Új Szó, 2015. február (68. évfolyam, 26-49. szám)

2015-02-21 / 43. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. FEBRUÁR 21. Szombati vendég 9 Tóth Krisztina: „Áprilisban behívtak a Vadlovakba, aztán megismertem a barátomat, hónapokkal ezelőtt lakást vettem Pozsonyban..." Már nem fékezi semmi, új irányt vett a pályája Színházi szerződése Nagyszombathoz köti, de Pozsonyban is játszik két helyen. Pozsonyban forgat is, a Vadlovak cí­mű televíziós sorozat­ban. De tanít is a fővá­rosban, a népi játékok is­kolájában. S hogy a kép teljes legyen: még bo­hócdoktor is két kórház­ban. Tóth Krisztina bírja erővel, csak benzinből tankol gyakrabban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Somoiján érettségizett, ma­gyar gimnáziumban. A színmű­vészeti főiskolán Ingrid Timková és Vladimír Strnisko voltak az osztályvezető tanárai. Komá­romban másodéves főiskolás­ként, a Karamazov testvérekben játszott, Nagyszombatban az ötödik évadját tölti. Nem is kell kérdeznem, lá­tom, hogy formában van. Friss és üde, ragyog a szeme, majd kicsattan az energiától. Pedig ennyi teendő közepette mond­hatná azt is, hogy végig tudná aludni a délutánt. Nekem is furcsa, de nem ér­zem fáradtnak magam. Nagyon jól vagyok. Játszhatok, ameny- nyit akarok. Nem vágytam napi sorozatra, de elvállaltam, mert egészen új kihívásnak gondol­tam. Fel is dobta az életemet rendesen. Ilyenben még sosem volt részem. Állandó szereplője vagyok a Vadlovaknak. Hagyta magát elcsábítani? Érdekelt a dolog. Ki akartam próbálni. Főleg most, hogy ren­det tettem magamban. Hogy nyugodtabban élem a minden­napjaimat. Már nem az jár a fejemben, hogy ezt szeretném vagy azt akarom, erre vágyom. Amíg ez volt, fékezett valami. Nem éreztem szabadnak ma­gam. Elvárásaim voltak, ami nem jó. Legalábbis ez a tapasz­talatom. Lebénított, hogy ha valami nem úgy történt, ahogy azt elképzeltem. Irányt kellett változtatnom. Mikor dönti el az ember, hogy inkább befogadó lesz, mint elváró? Szerintem akkor, amikor tu­datosítja, hogy csak egyszer va­gyunk a földön. Mert élni jó, na­gyon jó. Találkozni, beszélgetni, impulzusokat adni és elsősorban nem azzal foglalkozni, hogy szí­nésznő vagyok vagy szakácsnő, hanem nő. NŐ! Ez engem na­gyon inspirál. Jó érzéssel tölt el. Ma már így élem az életem, ilyen gondolatokkal. Konkrét személyhez vagy inkább konkrét helyzethez köthető ez a fordulat? Áprilisban harmincéves le­szek. Ez a válaszom a kérdésre. A rossz tapasztalatok fordítottak ebbe az irányba. A jó dolgokat gyorsan elfogadja az ember. Természetesnek veszi. Kap va­lamit, és megy tovább az élete. De ha vár valamire, amit nagyon szeretne, nem biztos, hogy az rögtön megtalálja. Én ezt így el is hagytam végre, s azóta más­hogy látom a világot. Nincs már az a dominóeffektus, hogy ha dől valami, akkor minden dől, az elsőtől az utolsóig. Ott aztán el is döntheti az ember, hogyan tovább: marad ott, ahol van, sírva, szomorkodva ugyanazon a hullámon, vagy friss energi­át szív magába, és azt mondja, ebből elég volt, jöhet valami új. És akkor tisztázza magában, mit szeret és mit nem, mikor érzi jól magát és mikor nem, és nem mások elvárásait veszi fi­gyelembe egy-egy döntése előtt, hanem megy tovább a maga út­ján anélkül, hogy hasonlítgatna, és mások életével, pályájával, sikereivel foglalkozna. Igen, ez most a felismerés korszaka ná­lam. Hónapokon át sem szak­mailag, sem magánemberként nem éreztem jól magam. Pon­tosabban: nem történt velem semmi, ami repített volna. Rá kellett döbbennem, hogy maga­mat csak én tehetem boldoggá, más nem. A Vadlovakba milyen út ve­zette? Áprilisban volt a casting, má­jusban közölték velem, hogy megkaptam a szerepet, júliustól forgattunk. Nyilván nem ez volt az első válogatás, amelyen megjelent. Nagyon felszabadultan men­tem. Nem éreztem olyat, hogy ha nem engem választanak, összedől a világ. Végül nem is azt a szerepet kaptam, amelyre a rendező, Braňo Misik erede­tileg kiszemelt. Azt gondolta, a három nővér közül én leszek a legidősebb. Gyorsan kiderült, hogy az a figura nem én vagyok. Elszánt kis bestia lehettem vol­na, ha nincs bennem annyi ér­zelem. Egy levélre kellett volna higgadtan reagálnom, de olyan volt a szöveg, hogy amikor Juraj Kemka felolvasta, én ott, hely­ben elérzékenyültem. Nem tud­tam szembemenni a szereppel, annyira megérintett. Sírt? Majdnem. Szólt is azonnal a rendező, hogy próbáljam meg a másik lányt. A középsőt. Juraj Kemka társaságában színészileg még egy casting is külön élvezet lehet. Remek színész, korosztályá­ban az egyik legjelesebb, elké­pesztő improvizációs készséggel megáldva, ami egy válogatáson nagyban segíti az embert. S akkor Braňo Mišík azt mondta: volna itt egy másik lehetőség? Kiküldte a partneremet, és elkezdett beszélni a három nő­vérről. Hogy a legidősebbet, aki én lettem volna, csak a munka érdekli, hiszen se családja, se szerelme nincsen. A legfiatalabb lány pedig még naiv, roman­tikus, keresi, várja a nagy Ő-t. Kettőjük közt pedig ott áll Zuzka - ezt a szerepet kaptam meg én -, akinek férje van, kisfia, tanít, csak most éppen otthon van a gyerekkel, és ő tartja fenn a családi tűzhelyet. Őszülte, érző lélek, aki bátran kimondja a véleményét. Kiegyensúlyozott kapcsolatban él a férjével. Az ő szerepére is válogatást hirdetett a rendező? Olyan színészt keresett, aki külsőleg illik hozzám. Töb­ben is jöttek. Volt, akit nem is ismertem, még sorozatokból sem, mert nem nézek tévét. Végül Tomáš Mišura kapta meg a szerepet, aki Turóc- szentmártonban játszik. Meg kellett csókolnunk egymást, ezt kérte a rendező. De nem úgy, mint például egy randin, ahol az első érintés után ez is vár­ható, hanem úgy, hogy ők már tíz éve ismerik, és még mindig nagyon szeretik egymást. Csak már más a vibrálás köztük. Ez volt az instrukció, hogy ezzel a tartalommal szülessen meg a csók. Érdekes helyzet volt. Jön egy kolléga, akit először látok, rá kell hangolódnom emberileg, és nincs játék, a kamera előtt létezned kell. De milyen az, hogy úgy nézel valakire, azzal az érzéssel, hogy már tíz év köt hozzá, és még mindig fonto­sak vagytok egymás számára? Én még senkivel nem éltem tíz évig, még az ötéves kapcsolatot sem ismerem. Két, két és fél év, amiről beszélni tudok. Ölni sem kell ahhoz, hogy gyilkost játszhasson. Meg is oldottuk a feladatot, így kaptuk meg mindketten a szerepet. És most állandóan autózgat Nagyszombat és Pozsony kö­zött? Általában hat, hét, nyolc forgatási napom van egymást követően, de annyi más elfog­laltságom is van Pozsonyban, hogy többet vagyok itt, mint Nagyszombatban. Két osztály­ban tanítok a Ludusban, a népi játékok iskolájában, nyolc- és tizenegy-tizenkét éves gyereke­ket. Az elmúlt hónapokban na­gyon felpörgött az életem. És még kórházakban is ját­szik. Pozsonyban és Pozsonypüs- pökiben. Két éve, hogy elkezd­tem. Gary Edwards fejéből pat­tant ki az ötlet Amerikában, hogy ha a clownok megjelennek a kórházban, az optimizmussal tölti fel a betegeket. Az opti­mizmus pedig meggyorsíthatja a gyógyulásukat, felépülésüket. Tíz éve, hogy több más ország után Szlovákiába is eljött, hogy elindítsa ezt a programot, s mi­vel egy barátnőm már belépett közéjük, engem is kíváncsivá tett a dolog. De ott is három­fordulós casting volt. Nemrég négynapos workshopon vettem részt Bécsben, ami nem azért volt nehéz, mert angol nyelven zajlott, hanem mert reggeltől estig tartott. Egy spanyol fiú volt a clown, rengeteget beszélget­tünk, improvizáltunk, gyakorol­tunk. Szavak nélkül, különböző hangokkal, érzelmekkel, moz­gással kellett elmesélnünk más és más történeteket. A kórházakban, orvosok, nővérek és betegek hogyan fogadják? Szeretnek bennünket, mivel feldobjuk a hangulatot. Mindig más osztályra raknak bennün­ket, ahol lélekben azonnal rá kell hangolódnunk a betegekre. Ha magyar gyerek a beteg, játé­kosan megnyomok egy gombot magamon, és átkapcsolok ma­gyarra. Ezekből a tapasztalataiból tud valamit hasznosítani a színpadon? Semmit. Mást kíván tőlem a színház, és egészen mást a kór­ház. A gondolkodásom lett más, amióta ezt a munkát is végzem. Nagyszombatban öt év után milyen mélyek a gyökerei? Már mennék tovább. Igen, el tudnék szerződni, ha lenne hova. Már nem születnek ott olyan fontos előadások, mint régen. A légkör sem igazán marasztaló, így csak annyit tar­tózkodom ott, amennyi ideális számomra. A szabadúszáshoz még nem vagyok elég bátor. Ha nem vettem volna fel kölcsönt a lakásomra, akkor igen, úgy vál­lalnám. A magyarsága miatt érte kellemetlen megjegyzés Nagy­szombatban? A kollégáim részéről soha. A kritikusok azonban furcsán viszonyulnak hozzám. Ha Po­zsonyban játszom, soha nem említik meg a nevem mögött, hogy magyar vagyok, Nagy­szombatban mindig. Már neve­tek rajta. Camoletti vígjátéka, a Leszállás Párizsban ott is siker­darab. Egy angol akcentussal beszélő amerikai légikisasszonyt játszom. Idézem a kritikus meg­jegyzését: „Tóth Krisztinának nagyon érdekes akcentusa volt, egyébként magyar színésznő!” Pozsonyban két helyen is játszik. A Štúdio L+S-ben és a Štúdio 12-ben. Mindkét helyen nagyon jól érzem magam, de el kell, hogy mondjam, ha két napra hazame­gyek, nagyon kell vigyáznom a szlovák kiejtésemre. Olyan ez, mintha más dalt kezdenék el énekelni. Én ugyanaz vagyok, a hangom is, csak a dal más. Budapest nem vonzza? Itthon jobban érzem magam. Egy évet töltöttem Budapesten még a főiskola előtt, de már an­nak is örülök, hogy Pozsonyban végeztem. A legrejtettebb vágyai kö­zött sem szerepel, hogy egy­szer majd... .... Budapesten? Nem. De olyan vágyam sincs, hogy jaj, de jó lenne Londonban játszani! Pe­dig biztosan jó lenne. Az életem viszont nem arrafelé megy. Nem teszek érte semmit. Budapesten nem ismernek a rendezők. Az ottani szakmai körökbe nem könnyű külföldről betömi. És Komárom? Megfordul né­ha a fejében? Vendégként szívesen men­nék. Egy-egy szerepre bármikor. De miért hívnának? Ott is van két fiatal színésznő, s őket szer­ződés köti a társulathoz. Ne vegye rossz néven, de a nevére még rákérdeznék: Kristína Tóthováként szerepel minden színlapon, stáblistán. Arra sem vágyik, hogy ugyan­ezeken a helyeken azt olvassa: Tóth Krisztina? Mindenütt úgy írják a neve­met, ahogy a személyi igazolvá­nyomban szerepel. Amíg nem változtatom meg hivatalosan, addig nem tartanám etikusnak, hogy másképpen írassam. Majd ha veszem a fáradságot, hogy kiállom a sort a hivatalban, és levetetem a Tóthról az -ovát, mindenütt azt fogom mondani: „Pardon, som Kristína Tóth!” Majd ha rászánom magam, ez is meg fog történni. Néha púnk­nak érzem magam. Megvan a saját világom, és aszerint léte­zem. Nem érdekel, hogy ez vagy az hogyan néz ki, nekem most mindegy. A Tóthová sem határol be semmiben. Óvá ide, óvá oda, látom, nemcsak friss és üde, hanem boldog is. Áprilisban behívtak a Vadlo­vakba, aztán megismertem a ba­rátomat, aki építész, hónapokkal ezelőtt lakást vettem Pozsony­ban, és most együtt lakunk, hát miért ne lennék boldog?

Next

/
Oldalképek
Tartalom