Új Szó, 2015. február (68. évfolyam, 26-49. szám)
2015-02-21 / 43. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. FEBRUÁR 21. Szombati vendég 9 Tóth Krisztina: „Áprilisban behívtak a Vadlovakba, aztán megismertem a barátomat, hónapokkal ezelőtt lakást vettem Pozsonyban..." Már nem fékezi semmi, új irányt vett a pályája Színházi szerződése Nagyszombathoz köti, de Pozsonyban is játszik két helyen. Pozsonyban forgat is, a Vadlovak című televíziós sorozatban. De tanít is a fővárosban, a népi játékok iskolájában. S hogy a kép teljes legyen: még bohócdoktor is két kórházban. Tóth Krisztina bírja erővel, csak benzinből tankol gyakrabban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Somoiján érettségizett, magyar gimnáziumban. A színművészeti főiskolán Ingrid Timková és Vladimír Strnisko voltak az osztályvezető tanárai. Komáromban másodéves főiskolásként, a Karamazov testvérekben játszott, Nagyszombatban az ötödik évadját tölti. Nem is kell kérdeznem, látom, hogy formában van. Friss és üde, ragyog a szeme, majd kicsattan az energiától. Pedig ennyi teendő közepette mondhatná azt is, hogy végig tudná aludni a délutánt. Nekem is furcsa, de nem érzem fáradtnak magam. Nagyon jól vagyok. Játszhatok, ameny- nyit akarok. Nem vágytam napi sorozatra, de elvállaltam, mert egészen új kihívásnak gondoltam. Fel is dobta az életemet rendesen. Ilyenben még sosem volt részem. Állandó szereplője vagyok a Vadlovaknak. Hagyta magát elcsábítani? Érdekelt a dolog. Ki akartam próbálni. Főleg most, hogy rendet tettem magamban. Hogy nyugodtabban élem a mindennapjaimat. Már nem az jár a fejemben, hogy ezt szeretném vagy azt akarom, erre vágyom. Amíg ez volt, fékezett valami. Nem éreztem szabadnak magam. Elvárásaim voltak, ami nem jó. Legalábbis ez a tapasztalatom. Lebénított, hogy ha valami nem úgy történt, ahogy azt elképzeltem. Irányt kellett változtatnom. Mikor dönti el az ember, hogy inkább befogadó lesz, mint elváró? Szerintem akkor, amikor tudatosítja, hogy csak egyszer vagyunk a földön. Mert élni jó, nagyon jó. Találkozni, beszélgetni, impulzusokat adni és elsősorban nem azzal foglalkozni, hogy színésznő vagyok vagy szakácsnő, hanem nő. NŐ! Ez engem nagyon inspirál. Jó érzéssel tölt el. Ma már így élem az életem, ilyen gondolatokkal. Konkrét személyhez vagy inkább konkrét helyzethez köthető ez a fordulat? Áprilisban harmincéves leszek. Ez a válaszom a kérdésre. A rossz tapasztalatok fordítottak ebbe az irányba. A jó dolgokat gyorsan elfogadja az ember. Természetesnek veszi. Kap valamit, és megy tovább az élete. De ha vár valamire, amit nagyon szeretne, nem biztos, hogy az rögtön megtalálja. Én ezt így el is hagytam végre, s azóta máshogy látom a világot. Nincs már az a dominóeffektus, hogy ha dől valami, akkor minden dől, az elsőtől az utolsóig. Ott aztán el is döntheti az ember, hogyan tovább: marad ott, ahol van, sírva, szomorkodva ugyanazon a hullámon, vagy friss energiát szív magába, és azt mondja, ebből elég volt, jöhet valami új. És akkor tisztázza magában, mit szeret és mit nem, mikor érzi jól magát és mikor nem, és nem mások elvárásait veszi figyelembe egy-egy döntése előtt, hanem megy tovább a maga útján anélkül, hogy hasonlítgatna, és mások életével, pályájával, sikereivel foglalkozna. Igen, ez most a felismerés korszaka nálam. Hónapokon át sem szakmailag, sem magánemberként nem éreztem jól magam. Pontosabban: nem történt velem semmi, ami repített volna. Rá kellett döbbennem, hogy magamat csak én tehetem boldoggá, más nem. A Vadlovakba milyen út vezette? Áprilisban volt a casting, májusban közölték velem, hogy megkaptam a szerepet, júliustól forgattunk. Nyilván nem ez volt az első válogatás, amelyen megjelent. Nagyon felszabadultan mentem. Nem éreztem olyat, hogy ha nem engem választanak, összedől a világ. Végül nem is azt a szerepet kaptam, amelyre a rendező, Braňo Misik eredetileg kiszemelt. Azt gondolta, a három nővér közül én leszek a legidősebb. Gyorsan kiderült, hogy az a figura nem én vagyok. Elszánt kis bestia lehettem volna, ha nincs bennem annyi érzelem. Egy levélre kellett volna higgadtan reagálnom, de olyan volt a szöveg, hogy amikor Juraj Kemka felolvasta, én ott, helyben elérzékenyültem. Nem tudtam szembemenni a szereppel, annyira megérintett. Sírt? Majdnem. Szólt is azonnal a rendező, hogy próbáljam meg a másik lányt. A középsőt. Juraj Kemka társaságában színészileg még egy casting is külön élvezet lehet. Remek színész, korosztályában az egyik legjelesebb, elképesztő improvizációs készséggel megáldva, ami egy válogatáson nagyban segíti az embert. S akkor Braňo Mišík azt mondta: volna itt egy másik lehetőség? Kiküldte a partneremet, és elkezdett beszélni a három nővérről. Hogy a legidősebbet, aki én lettem volna, csak a munka érdekli, hiszen se családja, se szerelme nincsen. A legfiatalabb lány pedig még naiv, romantikus, keresi, várja a nagy Ő-t. Kettőjük közt pedig ott áll Zuzka - ezt a szerepet kaptam meg én -, akinek férje van, kisfia, tanít, csak most éppen otthon van a gyerekkel, és ő tartja fenn a családi tűzhelyet. Őszülte, érző lélek, aki bátran kimondja a véleményét. Kiegyensúlyozott kapcsolatban él a férjével. Az ő szerepére is válogatást hirdetett a rendező? Olyan színészt keresett, aki külsőleg illik hozzám. Többen is jöttek. Volt, akit nem is ismertem, még sorozatokból sem, mert nem nézek tévét. Végül Tomáš Mišura kapta meg a szerepet, aki Turóc- szentmártonban játszik. Meg kellett csókolnunk egymást, ezt kérte a rendező. De nem úgy, mint például egy randin, ahol az első érintés után ez is várható, hanem úgy, hogy ők már tíz éve ismerik, és még mindig nagyon szeretik egymást. Csak már más a vibrálás köztük. Ez volt az instrukció, hogy ezzel a tartalommal szülessen meg a csók. Érdekes helyzet volt. Jön egy kolléga, akit először látok, rá kell hangolódnom emberileg, és nincs játék, a kamera előtt létezned kell. De milyen az, hogy úgy nézel valakire, azzal az érzéssel, hogy már tíz év köt hozzá, és még mindig fontosak vagytok egymás számára? Én még senkivel nem éltem tíz évig, még az ötéves kapcsolatot sem ismerem. Két, két és fél év, amiről beszélni tudok. Ölni sem kell ahhoz, hogy gyilkost játszhasson. Meg is oldottuk a feladatot, így kaptuk meg mindketten a szerepet. És most állandóan autózgat Nagyszombat és Pozsony között? Általában hat, hét, nyolc forgatási napom van egymást követően, de annyi más elfoglaltságom is van Pozsonyban, hogy többet vagyok itt, mint Nagyszombatban. Két osztályban tanítok a Ludusban, a népi játékok iskolájában, nyolc- és tizenegy-tizenkét éves gyerekeket. Az elmúlt hónapokban nagyon felpörgött az életem. És még kórházakban is játszik. Pozsonyban és Pozsonypüs- pökiben. Két éve, hogy elkezdtem. Gary Edwards fejéből pattant ki az ötlet Amerikában, hogy ha a clownok megjelennek a kórházban, az optimizmussal tölti fel a betegeket. Az optimizmus pedig meggyorsíthatja a gyógyulásukat, felépülésüket. Tíz éve, hogy több más ország után Szlovákiába is eljött, hogy elindítsa ezt a programot, s mivel egy barátnőm már belépett közéjük, engem is kíváncsivá tett a dolog. De ott is háromfordulós casting volt. Nemrég négynapos workshopon vettem részt Bécsben, ami nem azért volt nehéz, mert angol nyelven zajlott, hanem mert reggeltől estig tartott. Egy spanyol fiú volt a clown, rengeteget beszélgettünk, improvizáltunk, gyakoroltunk. Szavak nélkül, különböző hangokkal, érzelmekkel, mozgással kellett elmesélnünk más és más történeteket. A kórházakban, orvosok, nővérek és betegek hogyan fogadják? Szeretnek bennünket, mivel feldobjuk a hangulatot. Mindig más osztályra raknak bennünket, ahol lélekben azonnal rá kell hangolódnunk a betegekre. Ha magyar gyerek a beteg, játékosan megnyomok egy gombot magamon, és átkapcsolok magyarra. Ezekből a tapasztalataiból tud valamit hasznosítani a színpadon? Semmit. Mást kíván tőlem a színház, és egészen mást a kórház. A gondolkodásom lett más, amióta ezt a munkát is végzem. Nagyszombatban öt év után milyen mélyek a gyökerei? Már mennék tovább. Igen, el tudnék szerződni, ha lenne hova. Már nem születnek ott olyan fontos előadások, mint régen. A légkör sem igazán marasztaló, így csak annyit tartózkodom ott, amennyi ideális számomra. A szabadúszáshoz még nem vagyok elég bátor. Ha nem vettem volna fel kölcsönt a lakásomra, akkor igen, úgy vállalnám. A magyarsága miatt érte kellemetlen megjegyzés Nagyszombatban? A kollégáim részéről soha. A kritikusok azonban furcsán viszonyulnak hozzám. Ha Pozsonyban játszom, soha nem említik meg a nevem mögött, hogy magyar vagyok, Nagyszombatban mindig. Már nevetek rajta. Camoletti vígjátéka, a Leszállás Párizsban ott is sikerdarab. Egy angol akcentussal beszélő amerikai légikisasszonyt játszom. Idézem a kritikus megjegyzését: „Tóth Krisztinának nagyon érdekes akcentusa volt, egyébként magyar színésznő!” Pozsonyban két helyen is játszik. A Štúdio L+S-ben és a Štúdio 12-ben. Mindkét helyen nagyon jól érzem magam, de el kell, hogy mondjam, ha két napra hazamegyek, nagyon kell vigyáznom a szlovák kiejtésemre. Olyan ez, mintha más dalt kezdenék el énekelni. Én ugyanaz vagyok, a hangom is, csak a dal más. Budapest nem vonzza? Itthon jobban érzem magam. Egy évet töltöttem Budapesten még a főiskola előtt, de már annak is örülök, hogy Pozsonyban végeztem. A legrejtettebb vágyai között sem szerepel, hogy egyszer majd... .... Budapesten? Nem. De olyan vágyam sincs, hogy jaj, de jó lenne Londonban játszani! Pedig biztosan jó lenne. Az életem viszont nem arrafelé megy. Nem teszek érte semmit. Budapesten nem ismernek a rendezők. Az ottani szakmai körökbe nem könnyű külföldről betömi. És Komárom? Megfordul néha a fejében? Vendégként szívesen mennék. Egy-egy szerepre bármikor. De miért hívnának? Ott is van két fiatal színésznő, s őket szerződés köti a társulathoz. Ne vegye rossz néven, de a nevére még rákérdeznék: Kristína Tóthováként szerepel minden színlapon, stáblistán. Arra sem vágyik, hogy ugyanezeken a helyeken azt olvassa: Tóth Krisztina? Mindenütt úgy írják a nevemet, ahogy a személyi igazolványomban szerepel. Amíg nem változtatom meg hivatalosan, addig nem tartanám etikusnak, hogy másképpen írassam. Majd ha veszem a fáradságot, hogy kiállom a sort a hivatalban, és levetetem a Tóthról az -ovát, mindenütt azt fogom mondani: „Pardon, som Kristína Tóth!” Majd ha rászánom magam, ez is meg fog történni. Néha púnknak érzem magam. Megvan a saját világom, és aszerint létezem. Nem érdekel, hogy ez vagy az hogyan néz ki, nekem most mindegy. A Tóthová sem határol be semmiben. Óvá ide, óvá oda, látom, nemcsak friss és üde, hanem boldog is. Áprilisban behívtak a Vadlovakba, aztán megismertem a barátomat, aki építész, hónapokkal ezelőtt lakást vettem Pozsonyban, és most együtt lakunk, hát miért ne lennék boldog?
