Új Szó, 2015. február (68. évfolyam, 26-49. szám)
2015-02-21 / 43. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. FEBRUÁR 21. Szalon 21 A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon jártunk, amely nemcsak a filmeseknek és az újságíróknak, hanem legalább annyira a közönségnek is szól Színek, filmek, hiányok az idei Berlinalén A Berlinale tétje: az Arany Medve (TASR/AP-felvételek) A Berlinale valószínűleg sose lesz a világ legcsillogóbb, legfelkapottabb filmfesztiválja: nem tengerparti üdülőhelyen rendezik meg napsütésben, hanem egy mozgalmas nagyvárosban a fagyos februárban. De ez nem baj; ez a mustra másról szól - társadalmi kérdésekről, és arról, hogy egy kicsit közelebb hozza a nézőket a világ filmterméséhez. BARTAL DÓRA A német fővárosban nehéz volt nem kiszúrni, hogy a világ egyik legnagyobb nyilvános filmfesztiválja zajlik itt több mint egy héten át - a Berlinale ugyanis nemcsak a filmeseknek és az újságíróknak, hanem legalább annyira a fizető közönségnek is szól. A fesztivál és a premierfilmek plakátjaival, fesztiváltáskás és -belépős tömegekkel lehetett találkozni, még a metró monitorain is kizárólag a Berlinaléval kapcsolatos híreket és filmajánlókat olvashattunk. A fesztivál központja a bevásárlóközpontokkal zsúfolt Potsdamer Platz, de a város különböző pontjain, 34 helyszínen vannak szétszórva az események, néha egészen pici mor zikban. Politika vs. művészet A Berlinale azonban a mérete ellenére is barátságos tud maradni. Talán ezért is hihetetlenül népszerű - idén megdöntötte az eddigi nézettségi rekordokat. A lelkes közönség szemmel is jól látható: kora reggeltől kígyóznak a sorok a jegypénztáraknál, és szinte nem is voltam olyan vetítésen, amely ne lett volna telt házas. A szervezők sem ostobák: évről évre bővül a helyszínek és a rétegízlést kiszolgáló programok sora. Ezért a leginkább azon lehet bánkódni, hogy képtelenség minden érdekes filmet megnézni, és ha valamiről itt lemaradtunk, akkor úgy jártunk, hiszen a legtöbb alkotás - hacsak nem nyer díjat vagy nem kap kiemelt sajtófigyelmet - valószínűleg nem jut el a hazai mozikig. Egy bemutató a Berlinalén mindig jól hangzik, bár nem biztos, hogy elég a sikerhez, ugyanakkor segít, hogy egy-egy film bekerüljön a többi fesztivál látóterébe, felkeltheti az érdeklődést a forgalmazási jogok iránt, és így minél több nézőhöz eljussanak az alkotások. A Berlinalén széles a merítés; az új, általában európai premierfilmek mellett számtalan dokumentumfilm, retrospektív vetítés (idén Wim Wenders életműve és a százéves technicolor technika kapott figyelmet), valamint fiatal alkotók rövidfilmes szekciója látható - összesen több mint 400 film. Merész állítás lenne, hogy ezek közül mind figyelemre érdemes, de kétségtelenül válogatott a felhozatal, még akkor is, ha elsősorban társadalmi-politikai megfontolások alapján kerülnek be a filmek a programba, és nem feltétlenül művészi értékük révén. Bukás és felemelkedés A legnagyobb figyelem minden évben a versenyprogramot övezi, természetesen itt vannak a legnagyobb nevek is - idén Werner Herzog, Wim Wenders, Peter Greenaway és Terrence Malick hozott filmet Berlinbe. Itt is van bizonyos hierarchia, a legfontosabb, nagy presztízsű mozikat - amelyek díjra is esélyesek- a fesztivál első hétvégéjén vetítik, amikor a legtöbb a látogató. Épp ezért a bukás is itt szól a legnagyobbat: vagy a kritikusok szedik ízekre az alkotást, vagy a nézők adják tovább, ha nem érdemes valamit megnézni. Általános vélekedés szerint a 2015-ös program ugyan felemás volt, de kicsivel jobban sikerült, mint a tavalyi, leszámítva a nagy csalódásokat. Míg tavaly Berlinből indult az év több művészfilmes sikere, például A nimfomániás, a Sráckor, a Grand Budapest Hotel - az utóbbi kettő az Oscar-jelölésig jutott -, idén korántsem jósolható ilyen előmenetel az itt bemutatottfilmnek. A nyitófilmnek, a Nobody Wants the Nightnak minden előrejelzés szerint lenyűgözőnek kellett volna lennie, mégis mélypont volt. A Juliette Binoche főszereplésével készült északi-sarki kalandfilm azonban erős drámai hatásúnak szánt, mégis üres nagyjelenetek sorának bizonyult, amelyek teljesen felesleges narrációban mesélik el, mit kellene éreznie a közönségnek. Nagyot bukott a legendás Werner Herzog is a Queen of Deserttel, amely a kritikák szerint valahol az epikus kalandfilm és a paródia között helyezkedik el. Terrence Malick Knight of Cupsja inkább heves vitákat váltott Id arról, hogy öncélú filmnyelvi kísérletezést vagy zseniális alkotói víziót láttunk-e. Wim Wenders, aki életműdíjat kapott Berlinben, szintén új filmmel jelentkezett: a 3D-ben forgatott Every Thing Will Be Fine a leginkább a főszereplő, James Franco miatt osztotta meg a közönséget. A fesztiválon az elmúlt években nagy figyelmet szenteltek a kelet-ázsiai mozinak, idén azonban ezek a filmek is gyorsan feledésbe merültek, helyettük a versenyprogram három latin-amerikai filmje emelkedett ki. A katolikus egyház pedofil papjairól beszélő Él Clubról, a Pearl Button című dokumentumfilmről és az Ixcanul című guatemalai alkotásról nem véletlenül zengtek dicshimnuszokat a kritikusok. Kelet-Európa idén kevésbé látványosan képviseltette magát Berlinben. Levetítették ugyan Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjét az Európai Filmpiacon, és CsásziÁdám rendező is részt vett egy koprodukciós fórumon, ezen kívül azonban nem volt magyar jelenlét. Egy roma bokszolóról szóló szlovák játékfilm viszont szerepelt a Forum szekcióban - Ivan Ostro- chovský Kozája vizualitásban erős, annál gyengébb viszont történetmesélésben és empátiában. A még mindig feltörekvő román filmipar két jelentős alkotást mutatott be. A De ce eu? (Miért én?) a jelenkor korrupciós ügyeit deríti fel, az Aferim! pedig a versenyprogram egyik nagy meglepetése volt: a wes- ternsémákat felhasználó epikus történet a 19. századi Balkánról, a nemzetek keveredéséről, az etnikai előítéletekről mesél. A múlt hétvégén befejeződött Berlinale fődíját, az Arany Medvét Jafar Panahi iráni rendező Taxi című fümje kapta. A Taxi figyelemreméltó alkotói teljesítmény: végig egy autóban játszódik, melyet a rendező vezet, és egy nap alatt az iráni társadalom számos rétegével találkozik. A szereplő/rendező kamerával próbálja rögzíteni a valóságot - ami természetesen ellenkezik az elnyomó iráni rezsim elvárásaival -, így a Taxi egyben az alkotás szabadságáról is szól, néha megrázó, néha humoros módon. A Taxi Panahi harmadik egészestés alkotása 2010 óta, vagyis amióta megtiltották neki a filmezést. A berlini fesztivál zsűrielnöke, Darren A legvidámabb fejezet A fesztivál legizgalmasabb filmjét egy mellékszekcióban találtam. A Queen of Earth pszichológia thriller két egymást folyton kritizáló barátnőről, míg egyikük eljut a teljes mentális összeroppanásig. Katherine Waterson és Elizabeth Moss fantasztikusát alakít Alex Ross Perry amerikai író-rendező filmjében, amely amellett, hogy hihetetlenül komor, sikeresen játszik el a 40-es évek női melodrámáinak stílusjegyeivel, túlzásaival, valamint a másik nagy inspirációs forrás, Fassbinder önreflexív melodrámáival. Az élményhez csak hozzátett, hogy a mellettem ülő két idős német néni végigkacagta a hátborzongatójeleneteket. A legvidámabb vetítés címet furcsa módon egy magát nagyon is komolyan vevő film érdemelte ki. Az exkluzív gálán bemutatott A szürke ötven árnyalatának első sajtóvetítése már most legenda: az újságírók közelharcot vívtak, hogy bejussanak a terembe, ahol a filmstúdió emberei folyamatosan ellenőrizték a nézőket, nehogy bármit is rögzítsenek. Én viszon egy másik, esti sajtóvetítésen voltam, ahol senki sem kívánta átadni magát a romantikának: a gonosz kritikusok minden banális, giccses jeleneméi és dialógusnál majd megfulladtak a nevetéstől, és cinikusan beletapsoltak a vetítésbe. Aronofsky szerint a megalázó otthoni bánásmód egyáltalán nem hagyott nyomot a filmen, amelyből csak úgy sugárzik a szeretet a filmművészet, saját közössége és hazája iránt. Az iráni rendezőt 2011-ben zsűritagnak hívták Berlinbe, de mivel nem hagyhatja el Iránt, ennek a meghívásnak sem tudott eleget tenni. Múlt szombaton a filmben is szereplő unokahúga vette át helyette az Arany Medvét. A Taxit jelenleg mintegy húsz európai országban - köztük Oroszországban és Törökországban is - vetítik. Októberben a pozsonyi közönség is láthatja, a nagy európai film- fesztiválok díjnyertes alkotásait bemutató Be2Can fesztiválon. (k) A sztároknak itt is kijár a vörös szőnyeg: Dakota Johnson és Jamie Doman A szürke ötven árnyalata Berlinben megtartott világpremierjén Utazások egy iráni taxiban SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com A rendező és taxisofőr szerepében: Jafar Panahi
