úgy nőtt a hangja is. 1998-ban megnyerte a Plácido Domingo-énekversenyt, ami el is indította a pályán. S hogy milyen az élet? Amikor Montevideóban először hallotta énekelni Domin- gót, az akkor már világhírű tenor az El dia que me quieras című tangót énekelte a közönségnek. Azt a dalt, amely Schrott szívének annyira kedves. Domingo aztán a grúz szopránsztárral, Nino Machaidzével is elénekelte ezt a szerzeményt, akivel tavaly nyáron Linzben Schrott is színpadra lépett - az említett tangó pedig nem maradhatott ki közös repertoárjukból.

A latin-amerikai zene egyébként is a vérében van az érzékeny lelkű basszbaritonnak. Rojotango című albumáért 2012-ben a német zenekritikusok Echo Klassik díjjal tüntették ki, amely a Grammy európai megfelelője. Astor Piazzola és Pablo Ziegler tangói mellett argentin és brazil népdalok is helyet kaptak a lemezen. Szomorú dalok ezek, akárcsak Piazzola tangói, ám Schrott, bár alapvetően derűs alkat, a szomorúság társaságában is jól érzi magát. Ahogy budapesti koncertje után mesélte:

,A szomorúság különös tisztítókúrája lett a lelkemnek. Elgondolkoztat, megtör, majd szép lassan felemel. S amikor már újra mosolyogni tudok, úgy érzem, sokkal könnyebb a szívem, mint azt megelőzően. A zene velem is csodákat művel.”

A zenének köszönheti azokat az éveit is, amelyeket Anna Netreb- kóval, napjaink egyik legjelesebb szopránénekesnőjével töltött, akivel Bécsben, a Staatsoper falai között ismerkedett meg. Országhatárokon és kultúrákon magasan átívelő, szenvedélyes szerelem rabjai voltak egészen addig, míg heves vérmérsékletük el nem választotta őket egymástól. Netrebko azóta ismét úszik a szerelemben, de nem sokáig bánkódott egykor hőn szeretett Erwinje sem. Nem több mint pár hónap leforgása alatt sikerült megvigasztalódnia, s azóta többször is világgá kürtölte már: ilyen boldog, mint most, sosem volt még. Hadd fájjon a szíve régi kedvesének! Ami viszont egy életre összeköti őket, az a közös gyermekük, aki autistának született. „Nagyapám a vakok zenekarának alapító tagja volt hazámban, és én is kötelességemnek érzem, hogy abból, amit kapok, adjak azoknak, akik rászorulnak - mondta nem sokkal azután, hogy lejött a Vígszínház színpadáról. - Tenni akarok, és teszek is azokért, akik rászorulnak a támogatásomra. Nekem ez ugyanolyan fontos, mint az éneklés.”

És nemcsak az autista gyerekeket segíti. Mindenki mellé odaáll, aki hiányt szenved valamiben. A mozgássérült, a rákban szenvedő, a hajléktalan és az árva gyerekek számára több alapítványt is működtet. Popot énekelni nincs bátorsága, állítja, musicalt és operettet igen! Például Lehárt és Gershwint. A víg özvegyből ugyanolyan gyakran szólaltat meg egy-egy részletet, mint a Porgy és Bessből. De ezek is csak műfaji kiruccanások számára, igazán otthon a tangó és Mozart világában éra magát.

„Mi, uruguayiak mindent szenvedéllyel csinálunk. Ez az alaptermészetünk. Ha ölelünk, erős karokkal, ha csókolunk, éget az ajkunk, ha sírunk, majd beleszakad a szívünk, ha énekelünk, szinte kigyullad a testünk” - állítja Erwin Schrott. Kőből van a szíve annak, aki nem ezt érzi a hangjában.

Szabó G. László